Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-01 / 225. szám

1911 11. övfoiyarr, 225. szán Vasárnap, október I jBg&SSBSBUBnnUBsammm Mnmm'ummsautaatta Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, C3 Korona-aíca 15. szám Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=2 Városház-utca 3. szám cu^i ELŐFIZETESI AR SZEüEDEN egész évre . K 24— félévre . . . K 12 — negyedévre . K 6— egy hónapra B 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREí<: egész évre R 28'— iélévre . . . K 14'— negyedévre . K V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 305 Kiadóhivatal 3(8 Interurbán 305 Budapesti szerkesztöseg telefon-száma 128—12 I mai helyzet tarthatatlan. A parlamenti helyzet tarthatatlan! Az ország megbélyegezte Ítéletével az ellen­zéki obstrukciót, belátta, hogy az öngyil­kossági kísérlet, ut a halálos veszedelmek ösvényére. És változás még most sincs! Mikor lesz? A csatát vesztett parlamenti kisebbség harci taktikájához tartozik legújabban az a vád és feltevés, hogy a legutóbb lefolyt választások eredménye nem a nemzet aka­ratának és a közhangulat szabad megnyi­latkozásának volt kifolyása. Ezzel a meg­szégyenítő, a nemzeti öntudatot vérig sértő váddal szemben könnyű a leszámo­lás. Mert aki az 1905-iki választások pusz­tító viharát átélte s viszont az 1910. évi választások jelenségei komolyan vizsgálja, az minden kétséget kizráólag megállapít­hatja azt a tényt, hogy habár a választási küzdelmek szenvedélyes harcaiban párt­különbség nélkül nem mindig az ország ér­dekeit szem előtt tartó magasabb erkölcsi és etikai szempontok érvényesülését lát­juk, mégis ugy az 1905-iki, mint az 1910­iki választások eredménye a közhangulat elemi erővel kitörő megnyilatkozásának volt kifolyása, melynek semmiféle elemi erőszak gátat nem vethetett. És itt méltán csodálatosnak tűnhetik fel bárki előtt is az a jelenség, hogy mig az 1905-iki választá­sok folytán hatalomra jutott kisebbség za­jos önérzettel vágta zsebre annak idején a nemzeti akarat szabad megnyilatkozásá­nak erkölcsi tőkéjét, most legutóbb, midőn a nemzet ítélete nem az ő javára döntött, az eredményt a hatalmi erőszak önkényé­nek s egy minden izében korrupt nemzeti társadalom erkölcstelenségének tulajdo­nítja. Nem akarjuk kétségbe vonni a bírálat jogát, mely a közélet összes jelenségeivel szemben még a legszélsőbb politikai irány­zatot is megilleti, de a magasabb felelős­ségérzet súlyos hiányára vall, midőn azt látjuk, hogy a pártszenvedély vaksága a nemzet erkölcsi életét érintő nagy kérdé­sekben ily meggondolatlan könnyelműség­gel ítélkezik az ország tekintélyének ro­vására. Abban a komoly, szilárd hitben és meg­győződésben egybe kell ma már forrnia az egész nemzeti társadalomnak, hogy a par­lamenti rend helyreállítására, a közéleti anarchia eltiprása és az obstrukció elpusz­títása egyenesen létkérdése egy reménydus jövő magyar nemzeti politikának. Mert ha a nemzet a multak keserves tapasztalatai után be nem látja azt, hogy alkotmányos életének biztosítékai elsorvadnak a parla­menti anarchia karjai között, ha ebben a harcban továbbra is bizalmával ajándé­kozza meg azokat, kikre annyi jóakarattal, de oly kevés előrelátással a múltban sorsát reá bizta, ha a lefolyt négy év története meg nem győzte őt ama kockázatos politika veszélyeiről, melyben az obstrukció által félrevezetett közbizalom csak lépcső gya­nánt szolgált az erkölcstelen hatalomra­jutáshoz, —- ugy mihamarább bekövetke­zik az idő, midőn az önzetlen munkának, a tehetségek nemes versenyének s a haza sorsát kockáztatni nem akaró bölcs mér­séklet óvatos politikájának a magyar köz­életben szerepe többé nem lehet. Ép azért, midőn azt látjuk, hogy a parlamenti kisebb­ség lázadó csapata az obstrukció régi, rozsdás fegyverzetével ismét felvonul, hogy a rendet felforgassa s a komoly ta­nácskozást lehetetlenné tegye, ugy végleg el kell dönteni azt a kérdést, vájjon az önző hatalmi célok, melyek e lelkiismeret­len, rut harc nyomában járnak, arányban állanak-e a súlyos áldozatokkal, melyeket a nemzet anyagi és erkölcsi vagyonából ed­dig is oly drágán kellett megfizetnünk?! Itt az idő, hogy végleg leszámoljunk egy hamis politikai irányzat hamis jelsza­vaival. Mert hisz példátlanul áll a történe­lemben a lelkiismeretlen ámításnak az a rendszere, melynek a nemzet a maga jó­hiszeműségében a múltban áldozatul esett, midőn egy hosszú korszakon át elhitették Uázfat az életből. Irta Ács Klára. — Honnan jön? — A klubból. — Nem igaz. Hazudik. A kedvesétől jön, Tabajdy Máriától. Az asszony ezeknél a szavaknál ugy né­zett a férfira, mintha keresztül akarná döfni a tekintetével. A férfi sápadt arcán azonban egy vonás' sem változott. — Egészen helyesen informálták, kedve­sem. — Az asszony felsziszszent, mintha kí­gyó marta volna meg. — Hát nem tagadja! Beismeri, hogy Ta­bajdy Mária a szeretője, és hogy a gyerme­kének maga az apja? A karcsú, magas férfi kiegyenesedve, emelt fővel állott az asszony.előtt. — Beismerem, hogy Tabajdy Mária gyer­mekének én vagyok az apja. Az asszony rábámult a férfira. Megőrült ez az ember? Tudta ugyan róla, hogy bátor és őszinte, de ennyi bátorságot és őszintesé­get még sem mert volna róla feltételezni. Maga sem tudta, mit csináljon, sikoltson, zo­kogjon, őrjöngjön, avagy legyen ő is nyu­godt és hideg, mint az előtte álló férfi, aki neki, a. feleségének, nyiltan bevallja, hogy szeretője és gyermeke van. Egészen az ura mellé állott. A nagy, sötét szemei valami különös tűzben égtek. A hangja remegésén észre lehetett venni, mennyire kell fékeznie { magát, hogy a visszafojtott zokogás elő ne törjön belőle. — És mit gondol, mi fog most történni? — Ezt fenyegetően kérdezte. A férfi nyugod­tan felelt. — Semmi sem fog történni. — Az asz­szonynak lángba borult az arca. — És maga igazán azt gondolja, hogy semmi sem fog történni? De hát teljesen el­vesztette az eszét, vagy engem tart őrült­nek? — Nem vesztettem el az eszemet és ma­gát sem tartom őrültnek. De ezen már nem lehet változtatni és semminek sem kell tör­ténnie. — Gazember! Alávaló gazember, hogy van bátorsága velem igy beszélni. Hát nem elég, hogy megcsalt, még be is vallja, a szemembe meri mondani. És ... és ... és azt hiszi, hogy semmi sem fog történni? — Már alig birt beszélni a felindulástól. — Nem történhetik semmi — mondta a férfi. — Maga igyekezni fog ezt a dolgot el­titkolni, mert hiszen csupán magát nevetnék ki érte, ha megtudnák. Egy asszony, akit az ura megcsal, mindig szánalmas és nevetsé­ges. Én magát mindig elbizakodott, büszke és hiu nőnek ismertem, aki mindent inkább el tud viselni, mint azt, hogy mások előtt szánalmassá, vagy pláne nevetségessé váljék. Maga semmit sem fog tenni, mert jól tudja, hogy bármit tesz is, az kitudódik és igy má­sok előtt is ismeretessé válik az, amit eltit­í kölni magának nagyon is érdekében áll. Ma­ga tőlem nem fog elválni és soha senki előtt egyetlen szóval sem fogja emliteni ezt a dol­got. Az asszonynak most már kevésbbé resz­ketett a hangja, tán csak azért, mert min­den gondolatát és minden erejét arra fordí­totta, hogy az bántó és sértő legyen. — Most már értem, arra gondolt, hogy az alávalóságot az én büszkeségemmel fogja el­takarni és ebből merített bátorságot a go­nosztette elkövetéséhez. A férfi még mindig hideg és nyugodt volt. — Mit nevez maga gonosztettnek? Az asszony szemeiből már-már előtörtek a könnyek, de még mindig igyekezett azokat visszafojtani. — Azt nevezem gonosztettnek, mikor egy férfi elvesz egy leánvt, tudja, -hogy azt ott­hon kényeztették és becézték, tudja, hogy többen versengtek a kezéért s ő azt a leányt megcsalja egy más nővel, egy közönséges utcai leánynyal. A férfi közbevágott: — Tabajdy Mária életében én voltam az első férfi, az ilyen nőt nem szokták utcai leánynak nevezni. — De igen, igy szokták nevezni. Ez a név ráillik arra, aki elveszi egy nőnek hites urát, azért, hogy keresztülgázolva a törvényen, szeretője legyen neki. A férfi ismét közbevágott: — Ez a maga felfogása. Ne is magyarázza hiszen ismerem. A törvényes feleség és a tör­vénytelen szerető között levő óriási különb-

Next

/
Thumbnails
Contents