Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-11 / 233. szám

?91! I!. évfolyarr, 233. szám Szerda, október 11 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, t=> Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal ÍV., Városház-utca 3. szám c=i ELŐPiZETESI AR SZEtíEDEk egész évre . K 24'— félévre . . . K 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra R V— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN;: egész évre R 28'— félévre . . . K 14-— negyedévre . R V— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAK: Szerkesztőseg 305 — i, htieruroáu 305 Budapest: szerkesztőseg ieteion-száma 128 vasai 3(8 12 Különálló vélemény. Mintha idegen népek magas kőfallal el­zárt képviselete lenne: olyan Budapesten a vármegyeháza. Budapest, a politikai vi­lág középpontja, az ország közvélemé­nyének székhelye, söi Budapest, mint tör­vényhatóság, az obstrukciót utálja, unja, kárhoztatja, elitéli és pokolba kívánja; Budapest türelmetlenül várja a munkái, a törvényalkotást, a reformokat: a dolgos, iparkodó, vállalkozó és tervezgető Buda­pest aggodalommai várja a következmé­nyeit aAulon-tul elnyúlt ©bstrukciónak. Pestvármegye székháza azonban, a fővá­ros közqpén, izoláltan maradt ezektől az érzésektől. A nemzeti munkáspárt körében nagy és kelemes feltűnést keltett Pestvármegye közgyűlésének eredménye. Pestmegye mindenkor a legerősebb fészke volt az el­lenzéknek, a törvényhatóság közgyűlésé­nek többsége sohasem tartozott a kormány táborába ás a tisztviselői kar is; túlnyomóan az ellenzéki pártok híve. És most mégis három szavazótöbbség maradt az ellen­zéki mámor kiváltására. Csak bárom sza­vazattöbbség — a legellenzékibb magyar vármegyében. Pestmegye közgyűlésén a főagitálő Kossuth Ferenc volt. Beszédet is mondott. És az a farizeus okoskodás méltó Kossuth Ferenchez, hogy az ellenzék nem akasztja meg a törvényhozás hasznos munkássá­gát. Ők csak egy javaslatnak állják az út­ját: annak, amelyet ők makuk szives-örö­mest törvényerőre emeltek volna magyar kommandó és minden kurucizü kikötések nélkül, ha ezen az áron a hatalom birto­kában megmaradhattak volna; s amelyet most halálra elleneznek, bár egy szikrát sem rosszabb annál a katonai javaslatnál, amelyet ők — mint kormány — oly szíve­sen képviseltek volna. Mikor a mostani kormány, nem lévén alkotmányos töbsége a Házban, a nem­zetre apellált, a választási küzdelem hevé­ben a Kossuth Ferenc ' vezetése alatt álló függetlenségi párt is közreadta program­ját. Akik abban az időben ezt a programot figyelmükre méltatták, bámulva látták, hogy a magyar vezényszó s általában a hadseregre vonatkozó radikális nemzeti követelesek jelszavai abban a programban megfakultak, kiment a szinük egyszerűen. Akkor "hallottuk azt az elmés bírálatot e különösen megfogalmazott programról, hogy a"Kossuth-pártnak két katonai prog­ramja van: egy hétköznapi és egy ünnepi. Kossuth Pestvármegye tiszeteletére most elővette az ünnepi katonai programjukat. Nagy nyíltsággal és nagy határozottsággal beszélt a hadseregről, amelynek „se nyésve, se zászlója, se jelvénye nem ma­gyar"; s amelynek területén „a magyar nyelvnek érvényesülni kell." Csak azt az egyet felejtette el hirdetni, a volt kereske­delmi miniszter, hogy mily mértékben elégszik meg a magyar nyelv érvényesü­lésével? A magyar kommandóhoz ragasz­kodik-e még, vagy beelégszik a szerényke századnyelvvel? Kossuth Ferenc dicsekedve hirdette Pestvármegye ellenzéki voltát. Annyira ellenzéki e nemes vármegye, hogy — sze­rinte — tizenkét kerületből tiz független­ségi képviselőt küldött az országgyűlésbe. Kossuth e dicsekedő kijelentésének vilá­gánál napnál fényesebben látjuk, hogy az ellenzék ügyét e színtiszta ellenzéki vár­megyében mily nagy erkölcsi és politikai vereség érte. Bizonyos, hogy Pestmegye határozata nem sokat számit ma már, mikor az or­szág döntően megnyilatkozott az ellenzék ellen. Nem lehet nagy hatása Pestmegye határozatának, mert olyan időkre jut, amikor már maguk az obstruktorok is be­látják céltalan voltát. Kompromisszumos repülőgépecskék szálinak a levegőben; leg­többjét az ellenzékről eregetik útnak. Csak abban különböznek egymástól, hogy mit kérjenek a leszerelés fejében. Az egyik a miniszterelnök fejét; a másik a választó­jogot, radikális formában; a harmadik . . . Szóval, már kinálják magukat, annak disz­krét jelzésével, hogy alkudni is lehetne velük. Pest vármegye határozatát nem is sza­Beszélgetés Napoleonnaí. A párisi Figaro érdekes íntervjut közöl, amely 1815-ben Elba szigetén történt meg Napoieonnal. Broughton lord Byron barátja, aki az irodalmi világban Hobhouse néven lett ismeretessé, naplójában följegyezte a talál­kozást, mely a francia császár és egy M. nevü barátja közt folyt le. Ez az u.r 1815. ja­nuár hónapjában egyenesen azért utazott Elba szigetére, bogy lássa az angolok ret­tegett és gyűlölt ellenségét. A császár Bertraiid kíséretében kilovagolt és az angoi útjába állott és ugy köszöntötte, hogy észre­vétesse magát. -- Kicsoda ön? — Kérdezte a császár­-•- Angol vagyok. L •-- Miért jött ide? — Csak azért, hogy lássam felségedet. \ — Tud valami újságot Parisból? — Nem sokat. Elfogtak vagy harminc em­bert és megkettőztették a testőrséget. —Haílja Bertrand? — kiáltott föl a csá­szár és aztán odafordult az angolhoz: Jöjjön csak velem, adjanak lovat alája. Ezután Napoleon megindult San Martino felé. Útközben azt kérdezte az angoltól: — Mi a véleménye Franciaország álla­potáról? — Felség az éjjel vihar volt. Ma nincs szél. de a tenger még nyugtalan. — Jól megfelelt, — szóit Napoleon. Amint San Martinoba .érkeztek, bevezette az angolt egy kis szobába, bezárkózott vele és .a következő társalgás fejlődött ki köztük: — Most, hogy egyedül vagyunk, — szólt a császár •— megkérdezhet tőlem, amit akar, felelni fogok mindenre. — Miért maradt annyi ideig Moszkvában? — Harminc éven át figyeltem a meteoro­lógiai föl jegyzéseket. De 1812. telén öt héttel hamarabb Köszöntött be a tél, mint más esz­tendőben. Ezt nem láthattam előre. Hibát kö­vettem el, minf megannyiszor közéleti és ka­tonai pálvámon, talán tizet is naponta? — Ugyan, tizet naponta? — Bizony. Akkor is hibát követtem el, mi­kor Angliát meg akartam hódítani. Az ango­lok dicső nép. Mindig mondtam, hogy csak két nemzet van a viágon, az angol és a francia. A francia nemzetet én csináltam. Mit tettek volna önök, ha kikötöttem volna Angliában? — Fölkeltünk volna mind az utolsó szál emberig. Én, noha tele vagyok csodálattal felséged iránt, megmérgeztem volna. Elküld­tem volna önnek néhány üveg mérgezett bort. Mindent elkövettem volna, csak hogy Angliát megszabadítsam öntől. — Igaza lett volna. Tehát ön azt gondolja, hogy Angiia sem tűrte volna cl az én ural­watnal. ; — Nem. — Miért? — Mi csodáljuk az ön lángelméjét, de két­három dolgot követett el, amit nem tudunk megbocsátani önnek. — És pedig? —De önnek kellemetlen volna, ha beszél­nék róla. — Csak beszéljen. — Tehát Enghien herceg halála. — Ugyan, gyerekség. — Gyerekség egy ilyen embert megölni? — Persze. Minek szőtt összeesküvést Georgesszal és Pichegroval öt mértföldnyire a francia határtól? Miért nem máshol? A haditanács Ítélte őt el törvényesen. Nem is éjjel lőtték agyon, ha­nem re"-<reJ. Azt condoiták, hogy kötelessé­gem halálba küldeni. — Azt hiszem, hogy ez nem igazolja fel­ségedet. — Jó, jó és a második? — A betegek megmérgezése. — Ez hazugság. Volt a táboromban tizea­negy vagy tizenhat pestises. Összegyűjtöt­tem az orvosokat tanácskozásra. Azt ino* ták, hogy a betegek huszonnégy óra alatt el fognak pusztulni. Elhatároztam, hogy meg­várom ezt az időt, inkább, hogy sem a törö­kök kezében hagyjam őket, akik orukat 6s fölüket levágták volna. Az idő letelt, raiaö-

Next

/
Thumbnails
Contents