Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-01 / 225. szám

1911 11. övfoiyarr, 225. szán Vasárnap, október I jBg&SSBSBUBnnUBsammm Mnmm'ummsautaatta Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, C3 Korona-aíca 15. szám Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=2 Városház-utca 3. szám cu^i ELŐFIZETESI AR SZEüEDEN egész évre . K 24— félévre . . . K 12 — negyedévre . K 6— egy hónapra B 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREí<: egész évre R 28'— iélévre . . . K 14'— negyedévre . K V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 305 Kiadóhivatal 3(8 Interurbán 305 Budapesti szerkesztöseg telefon-száma 128—12 I mai helyzet tarthatatlan. A parlamenti helyzet tarthatatlan! Az ország megbélyegezte Ítéletével az ellenzéki obstrukciót, belátta, hogy az öngyilkossági kísérlet, ut a halálos veszedelmek ösvényére. És változás még most sincs! Mikor lesz? A csatát vesztett parlamenti kisebbség harci taktikájához tartozik legújabban az a vád és feltevés, hogy a legutóbb lefolyt választások eredménye nem a nemzet akaratának és a közhangulat szabad megnyilatkozásának volt kifolyása. Ezzel a megszégyenítő, a nemzeti öntudatot vérig sértő váddal szemben könnyű a leszámolás. Mert aki az 1905-iki választások pusztító viharát átélte s viszont az 1910. évi választások jelenségei komolyan vizsgálja, az minden kétséget kizráólag megállapíthatja azt a tényt, hogy habár a választási küzdelmek szenvedélyes harcaiban pártkülönbség nélkül nem mindig az ország érdekeit szem előtt tartó magasabb erkölcsi és etikai szempontok érvényesülését látjuk, mégis ugy az 1905-iki, mint az 1910iki választások eredménye a közhangulat elemi erővel kitörő megnyilatkozásának volt kifolyása, melynek semmiféle elemi erőszak gátat nem vethetett. És itt méltán csodálatosnak tűnhetik fel bárki előtt is az a jelenség, hogy mig az 1905-iki választások folytán hatalomra jutott kisebbség zajos önérzettel vágta zsebre annak idején a nemzeti akarat szabad megnyilatkozásának erkölcsi tőkéjét, most legutóbb, midőn a nemzet ítélete nem az ő javára döntött, az eredményt a hatalmi erőszak önkényének s egy minden izében korrupt nemzeti társadalom erkölcstelenségének tulajdonítja. Nem akarjuk kétségbe vonni a bírálat jogát, mely a közélet összes jelenségeivel szemben még a legszélsőbb politikai irányzatot is megilleti, de a magasabb felelősségérzet súlyos hiányára vall, midőn azt látjuk, hogy a pártszenvedély vaksága a nemzet erkölcsi életét érintő nagy kérdésekben ily meggondolatlan könnyelműséggel ítélkezik az ország tekintélyének rovására. Abban a komoly, szilárd hitben és meggyőződésben egybe kell ma már forrnia az egész nemzeti társadalomnak, hogy a parlamenti rend helyreállítására, a közéleti anarchia eltiprása és az obstrukció elpusztítása egyenesen létkérdése egy reménydus jövő magyar nemzeti politikának. Mert ha a nemzet a multak keserves tapasztalatai után be nem látja azt, hogy alkotmányos életének biztosítékai elsorvadnak a parlamenti anarchia karjai között, ha ebben a harcban továbbra is bizalmával ajándékozza meg azokat, kikre annyi jóakarattal, de oly kevés előrelátással a múltban sorsát reá bizta, ha a lefolyt négy év története meg nem győzte őt ama kockázatos politika veszélyeiről, melyben az obstrukció által félrevezetett közbizalom csak lépcső gyanánt szolgált az erkölcstelen hatalomrajutáshoz, —- ugy mihamarább bekövetkezik az idő, midőn az önzetlen munkának, a tehetségek nemes versenyének s a haza sorsát kockáztatni nem akaró bölcs mérséklet óvatos politikájának a magyar közéletben szerepe többé nem lehet. Ép azért, midőn azt látjuk, hogy a parlamenti kisebbség lázadó csapata az obstrukció régi, rozsdás fegyverzetével ismét felvonul, hogy a rendet felforgassa s a komoly tanácskozást lehetetlenné tegye, ugy végleg el kell dönteni azt a kérdést, vájjon az önző hatalmi célok, melyek e lelkiismeretlen, rut harc nyomában járnak, arányban állanak-e a súlyos áldozatokkal, melyeket a nemzet anyagi és erkölcsi vagyonából eddig is oly drágán kellett megfizetnünk?! Itt az idő, hogy végleg leszámoljunk egy hamis politikai irányzat hamis jelszavaival. Mert hisz példátlanul áll a történelemben a lelkiismeretlen ámításnak az a rendszere, melynek a nemzet a maga jóhiszeműségében a múltban áldozatul esett, midőn egy hosszú korszakon át elhitették Uázfat az életből. Irta Ács Klára. — Honnan jön? — A klubból. — Nem igaz. Hazudik. A kedvesétől jön, Tabajdy Máriától. Az asszony ezeknél a szavaknál ugy nézett a férfira, mintha keresztül akarná döfni a tekintetével. A férfi sápadt arcán azonban egy vonás' sem változott. — Egészen helyesen informálták, kedvesem. — Az asszony felsziszszent, mintha kígyó marta volna meg. — Hát nem tagadja! Beismeri, hogy Tabajdy Mária a szeretője, és hogy a gyermekének maga az apja? A karcsú, magas férfi kiegyenesedve, emelt fővel állott az asszony.előtt. — Beismerem, hogy Tabajdy Mária gyermekének én vagyok az apja. Az asszony rábámult a férfira. Megőrült ez az ember? Tudta ugyan róla, hogy bátor és őszinte, de ennyi bátorságot és őszinteséget még sem mert volna róla feltételezni. Maga sem tudta, mit csináljon, sikoltson, zokogjon, őrjöngjön, avagy legyen ő is nyugodt és hideg, mint az előtte álló férfi, aki neki, a. feleségének, nyiltan bevallja, hogy szeretője és gyermeke van. Egészen az ura mellé állott. A nagy, sötét szemei valami különös tűzben égtek. A hangja remegésén észre lehetett venni, mennyire kell fékeznie { magát, hogy a visszafojtott zokogás elő ne törjön belőle. — És mit gondol, mi fog most történni? — Ezt fenyegetően kérdezte. A férfi nyugodtan felelt. — Semmi sem fog történni. — Az aszszonynak lángba borult az arca. — És maga igazán azt gondolja, hogy semmi sem fog történni? De hát teljesen elvesztette az eszét, vagy engem tart őrültnek? — Nem vesztettem el az eszemet és magát sem tartom őrültnek. De ezen már nem lehet változtatni és semminek sem kell történnie. — Gazember! Alávaló gazember, hogy van bátorsága velem igy beszélni. Hát nem elég, hogy megcsalt, még be is vallja, a szemembe meri mondani. És ... és ... és azt hiszi, hogy semmi sem fog történni? — Már alig birt beszélni a felindulástól. — Nem történhetik semmi — mondta a férfi. — Maga igyekezni fog ezt a dolgot eltitkolni, mert hiszen csupán magát nevetnék ki érte, ha megtudnák. Egy asszony, akit az ura megcsal, mindig szánalmas és nevetséges. Én magát mindig elbizakodott, büszke és hiu nőnek ismertem, aki mindent inkább el tud viselni, mint azt, hogy mások előtt szánalmassá, vagy pláne nevetségessé váljék. Maga semmit sem fog tenni, mert jól tudja, hogy bármit tesz is, az kitudódik és igy mások előtt is ismeretessé válik az, amit eltití kölni magának nagyon is érdekében áll. Maga tőlem nem fog elválni és soha senki előtt egyetlen szóval sem fogja emliteni ezt a dolgot. Az asszonynak most már kevésbbé reszketett a hangja, tán csak azért, mert minden gondolatát és minden erejét arra fordította, hogy az bántó és sértő legyen. — Most már értem, arra gondolt, hogy az alávalóságot az én büszkeségemmel fogja eltakarni és ebből merített bátorságot a gonosztette elkövetéséhez. A férfi még mindig hideg és nyugodt volt. — Mit nevez maga gonosztettnek? Az asszony szemeiből már-már előtörtek a könnyek, de még mindig igyekezett azokat visszafojtani. — Azt nevezem gonosztettnek, mikor egy férfi elvesz egy leánvt, tudja, -hogy azt otthon kényeztették és becézték, tudja, hogy többen versengtek a kezéért s ő azt a leányt megcsalja egy más nővel, egy közönséges utcai leánynyal. A férfi közbevágott: — Tabajdy Mária életében én voltam az első férfi, az ilyen nőt nem szokták utcai leánynak nevezni. — De igen, igy szokták nevezni. Ez a név ráillik arra, aki elveszi egy nőnek hites urát, azért, hogy keresztülgázolva a törvényen, szeretője legyen neki. A férfi ismét közbevágott: — Ez a maga felfogása. Ne is magyarázza hiszen ismerem. A törvényes feleség és a törvénytelen szerető között levő óriási különb-