Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-12 / 260. szám

18 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 november 10 teti, melyek hivatva vannalk a gyermek jogvédelmét és nevelésének ellenőrzését intenzivebben gyakorolni. Az anyaság biztosításának a jövőben megoldandó módozataira nézve néhány igen érdekes tervet sorol fel. A ma tónusa. Irta JDrasche-Lázár Alfréd. Mindig azon voltam, hogy a kor szellemével lépést tartsak, mert ezt tekintem saját korom egyetlen helyes és pontos mérőjének. Mihelyest a régi jó időket dicséri valaki — már maga is öreg. örömmel üdvözlöm az uj eszméket, szokásokat, a divatot s ngy érzem, hogy mindennek, ami jött, természetszerűleg igy keilett jönnie. Mégis van tér, amelyen nehezemre esik embertársaimat követni, de belátom, hogy ezt is meg kell tennem, ha nem kívánom, hogy ósdinak, hátramaradottnak tekintsenek. S lehet, hogy ez az eltérés, amely köztem s mások között mutatkozik, már annak a jele, hogy mégsem vagyok olyan fiatal többé, mint amilyennek képzeltem önmagamat. Mert ebben az egy tekintetben én is zengem a régi jó idők dicshimnuszát s hogy ez mit jelent, arra nézve csak az imént magam mondottam ki a szentenciát. Azt találom ugyanis, liogy az emberek egymás közötti érintkezésénél a modor állandóan rosszabbodik, egyáltalában, hogy a tónus ahelyett, hogy lépést tartana az általános műveltség terjedésével, ezzel ellenkező arányban visszafejlődik. Hiányzik belőle az egymás iránti tisztelet ép ugy, mint az előzékenység s ugy látom, liogy az emelkedő néprétegek viszik belé a magasabb társadalmi osztályokba a saját modorukat, szokásaikat, ahelyett, hogy, amint ez természetesebb volna, a régebbi társadalmi kulturrétegeli nyomnák rá bélyegüket azokra, akiket magukhoz emeltek. Lehet, hogy ez a tünet az egész forgalomnak folyton gyorsabbodó lebonyolításában is leli magyarázatát, mert manapság már nem ér rá senki semmire sem, s az idő pénz. Egymásután kiküszöbölődnek az érintkezésből mindazok a felesleges floskujusok, alakiságok és ceremóniák, amelyek, minél meszszibbre tekintünk vissza az ember történetéhen, annál fontosabbak voltak s néha bizony nekik jutott döntő szerepük s nem is a lényegnek. Mindazonáltal az a nézetem, hogy a tónusnak is megvan a lényege, ha teljesen ki is vetkőztetjük a ceremoniális alakiságokból. Nem azt siratom én, hogy a nagy urat, ha megjelenik alárendeltjei körében, ezek nem üdvözlik többé homlokukkal a földet érintve, jobbágyi hódolatta, vagy liogy az étke•zések után az emberek nem kívánnak egymásnak jó egészséget többé. De nem tartom helyénvalónak, bogy a legtöbb ember csak viseltetik mások iránt tisztelettel, Hiedelemmel, ha az illetőtől remél valamit. Már pedig amerre nézünk, a közéletben, a családi körben, az utcán, az üzletekben ez igy van. Elcsodálkozom néha, lia látom, bogy egyesek, akiket ugyan nem ismerek, de akikről feltehető, bogy tisztességes polgári foglalkozásuk van, miként köszönnek egymásnak az utcán! Micsoda lenézés, micsoda sérelem van néha abban, ahogyan az egyik fogadja a másik köszönését! Ha már az utcán vagyunk, nézzük csak azt is, liogy azok, akik nem ismerősök, bogy viselkednek egymás iránt. Itt jön egy négyöt emberből álló csoport, elfoglalva az egész járdát, Aki velük szembe kerül, lia nem éppen kötekedő természetű, kénytelen lelépni a kocsiutra s ez még hölgyekkel is megesik. Ha ez a hölgy .azonban szép, vagy csak valamivel csinosabb az átlagnál, az urak helyet adnak neki s sorfalat állnak, de ez az udvariasság is rendesen csak tiszteletlenség. Gyakran meg viszont a hölgyek ugy lépnek föl, hogy nagy kalapjaikba, vagy ernyőjük kiálló nyelébe önkénytelenül is beleütközünk. Szóval, akik neid ismerik egymást, azok egymás részére nem léteznek. Ami a társas összejöveteleinket illeti, a helyzet még vigasztalanabb, mert itt többnyire olyanok jönnek össze, akik vagy ismerik egymást, vagy kölcsönösen feltehetik egymásról, bogy úriemberek. A legtöbb ember nem tartja érdemesnek bemutatkozni vagy erre a háziurat felkérni, a háziak pedig arról szintén megfeledkeznek; az ismerősök viszont annyira sansgéne és sansfacon érintkeznek egymással, ami néha olyan intim viszonyra enged következtetni, amely közt ük nem is létezik. Hogy az urak a hölgyeket és viszont, csak a keresztnevüknél szólítják, lia csak néha-néha is találkoznak, liui jn_i.ii r bevett szokás s különösen a fiatal emberek és leányok között uralkodó tónus egyszerűen ijesztő. A közéletben még gyakoribb az eset, bogy valaki vár valamit valakitől, aminek következtében az, aki vár, rendesen tisztességesen is viselkedik, ha éppenséggel nem esik az ellenkezőbe s undoritóan szervilis lesz. A másik viszont, a hatalmas befolyását, összeköttetését, előkelő állását alaposan megérezteti a környezetével s valóságos despota. Ha azonban az, aki vár valamit, elérte célját, vagy belátja, bogy hiába vár: akkor az alázatos, talpnyaló, görbülő alakból egyszerre a legszemtelenébb ember válik a világon. Nem ismer fölötte semmit, senkit sem s mindenkit, aki vele hivatalosan érintkezni kénytelen, egyszerűen szolgájának tekinti. Nincs ma már olyan állás sem minálunk, sem más országokban, amely annak, aki betölti, föltétlenül tiszteietet és sérthetelenséget biztosíthatna; a örvények előtt sem anynyira egyformák az emberek, mint a nagy tömeg kicsinylése, lebecsülése előtt, Ha véletlenül más, mint olyan üzletbe tértinkbe, amelyben már ismernek s állásunk, hitelképességünk, befolyásunk tekintetében tájékoztatva vannak, különös dolgoknak lehetünk kitéve. Válogatni, meggondolni valamit, a mutaott áru árát saját viszonyainkhoz képest sokalni, rendesen már tiszteletlenséget vált ki a bennünket kiszolgáló személyzetnél s ha valaki, ettől intimidálva, vásárlás nélkül ismét elhagyja a boltot, szerencséről beszélhet, ha goromba megjegyzés nélkül menekülhet meg. — Nagyságos asszonynak csali sokkal jobb izlése van, minthogy ilyen egyszerű holmival beérné! Ki nem volt még tanuja annak, vagy hasonló megjegyzésnek, amely lia éppen sértést ne mis tartalmaz, mégis teljesen felesleges. De még azt is hallottam már, bogy igy szóltak valakihez: — Hja, ezt hiába keresi nálunk, tessék valami koronás árushoz fordulni! Ugyanezt a tónust találjuk az üzleti érintkezésben, de még a hirdetésekben is, amelyeknek az a célja, bogy a nézőközönséget az illető üzletbe csalogassa. A szobakefélőnek ma már „szerencséje van a t. cimet értesíteni, bogy munkáját ilyen vagy olyan feltételek mellett „kész" elvégezni, mihez képest „elvárja" a rendeléseket; egy másik iparos, akinek a nevét sem hallottuk még, arra „számit", bogy a t. közönség ezentúl is „hü marad hozzá" s nem engedi magát befolyásolni más, megbízhatatlan cégek „nagyszájú" reklámja által. Végül pedig elárasztják az embereket mindenféle nyomtatványokkal, melyeken a címzésben a nevünket rendesen annyira eltorzítják, bogy rá sem ismerünk többé. Lehet, liogy mindez korunk lázas fejlődésében rejlik s bogy egészen természetes dolog, a jóizlésüek azonban ezentúl is csak az esetben fognak eltérni az udvariasság szabályaitól, lia ezt ugy kívánja az — önvédelem. Velence, november 8. A Canalazzon lomba csólnak úszik. Két erős legény evezője csapkodja a vizet. A csólnak rakománya; téli növények, tüzelőfa, tyukboritó pulykákkal, kappanokkal, kacsákkal és más szárnyassal, továbbá bordók veres borral, kalitkák csicsergő madarakkal, melyek éneke a rövid télinapokon az embereket fel fogja véditani . . . Velencében mindez az őszutónak a bejelentője. Évenként ilyenkor számtalan eféle bárka siklik a csatornákon végig. Sokféle, tarkabarka podgyászok velencei gazdag patríciusok ingó tulajdona. Nyaralóhelyükről most vonulnak vissza a városba. Amit nálunk odahaza az otromba butorszállitó kocsikra bíznak, azt itt sokkal poétikusabban, viziuton intézik el. E napokban igy jellemezte egy csipőstollu német lap Veneziát: ..Ez a város olyan, mint egy vén kacér nő, akinek pusztuló szépsége a lagúnák holdfényes világifásában még mindig jól fest". Nos, ez a kokett, most ül a téli toilettejéhez. Az ódon palotákat tatarozzák. Sürgés-forgás mindenfelé. Asztalosok, lakatosok, kőművesek dolgoznak; az ablakokat tisztítják, a rézvereteket fényesitik, a szőnyegeket porolják; mindenütt kopácsolás, fűrészelés, csörömpölés, sikálás. Különösen a kéményseprő nagyon keresett egyéniség ez idő szerint. Az évszakok eltolódása, a klima megváltozása, az időjárás szeszélyessége itt is érzékenyen észlelhető. Most már végre Velencében is belátták, bogy a fűtetlen szoba még Itáliában se kedélyes, a mikor beállt a téli liideg. Belátták, bogy kályhákra szükség van. Régebben csak a hivatalokban fűtöttek, Meissonier, az esti hangulatok mestere egy izben kijelentette, bogy nem merne egy ilyen csodás természeti tüneményt festeni, mert senkise liinné el neki. Igaza van a francia művésznek. Jól ismerte erejének határvonalait, — kétségkívül bajtörést szenvedett volna ez a vállalkozása. Turner ugyan egy teljesen hamis Velencét állított be, de — az összes festők között — talán mégis ő közelitette meg leginkább ama ragyogásból és fényből összeszövött tündér, világitásnak a megérzékitését, amit velencei alkonyainak' neveznek. A dűlőfélben levő falak közül sokfelé lehet most az udvarról kikapaszkodó vadszőllő indákat látni, amint narancssárgára és haragos veresre festett őszi leveleiket a víztükörben fürösztik. Ezek is a közelgő tél hírnökei. A sötétzöld repkény sittve kúszik oszlopokon, pilléreken, kőfalakon föl. A kemény növény nem fél a szigorú évszaktól. Tul éli a ftigyot, havat, telet és álomba merülve várja a tavaszi nap ébresztő csókját. A Lido elhagyatott. Csak a tenger zúgása maradt liii hozzá, A nyári gyermekcsacsogás, női terefere, szerelmes suttogás, sziszegő emberszólás elnémult. Az idegenek szétrebbentek és á városiak behúzódtak szobájuk négy fala közé, ahol pattog a kályhatiiz, dorombol a mocska és a karosszékében szunyókál a nagyapó. Igen; Venezia most a legszebb. Nem használom az udvariatlan német hasonlatát . . . olyan, mint egy elhaló pompás virág, mely most leheli ki édes illatát. Az ősz lioldvilágtalan éjszakái Velencében talán még titokzatosabbak, mint bárhol is. Azt, aki a szük utcákban é sikáorokban tévelyeg, sajátságos érzés hatja át. A mélységes csend, az áthatlan sötétség, amely ellen a szórványosan égő gázlángok fénye hiába küzd, a parton pihenő gondolák, a behunyt ablakszemek mind, mind fokozzák a reánk boruló őszi hangulatot.