Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-01 / 225. szám

2 vele, hogy az obstrukció küzdelme nemzeti fejlődésünknek és boldogulásunknak egyedüli célravezető eszköze, alkotmányos jogaink védelmének legfőbb őre és biztositéka. Talán szomorú, hogy a multak tapasztalatai után ezek a kérdések a közvélemény Ítélőszéke előtt még felmerülhetnek, de a küszöbön álló harcban, mely a többségre vár, szükségünk van arra, hogy a nemzet figyelmét felhívjuk még egyszer züllött parlamenti viszonyaink nagy veszélyeire. Ebben a harcban szükség van a komoly közvélemény odaadó támogatására, s szükségünk van főleg arra, hogy egységes erővel megvédelmezzük a magyar nemzet nagy érdekeit e hamis tanok ellen. A magyar nemzet a multak szomorú tapasztalatai után tisztában lehet immár azzal, hogy alkotmányos életét, békés fejlődését csakis egy erejében, tekintélyében súllyal biró zavartalan parlamenti élet biztosithatja, s nem a házszabály, hanem öszszes erkölcsi és anyagi erőnk tömör egysége az, mely védelmet, biztonságot nyújt a nemzet számára, nagy megpróbáltatások idején. Mi bizunk a magyar nemzet józan Ítélőképességében, mely a legválságosabb viszonyok között is meg tudja találni a helyes kibontakozás útját, s bizunk főleg abban, hogy a nemzeti öntudat ereje szét fogja tépni a hazugságoknak ama hálóját, melyben a magyar parlamentárizmus évek óta tehetetlenül vergődik. A magyar társadalomnak tisztába kell jönni immár egy kétségbeesett politikai irányzat céljaival és törekvéseivel, s be kell látnia azt, hogy az obstrukció halála egyszersmind pusztulást jelent azok számára, kiknek a közéleti küzdelmek tiszta elvi harcaiban, a tehetségek nemes versenyében szerepük többé nem lehet. Az obstrukció bukásával elbukik az a politika, mely a nemzet belső békéjét DELMAGYARORSZAG ' és nyugalmát az utolsó évtizedben feldúlta. a nemzetet a komoly alkotó munka útjáról hosszú időn át elvonta s a király és nemzet közötti kölcsönös bizalom áldásos összhangját állandóan megzavarta. Ebben a harcban minden igaz magyar embernek a hazafias meggyőződés erkölcsi bátorságával bele kell vinni minden erejét és tehetségét, abban a tudatban, hogy meghátrálás nincs és nem is lehet. Bukásunk a magyar parlamentárizmus bukása, győzelmünk a magyar alkotmány, a magyar állameszme győzelme. Olaszország és Törökország tengeri hadereje. (Saját tudósitónktól.) Olaszország, hogy a mindinkább szaporodó népességét elhelyezhesse, már a mult század nyolcvanas éveinek vége felé gyarmatosítani próbált északkeleti Afrikában, Erytreában, Abeszinia tőszomszédságában. Ebbe a gyarmatosításba senki sem szólt bele, de amikor a kopár és terméketlen Erytreában megfelelő területet nem találjak s a gazdag és termékeny Abesziniát akarván elfoglalni, oda betörtek, északi Abeszinia Tigre nevü tartományának fővárosánál, Aduánál, a hatalmas negus, Menelik utjokat állotta s ott, valamint Abba Garimánál az olasz hadsereget 1896-ban teljesen tönkre verte. Egész Olaszország gyászba borult a rettenetes vereség hatása alatt. Eleinte megtorló ekszpedicióra gondoltak, de aztán belátták, hogy Abeszinia kétszázezernyi vitéz és modernül felfegyverkezett hadseregével szemben ismeretlen terepen, nehéz éghajlati viszonyok alatt ez nagyon is kockázatos vállalat lenne s elvérezhet belé a szép Itália. Visszahúzódtak tehát ismét Erytreába s azóta balkáni zavarosban igyekeztek halászni. A magyar-osztrák monarchia és Törökország szilárd magatartása ezt is meghiustotta, mire rávetették magukat Tripoliszra, erre az észak afrikai török hűbéres államra. Az olasz pénz és az olasz kereskedelem egy évtized alatt teljesen úrrá lett a tartományban s most, 1911 október 1 hogy Franciaország Marokkó elfoglalásával teljesen kikerekítette északafrikai hatalmas gyarmatbirodalmát, elérkezettnek látják az időt arra, hogy fegyveres erővel befejezzék az utolsó afrikai török tartomány meghódítását. A diplomáciájuk nagyon jól és ügyesen választotta meg az alkalmat erre s keresve se találhatott jobb időt rá. Ha szárazföldön folyna le a küzdelem a két ellenfél között, a török kemény dió lenne s az olaszok könnyen ugy járhatnának, mint Abesziniában, de a döntő harc a tengeren folyhat csak le s hogy itt milyenek az erőviszonyok, azonnal tisztán látjuk: Olaszországnak nem számitva a most épülő négy Dreadnoughtját, amelyek közül kettő ugyan vizre van már bocsájtva, de még nincs felszerelve, tizenegy csatahajója van, köztük nyolc darab husz évesnél fiatalabb. A négy első tipusu a Róma, Napoli, Vittorio Emanuele és a Regina Elena, 1904—1907-ben lett vizre bocsátva, mindegyiknek tonnatartalma 12.630, óránkénti sebessége 22 tengeri mérföld. (Egy tenger mérföld 1852 méter.) Tüzérségi felszerelése két darab 30.5 centiméteres, 12 darab 20.3 centiméteres nehéz ágyú, 24 darab 7.6 és két darab 4.7 centiméteres könnyű ágyu. A második tipusu, a Regina Marghereta és Benedetto Brin 1901-ben lett vizre bocsájtva, tonnatartalmuk 13.430, óránkénti sebességük husz tengeri mérföld, tüzérségi felszerelésük négy darab 30.5, négy darab 20.3 centiméteres nehéz, 12 darab 15 centiméteres közép, husz darab 7.6 és két darab 4.7 centiméteres könnyű ágyu. A harmadk tipusu az Admiraglio di Ss. Bon és az Emanuele Filiberto, mindkettő 1897-ben lett vizre bocsájtva. Tonnatartalmuk 9800, óránkénti sebességük 18 tengeri mérföld. Tüzérségi felszerelésük négy darab 25.4 centiméteres nehéz, nyolc darab 15 centiméteres és nyolc darab 12 centiméteres közép és nyolc darab 5.7 és két darab 3.7 centiméteres könnyű ágyu. Az első tipusnak legénysége hajónkint 764, a második tipusuaké 810, a harmadik tipusuaké 560 ember, a nyolc hajó össztonna tartalma 97.000. A három régi tipusu a Sicilia, 1891-ben, a Re Umbertó 1888-ban és a Sardegna 1890-ben lettek vizre bocsátva, az az első 13.300, a másik kettő 13.900 tonnás, séget én nem értem meg. Ezt csak maguk értik meg, de természetesen ugy a maguk ' módja szerint. Én becsülöm a törvényt, de csak addig, mig az igazságos dolgokra szorítkozik és mihelyt arra akar tanitani bennünket, hogy a hazugságot igazságnak nevezzük, és hogy az igazságot hazugságnak mondjuk, — már gyűlölöm. Én pedig nem tudom igazságnak nevezni azt, mikor egy leányt, aki mindent odaad egy férfinak, és aki attól a férfitől semmit sem kap cserébe, a törvényre való hivatkozással elitélnek és rossznak mondanak, csupán azért, mert akkor borult annak a férfinak a karjai közé, mikor erre a szive kényszeritette s nem akkor, mikor az anyakönyvvezető és a pap őket egy sereg ismerős és idegen ember előtt öszszeadta. Most az asszony vágott a férfi beszédébe. — Ez pedig a maga felfogása. A tisztességet sárba tiporja és a bünt fölemeli. — Az én felfogásomat és az én gondolatmenetemet maga soha nem fogja megérteni, mert magának egyetlen gondolata sem egyezik meg az enyémmel. Amit maga nevez erénynek, azt én bűnnek tartom és amit maga bűnnek mond, az erény az én szememben. — Ha valaki kijátszva a törvényt, a tisztességet. visszaélve egy nő szerelmével, bizalmával, odaadásával, megcsalja a feleségét, a kinek örök hűséget esküdött, ez erénv ugvebár ? Az asszonynak metszően gúnyos volt a hangja. Most már a férfi íagyossága is kez' dett felengedni. — Itt más esetről van szó. Én a maga szerelmével. bizalmával és odaadásával vissza nem éltem. Ezt annál kevésbé tehettem, mert maga soha a bizalmával ki nem tüntetett és a szerelmével meg nem tisztelt. Én csupán másutt, idegen otthonban kerestem azt, amit nekem az otthonom meg nem adott. — A csábosajku, ledér szeretőt, ugyebár, a kinek csak azért édesebb a csókja, mert bün és vétek tapad hozzá. Szomorú mosoly vonult végig a férfi sápadt arcán. — Nem, — mondotta csöndesen. — Nem a csábosajku, ledér szeretőt kerestem, mert hiszen az meg volt az otthonomban. Mást kerestem. Egy picinyke embert, egy göndörfürtü gügyögő csöppséget, aki engem apának szólit és akit én olyan végtelen hosszú ideig hiába vártam . . . Gyermeket akartam, hogy értéke legyen az életemnek, hogy meg tudjam becsülni a jelent és hogy ne tartsam hiábavalónak a jövőt. Azt akartam, hogy nekem is részem legyen abban a boldogságban, amiből annyi millió embernek kijut. — Maga bűnös, tiltott módon rabolta el tőlem ezt a boldogságot, mert a termete karcsúságát féltette, mert a teintjét óvta, mert agyában rémként settenkedett az a gondolat, hogy kevesebb ideje marad bálozni, zsurozni, szórakozni és mert reszketett arra a gondolatra, hogy egyik udvarlója kimarad arra a hirre, hot"' gyermeke született. Maga megtagadta tőlem a legnagyobb boldogságot, a leghőbb vágyamat és ezzel egvszersmint nevetségessé tette a törvényes házasságunkat. Én magát — bocsásson meg ezért a kijelentésért — nem tudom ugy tekinteni, mint a hites feleségemet. Én magát csupán a szeretőmnek tartom, a törvényes szeretőmnek, akivel az anyakönyvvezető és a pap adott össze. Tabajdy Mária pedig — tette hozzá és a hangja önkéntelenül gyengéddé vált — az én törvénytelen feleségem, akit egy tehetetlen kis csöppség örökre hozzám láncolt. Az asszony szólni akart. De mintha hirtelen összeszorult volna a torka, nem volt képes egyetlen hangot sem kiejteni. A férfi pedig, a mindig komoly, nyugodt férfi, szinte reszketett a belső felindulástól. — Tudja most már, hogy mit kerestem, hogy miért csaltam meg és hogy miért nem egyezik meg az én nézetem a maga elveivel ? Én csupán azt a házasságot ismerem el törvénvesnek, amelvet gyermek szentesitett, a többit oedig törvényesen engedélyezett szeretkezésnek tartom. Ez az én felfogásom és én igy gondolkozom. Az asszonynak most hirtelen, önkéntelenül egy könvcsepD gördült alá a szeméből. Mi volt ez ? A fájdalom, a harag, a kétségbeesés könnye, vagy talán a megbánásé ? ... A férfi nem tudhatta meg. A szobaleány férfilátogatót jelentett és az asszony gyorsan letörülte azt a könycseppet, aztán pedig megigazította a haját, ruháját és mosolygott kacérul, csábitóan tetszenivágyóan.