Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-28 / 273. szám

'911 13. évfolyam, 273. szám Kedd, november 28 g* SSzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Rorona-utca 15. szám 1=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., cr=i Városház-utca 3. szám a BLöriZETESI AR SZEtíEDEN egész évre . R 24 — félévre , . . R 12-— negyedévre . R 6— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28'— félévre . . . R !4'— nsgyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztősei 305 ^ Kiadóhivatal 308 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőse® telefon-szám? 128—12 Az utolsó mohikán.*) Bulwer e hatalmas regénye lassankint bekerült az ifjúsági olvasmányok közé, társaságába Dickens KárolyTrist Olivérjének. A lovagias utolsó mohikán Unkas, aki meghal abban a nagy munkájában, hogy egy leányt, Gorát meg akarja menteni elrablója körmei közül s ezért egy sziklaszakadékba ugrik, ahol magát összetörve elterül. A magyar politikai élet utolsó mohikánja Justh Gyula. Előtte állott a nyitott pálya, fel a legmagasabb helyig, élvezte kegyét a királynak, osztatlan elismerés követte nyilvános szerepléseiben és ő akkor, amikor a magyar állam sorsát kezébe vehette és azt intézhette volna, leugrott a mélységbe, azaz szétrobbantotta pártját valami álomképért és azt a hatalmas koaliciót, amelyet az ország nagy többsége vezetésére bizott, megunatta a néppel, a választókkal, szétrobbantotta, csaknem megsemmisítette. Ma is van egy fantazmagóriája. Az általános, titkos választójog. Ez nem pártkérdés, mert Magyarországban nem alakulnak pártok mellette és *) Egy volt ország ryülési képviselőtől kaptuk ezeket a sorokat. Változatlanul és minden külön megjegyzés nélkül adjuk le. ellene, ma Tisza István gróf és Justh Gyula hangoztatják nyiltan az ellentéteket. A nemzet jobbjai gondolkozóban vannak e kérdés felett, mert Justh Gyula fegyvertársaival városról - városra jár, hogy a népet felizgassa s eszméi mellé tömörítse. Tisza István gróf nyiltan szegezi magát az általános, titkos választói jog ellen, azt károsnak itéli. Nincs senki azonban, aki a választói jog reformálását, a kerületek uj beosztását ne követelné, mert 1848. óta hosszú idő telt el, az ország vagyoni és kulturális helyzete változott, e kettőt összhangba kell hozni és amint az idő, a fejlődés, a haladás minden irányban követeli, ki kell terjeszteni. A jelenlegi osztrák választási törvény a Lajtántuli parlamentáris életet örvénybe juttatta. Nincs haározott többség, nincs irány, ami felé az a nagy parlament mehetne. Kormányok buknak és emelkednek és újból buknak, az osztrák császár szava a képviselők előtt kiáltó szó a pusztába, melynek ma már nincs hatása. És igy van ez mindenütt, ahol nem a kulturában megerősbödött nép vezet, hanem a gyűlöletben felnőtt nyers tömeg tartja kezeiben a hatalmat. A magyar földmivelő, a birtokos, aki a földet kezében tartja és a választásoknál vezet, nem maradi, hanem konzervatív. A népgyűléseken két elem veszi és vette körül az általános, titkos választás szónokait: a szocialista és birtoktalan és vagyontalan, akiknek mindenki szájaize szerint beszél, aki a fennálló, őket fékentartó kormány ellen nyilatkozik. Ismételjük: Az 1848. évi választói törvényt feltétlenül ki kell terjeszteni ugy a szavazók jogosultsága, valamint a választókerületek újbóli megállapítása tekintetében. Egy állam csak akkor lehet erős, ha öntudatos, hazafias és a kulturában előre haladott zöm tartja kezeiben az állam kormány aztát; aki ezen tul követelőzik és az államot a nyers tömeg vezetése alá juttatni törekszik, az, bár lehet, hogy öntudatlanul: demagóg! Ily vezetés alá adjji a magyar nemzetet nem szabad — Öngyilkosság bűne nélkül. Amig Magyarországban minden egyes ember áthatva nincs annak érzetétől és tudatától, hogy ezen a földön, a Kárpátoktól Adriáig, minden ember legyen ember és magyar, beszéljen bár akármiféle nyelA szélhámos. Irta Balázs Béla. A professzorné fogadott. — Hozta isten. Csakhogy látjuk megint Berlinben is. Három év óta vártuk minden télre. Nem szeret már bennünket? Pedig sokfelé járt azóta, tudjuk. Mindent tudunk. Üljünk le egy percre itt, mig odabent befejezik az éneket. Elina Hargarsen énekel a társaságnak XIV. századbeli olasz dalokat, melyeket egy barátunk fedezett föl nemrég 'valami Toscan-vidéki kastély könyvtárában. Meghatva néztem körül. Terhes, faragott könyvespolcok, guggoló hindu bronzok és kinai 'vázák régi brokátok között. Ugy álltak körül, mint örök obeliszkek. Be jól esett megint e szellemi levegő arisztokratikus csendje. Be jó lesz — gondoltam — megint fehérhomloku filozófusokkal és rafíinált beszédű esztétákkal teázni és ezeréves kulturák lázától vibráló asszonyok idegeit szikráztatni finom szavakkal. — A legjobb embereimet gyűjtöttem ma össze a maga tiszteletére. Óh, be kár, hogy nem jött elébb. Van Steen megérkezett Kisázsiából és orphikus misztériumok hagyományairól beszélt csodálatos dolgokat. És ha tudná, micsoda meglepetés vár itt még magára! A háziasszony finoman mosolygott: ""—Attól függ. Vándorló emberek, mint maga, elvárják a csodát. És mert minden holnapjuk kiszámíthatatlan, a véletlent nézik legtermészetesebbnek. — Micsoda véletlenről van szó? — Tudja-e, hogy egy régi jó barátnője van ma itt nálam? — Miféle barátnőm? — Oh, hiszen ez pompás. Nem is sejti, ö sem tud róla, liogy maga Berlinbe érkezett. — De kicsoda lehet? — Nem szép magától, hogy nem találja ki rögtön, ő annyi szeretettel beszél magáról. Tőle tudtunk meg mindent a maga dolgairól. Hiszen maga oly lusta levélíró. De igazán hálás vagyok magának, hogy hozzám ajánlotta. Elragadó asszony. Valami csudálatos keveréke keleti exaltáltságnak és nyugateurópai elegánciának. Ha ilyen a maguk arisztokraciája, gratulálok. Abbahagyták a zenét. Bemehetünk. _ — Nem értem! Kiről van szó? — Oh, de hiszen az egész nyarat erdélyi kastélyában töltötte. — Én?! . . . — Morvái bárónő. Igazán csúnya, hogy nem gondol rá. Jöjjön. Odavezetem. Mielőtt szólhattam volna, a szalonban álltunk. Dekadens, érzékeny előkelőség illata és szellemi tűzijátékok melege hullámzott körül. Morvái bárónő? Sohse hallottam róla. Mi ez? Valami szélhámos talán, aki az én nevemmel furakodott ebbe a társaságba? És mi lesz most? Leleplezés? Botrány?. . . Hideg lett a mellem. Megfordultam, hogy elmeneküljek. A háziasszony megfogta a kezemet: — Erre jöjjön. Már itt vagyunk. Az egyik sarokban nagyobb társaság ült egy feltűnően elegáns, vidáman beszélő, barna asszony körül. — Morvái bárónő! Nézze csak itt hoztam magának! Az asszony felugrott és fehér lett, mint a fal. Aztán kezet nyújtott. Gépiesen elfogadtam. Mindenki ránk nézett. Akkor ismertem meg, valami pesti kereskedő özvegye. Egyszer láttam valahol. Kron Jankának hívják. Hogy kerül ez ide, a német szellemi arisztokrácia közepébe? Hogy mer ez idejönni, tudósok és művészek közé? Felszökött bennem a düh. De az asszony könnyes szemei belém kapaszkodtak : — Könyörüljön rajtam, — mondta magyarul. — Ne . . . ne most. Halgasson meg öt percig. Azután csináljon, amit akar. Akkor remegő ajakkal fordult a társasághoz : — Ugy-e megbocsátanak, ha egy percre félrevonulok a barátommal. Egészen elfehéredtem a meglepetéstől. — Remegő ajkakkal mosolygott rám. — A meglepetés nagyon kétélű hatás, — mondta — az ember nem tudja elhinni; a valósághoz is szokni kell. Jöjjön velem . . . Akkor átvezetett egy benyiló szobába,