Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-18 / 239. szám

!9H II. evfolyarr, 239. szám Szerda, október 18 RÜiponti szerk(Jít5ség és kiadóhivatal Szeged, i—• Korona-utca IS. szám •=) Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szám •=• ELŐPiZETESl AR SZEüEDEn egész évre . K 24— félévre ... R 12negyedévre . K í>*— egy hónapra R 2* Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN;: egész évre R 28'— félévre . . . R negyedévre . K 7'— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér. TfcLE Ub-SiArt; ló'— [ SztrtiesztCseg 305 n.adóh.vatai 3 2.40 I interurbán 3o5 Budapesti szerkesztőség teleton-száma li 8— 12 Gazdasági emberek a közigazgatásban. Régi és igaznak bizonyult nemzetgazdasági elv, hogy alamizsna helyett sokkal célravezetőbb segélyezés az, ha munkát és ennek teljesítése fejében munkadijazást adunk a segélyre szorultnak. Törvényhozásunk azonban megíeledhezett erről az elvről, mikor a vármegyék segélyezésére elhatározta magát. Ha akkor a törvényhozás a segélyt ahhoz a feltételhez kötötte volna, hogy hozzák rendbe például a közlekedési utakat tiz év alatt s ezért jutalmul hozzá;án!Íí volna a vármegyék háztartásához: "--Ugy ma kitűnő jó utak állanának rendelkeze^ei «-e a közgazdaság, ipar és kereskedelemneiSt. Az állam elmulasztotta a kedvező alka}rVmat s h0gy annak az évi 16 millió korona nX\ármegyei segélynek micsoda hasznát látpja a nemzet közgazdasági élete, mikor csak \ aktagyártással foglalkozik — azt kérdezke;ni sem szabad. Most flí\ városok segítése van "soron. Aztán m t jönnek a községek is hasonló keretiemmel s a végeredmény, a közgazdas-'' ági érdekre nézve, egy nagy semminek Ígérkezik. Mert a belügyminisztérium még most sem követeli a városoktól viszontszolgálat fejében, hogy vízvezetékről csatornázásról, közvilágításról, utcák szabályozásáról, burkolásáról, a kereskedelem, ipar, közgazdaság érdekeinek felkarolásáról, köz Haladás utján. — Büchner nyomán. — Irta Balog Géza dr. Mi egy évszázad az emberiség életében ama évszázadokhoz viszonyítva, melyeknek kultúrtörténeti fejlődése Ázsiában és Afrikában már mögötte elmaradtak, vagy ama évezredekhez viszonyítva, melyek alatt vad állapotban élt az ember a földön anélkül, hogy létezéséről egyéb emléket és nyomot hagyott volna maga után, mint nyersen megdolgozott kődarabokat, fákat és csontokat? Avagy azokhoz a millió évekhez képest, melyekre szükségesek voltak lakóhelyüknek, a földnek, mig mai állapotába jutott és az a sokféle állatlat- és növényfaj jött létre, melyeknek fejlődniük kellett, hogy utoljára csúcspontját a teremtés koronájában, az emberben, érje el. És mégis mily óriási nagynak tűnik fel nekünk egy évszázad ideje, ha azt saját — fájdalom — oly rövidre szabott életünk korához mérjük. Háromszor változnak ezen idő alatt az emberek tájai. Városok keletkezhetnek és tűnhetnek el, birodalmak dilinek össze és újra épülhetnek fel. Titáni emberek születnek és betöltik a világot dicsőségükkel és nagy eredményekkel, hogy rövid ragyogás után — a tünő csillagokhoz hasonlóan — újból sötétségbe és halálba sülyedjenek alá. Nagy politikai és szociális mozgalmak terhek leszállításáról gondoskodjanak a városok. Alamizsnát osztogat a városoknak is a törvényhozás, mint a vármegyéknek. Pedig ha azokat jutalmazná, amelyek erre érdemeseknek bizonyulnak, akkor nem a bürokráciának, hanem az ország közgazdasági életének is, mily rendkívül hasznos szolgálatokat tehetnének ezek a céltudatos jutalmazások, kitüntetések, buzdítások. Bizony nagyon ráférne a buzditás a községekre, városokra és vármegyékre, a melyek nagy szolgálatokat tehetnének az ország közgazdasági fejlődésének. Mert igen elmaradtunk ezen a téren. Nagyon elmaradtunk. Hiszen hány városban nincs még nálunk vízvezeték, csatornázás, holott Németországban 619 olyan kis városka közül, amelyeknek lélekszáma 2000 lakosnál kevesebb, 212 városkában van már vizvezeték, kötelező használattal, 20 ilyen kis városkában pedig most készitik a vízvezetéki müveket. Mikor mindezeket látjuk, akkor megfoghatatlan, legalább is megmagyarázhatlau a közöny, amelyet a közgazdasági érdekek képviselői tanúsítanak a közigazgatás reformja kérdésében. Pedig jól tudja mindenki közülök, hogy az ipar, kereskedelem, mezőgazdaságnak nagy szaktudást és gyakorlati érzéket kivánó érdekeit mostoha kezekre, jogászok kezére, bizni nem lehet, nem szabad. Főkép ma már, mikor a kommennek végbe és egv század elmultával megváltozik az emberiség ás más világításban tűnik elő. Még sokkal nagyobb mértékben volna e változás észrevehető, ha az egyes ember élete nem volna olyan rövid és ha minden generációnak nevelését elölről újból nem kellene megkezdenie. E körülményben rejlik az általános haladásnak egyik legfőbb akadálya, mely ép ugy az ember, életében, mint a természetben nem kap egyenletesen fejlődő és emelkedő utat, hanem inkább látszólag szaggatott és sokszorosan megszakított vagy időközönkint visszafejlődő formában törekszik felfelé, hasonlóan a sürü lombos fa ágaihoz, melyek "közül az egyik mindig magasabbra tör, mint a másik, mig ellenben eredete, gyökere a közös törzsből sokkal mélyebben fekszik, mint ott, ahol az ő elődje és versenytársának legfőbb csúcsa véget ér. Igy van az a természetben is, ahol minden állati és növényi élet létét oly magasra viszi, amennyire természete és helyzete neki csak megengedi, mig egy másik nagyobb tehetségű faj miatt elmarad és igy van ez az ember életében is. Magasan fejlett eneturák, melyeknek fényes maradékai, romjai még ma is bámulatunkat és csodálatunkat ébresztik fel, az idő vasfogainak áldozatai lettek, hasonlóan egy rngasra törő fának alsó vgy haldokló ágaihoz. Es amilyen tévelvgésai és eltévedései is vannak az emberi szellemnek, ha árnyékait munifások ipari, kereskedelmi vállalatok alapításával igyekeznek közterheiket fedezni, nem pedig a pótadók emelésével, természeti kincseink kihasználását pedig nagy nemzetgazdasági érdekek is követelik. Azonban mindezek dacára mi történik nálunk? Az agráriusokat és merkantilistákat egymás ellen sorakozni látjuk, a miiszaki tudomány férfiúi egészen különállónak, ahelyett, hogy ebben a kérdésben egyesült erővel lépnének fel a közgazdasági érdekek védelmére, azt hangoztatván, miszerint az iparfejlesztés, kereskedelemfejlesztés, városfejlesztés, mezőgazdaságfejlesztés reális alapját nem a régi rendszer foltozása, nem alamizsna-osztogatások, nem gépipari és városi segélyek képezik, hanem a közgazdasági érdekeknek előtérbe helyezése a közigazgatásnál. A kereskedőknek, iparosoknak, mezőgazdáknak egyetlen hangját sem hallottuk még megnyilatkozni az évtizedek óta vajúdó városi, községi törvény reformja tárgyában. Holott ebben a kérdésben együttesen kellene közgazdasági érdekeink megvalósítását követelniük, a fent emiitett irányban s államfeladattá tenni a közigazgatást minden vonalon. Ma csak az alamizsna-osztogatás, a toldozás-foldozás költségeit tették az állam feladatává. De nem ez a végcél. Államosítással, ha ezt szintén a bürokratizmus hagyományaa jelenben nem is veti ki, egyes esetben mégis azon szívóssággal ismétlődni fognak. Sőt az emberi nem történetelőtti korának durva és legdurvább állapotai a mai korban is képviselve vannak. Ma is vannak emberek, akik meztelen járnak, akik barlangokban, vagy padlásokon laknak, fákon alusznak, embertársaik húsát megeszik, a legképtelenebb babonában hisznek és képtelenek más fegyvert és eszközt készíteni, mint kőből, fából és csontból és akik nem képesek kettőnél vagy háromnál tovább számlálni. Sőt magának a civilizált társadalomnak kellő közepében lehet egyéneket találni, akik szellemileg nem állanak magasabb fokon, anyagilag alig jobban vagy rosszabban vannak ellátva, mint a jelen vagv az őskor vad rokoni. És ha még hozzávesszük azt, hogy a kultúrnépek kebelében is nagyon csekély a haladás a filozófiában, a vallásban és a szociális kérdésben is, hogy az emberek egy nagy része ezeréves tévedésekhez és babonákhoz még most is szívesen ragaszkodik, amelyeket ugy látszik elpusztítani nem lehet: — akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy sokszor mii veit és tanult emberekkel találkozunk, akik tagadják a haladás létezését és azt állítják, hogy eltekintve, hogy a művészet, felfedezések és a tudomány némelv részben az anyagi helyzetet javította kevésbé, nem sokkal előbbre vagyunk és haladtunk többet őseinknél. A filozófiában — mondják a haladás ellenfelei; — ugyanazon