Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-04 / 227. szám

9 1911 II. évtolyarr, 227. szám Szerda, október Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám cra Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 1=3 Városház-utca 3. szám a ELŐPIZETESl fiR SZEÜEDEm egész évre . K 24'— félévre . . . K 12-— negyedévre , K 6'— egy hónapra fi 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR V1DÉREN.: egész évre fi 28— félévre ... fi 14'— negyedévre. fi 7-— egy hónapra fi 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. " TELE i'GN-SZAM: Szerkesztősei 305 fiiadóh vataf 3(8 Interurbán 305 ,, Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Avéderöreform és a költségvetés. A nemzeti hősök, akiknek viselkedése felháborítja az egész országot, az utóbbi időben igyekeznek mindenféle kérdések fölfedezésével és fölvetésével a beszédes­ség látszatát megadni a technikázó parla­mentnek. Nap-nap után most már szinte teljes rendszerességgel hangzanak el napi­rend előtti felszólalások és interpellációk azzal a szemmellátható szándékkal, hogy horogként vettessenek bele a politika ára­datába, hátha fennakad rajta akár a köz­vélemény, akár a kormány és pártja. Si­kere pedig egyetlen ilyen kísérletnek sem volt s az obstrukciónak ezt a melléktakti­káját ugyanaz a kudarc érte, mint magát a technikázást. Ez incidens-halászat ered­ménytelenségének első és főoka abban ál­lott, hogy egyetlen esetben sem indult el az igazság nyomán. Ez alapvető hibán kivül hozzájárul a kudarchoz az a körülmény is, hogy a fölvetett kérdések általában messze estek a jelenlegi küzdelem főkérdésétől, a véderőreformtól és az obstrukciótól. A köziélek nem birta átlátni az összefüggést köztük és aktuális föladatok között. Két kérdés azonban nem leledzett ebben a hibában. Kállay Ubul és Désy Zoltán fel­szólalásai ezek, amelyek elseje az uj közös hadügyminiszter nyilatkozataira, máso­dika pedig az állami költségvetés egy rendkivüli hadügyi tételére, továbbá az 1912. évi költségvetés mielőbbi beterjesz­tésére vonatkozott. Ez a két kérdés egy­részt tárgyánál, másrészt a fölszólalók ál­tal való beállításánál fogva olyannak tet­szett, mint amely belejátszik az aktuális politikai helyzetbe s fölvetésük egy pilla­natra szinte hatásósnak mutatkozott. Any­nyival is inkább, mert Lukács László pénz­ügyminiszterhez voltak intézve, ahoz az lállamférfiuhoz, akit a véderővitában való nyilatkozásra épen szabadsága alatt any­nyiszor aposztrofált az ellenzéki sajtó s akit különösen a hadügyminiszterválto­záskor a véderőreform pénzügyi program­jának megmaradása tekintetében szeret­tek volna sarokba szorítani. Lukács László ma felelt a hozzáintézett kérdésekre. A véderőreformmal öszefüggő általános pénzügyi kérdésekre ma nem tért ki. Ezt más, arravaló alkalomra tar­togatja. A pénzügyminiszter kizárólag az interpellációkban érintett kérdésekre szo­rítkozott s röviden, minden fölös szót ke­rülve, szokott velősségével és világossá­gával mutatta ki a fölvetett kérdések tárgytalanságát. Milyen semmivé foszlottak egyszerre a nagy képpel beállított tetszetős kérdések! Milyen egyszerűvé lett a Désy Zoltán által nagy garral fölvetett az a probléma, hogy | a védrőreform megkésése folytán mi lesz az 191 l-es költségvetésben megszavazott közel nyolc milliónyi rendkivüli hitellel! A miniszter elismerte az obstrukció barátjá­nak igazát abban, hogy ha ez a véderő­reformmal összefüggésben állana, akkor nem folyósítható. De uram istenem, nem áll vele összefüggésben, sőt mi több, attól teljesen független, nagyobb részben folyta­tólagos kiadás, amelyet folyósítani kell, akár van obstrukció, akár nincsen. Ha­sonló sors érte Kállay Ubul pénzügyi fej­tegetéseit is, amelyekben ellentétet szere­tett volna konstruálni a pénzügyminiszter delegációbeli s az uj közös hadügymi­niszter hirlapi nyilatkozatai között. Lukács László tárgyilagos és lucidus válaszát mind a két interpelláló kénytelen volt tu­domásul venni, bizonyságául annak, mennyire tárgytalan volt a kérdések föl­vetése s mennyire nem virul babér az el­lenzéknek a komoly vitatkozás terén sem. A pénzügyminiszter mind a két válaszá­ban volt azonban olyan rész, amely poli­tikai jelentőségben túlmegy a költségveté­si szakkérdés határán. Lukács László azkat a tettetett ellenzéki aggodalmakat, hogy az uj közös hadügyminiszter talán nem állaná a kormányok között létrejött megállapodást a katonai kiadások prog­rammjára vonatkozóan, azzal a határo­A rézpityke. Irta Nagy Endre. Amikor a gyermekek délben kiözönlöttek az iskolából, a kis Ladányi Ferkó egy fényes rézpitykét talált a kerítés tövében. Szép cifra rézpityke volt, amilyet a hajdúk viselnek az ünnepi mundérjukon. Ferkó lehajolt gyorsan és fölemelte. Ebben a pillanatban ott termett Barkó Peti is. — Ohó, a'pityke fele az enyém, én is lát­tam. — Ezt ni! — mondá Ferkó és a hüvelyk­ujja körmével megpecintette a fogát. — Nem adod? — Nem! Peti Ferkó hajába kapaszkodott és lerán­totta a földre. Ott még gyömöszölte egy da­rabig és aztán megelégedetten odébb állott, mint aki elvégezte a maga teendőjét. Ferkó bömbölve sietett haza és útközben szétmázolta a könyeket az arcán, hogy an­nál meghatóbb legyen majd otthon a meg­jelenése. A világ minden kincséért le nem tö­rölte volna onnan. Ladányiné épen az urát várta haza ebédre nagy haragosn. — Bizonyosan Barkó Péterrel sörözik me­gint! Az ebéd itt pocsékká föl, ő pedig el­rontja az étvágyát. Az anyák akkor szeretik legjobban a gyer­meküket, amikor az urukat várják haza a korcsmából. Az asszony lelkendezve kér­dezte a siró gyermektől: — Te kis árva apróságom, eszem a lelke­det, mond, ki bántott? — Brühü! Barkó Peti megvert! A hajamat meghúzta és a sárba lökött. — A Barkó Peti? Az a pernahájder? No várj, hiszen mindjárt adok én neki! Ladányiné fölkapta a porolópálcát — az ilyesmi mindig a kezeügyében van a gondos gazdasszonynak, főként ha az urát várja. — Szalad egyenesen az udvarra. Egy házban laktak a Barkóékkal. Peti épen kint játszott az udvaron, vesztére. Ladányiné ugy támadt neki, mint ahogy azt a nőstény oroszlánról szokták följegyezni az irók. — Te bántottad a fiamat, hé? Te húztad meg a haját? Te lökted a sárba? Fölkapta a gyermeket és náspágolta tel­jes erejéből — a Ferkó őszinte örömére. Barkóné is az urát várta. Épen jó hangu­latban volt hát és bőszülten rohant ki az ék­telen kiáltozásra. Ott aztán majd elhűlt benne a vér attól, amit látott. — Nini! A szomszédasszony az én fiamat veri tévedésből. Ladányiné hamar megválaszolt a csipős megjegyzésre. — De nem tévedésből ám! Az én fiamnak nincs szüksége a pálcára. — Hát az enyém talán a vademberek kö­zött termett? — Ugy látszik, szomszédasszony, ugy lát­szik. Legalább a viselete olyan. — Mit? Az én fiamnak? — Annak hát. — Most már csak annyit mondok, hagyja el azt a fiut. — Nem én, amig meg nem tanítom a mó­resre. Ha a szomszédasszony nem neveli, hát majd kioktatom én. Barkóné dühösen odaugrott és a fiát ki­kapta szomorú helyzetéből. Peti csak ezt várta, kereket oldott nyomban és most a két asszony egyedül marad a küzdőtéren. Ezalatt Ladányi Ferenc és Barkó Péter urak azon tanakodtak a vendéglőben, hogy maradjanak-e még egy pohár sörre. Hivatal után, - ebéd előtt a legédesebbek a percek; ilyenkor nehezen akarózik haza menni. De azután mégis csak fölkerekedtek és nagy lé­pésekkel ügettek hazafelé. — No hiszen, lesz majd mit hallgatni ott­hon! — mondá Ladányi. — Az ám! Nagyon elkéstünk! — felelte — Én nem tudom, de nekem jobban izlik a sör sóspereccel, mint az ebéd. — Furcsa, de nekem is. — És hiába hozatnám haza, otthon nem olyan jó az. — Megtörik a szine, amig hozzák. ígyen beszélgetve, békességesen mentek haza. Félve fordultak be a kapun és épen ak­kor étkek az udvarra, mikor a két asszony egymás haját fogva versenyzett abban, hogy melyik tud a másikról rosszabbat mondani. A férjek hamarosan szétválasztották a küzdő feleket és az aszonyok egymás hang­ján keresztül sikongták el az ő nagy pana­szukat.

Next

/
Thumbnails
Contents