Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-20 / 215. szám

1911 szeptember 20 DÉLMAÜYARÖRS£ÁŰ 13 Klasszikusok a cirkuszban. (Fovárosi tudósítónktól.) Reinhardt Miksa társulata kedden este bemutatta a budapesti LSeke! :ow-cirkuszban Oedipusz királyt Eb­ből az alkalomból megemlítjük, liogy Jászai Marinak támadt körülbelül busz év előtt az az ötlete, hogy Sophoklest ne a szokott szín­padon, liaenm újszerű, nagyobb méretű kör­nyezetben mutassa be. Magától jött-e erre az ötletre, vagy valami hasonló kísérlet ihlette-e meg, nem tudjuk. Annyi kétségte­len, liogy Sophokles költészetéhez illőbbnek, stílszerűbbnek gondolta, ha kiviszi müvét a mindennapi, fedett modern színházból, ki a szabadba, a természet ölébe. Így került a gö­rög klasszikus Nagyváradon szabad ég alatt szinre. Hasonló ötlet vezette később az ily fiatalon elhalt Justh Zsigmondot, midőn fa­lun a szabadban francia klasszikus vígjáté­kot adatott elő — a nép számára. Utóbb egymásután érkeztek külföldről, nevezete­sen francia földről hirek, liogy egyes ren­dezők künn a szabadban, ókori színházak romjain próbálkoztak görög klasszikusok be­mutatásával. Majd egy neves francia iró régi kastélya különböző tereit és csarnokait használta fel színpadi célokra, hogy ott egy, a középkort festő dráma megfelelő milieu­jével a valószínűségnek minél liivebb hatá­sát keltse. Midőn ezt az ötletet már teljesen elnyiit­ték, S már világszerte mindenütt rendeztek amphiteatrumban és kolosszeumban, romok között és restaurált várudvarokban, rónákon és domboldalakon felelevenített klasszikus előadásokat: utolsónak jelent meg a nagy Max, a Reinhardt, a Stockholmtól Budapes­tig állandóan műízlést terjesztő, körutazó­igazgató és vándor-rendező, aki az eszmét legügyesebben tudta tőkésíteni és kamatoz­tatni. Azaz bogy — legyünk iránta méltá­nyosak — az ő érdeme nemcsak az üzleti ügy leggyakorlatibb lebonyolítása: — ő ma­gát az eszmét, amely — mint a felsorolt pél­dák, mutatják, — sokféle változatban kerin­gett s szilárd alakot ölteni nein tudott, végre stílszerű módon megrögzítette. Éles szeme meglátta, hogy szabad ég alatt, ókori omla­dék közepette, vagy más exotikus nyilt he­lyen a modern nagyvárosi közönség nem esődithető kellőkép össze. „Warum in die Weíte scbweifen, ist ein Cirkus doch so nali", — ez volt Reinhardt eredeti ötlete s ki­bérelte a német föld s a kapcsolt részek leg­különbözőbb lovardáit az antik művészet számára. Bizonyos, hogy csupa meglepetés ez az előadás. Újszerű, érdekes, lenyűgöz minden embert, bármily igényekkel is lépett be a cirkuszba színházat látni. Ámde megjegyez­zük, csupán jellemzés céljából, liogy amit a cirkuszelőadások nyújtanak, mindennek mondhatók, de görög színháznak nem. Mert hisz a diszletek, a rendezés, gépezet, kórus, kotüornus, szócső, minden-minden más, mint hajdan volt, azaz, hogy ma már egyáltalán nem alkalmazható, sőt nincs is senki, aki bizton tudná, hogy mikép alkalmaztatott. Számtalan egymástól eltérő tiidóselmélet tö­rekszik a régi színházi előadásokat rekon­struálni de ez immár lehetetlen. Modernnek tehát nem mondható e furcsa vállalkozás hisz ósdi akar lenni. Antiknak sem mondható, hisz egyáltalában semmit sem ád a régi módon. Tehát csak omolyan felemás munka, melynek egyedüli célja: szenzációval minél több hallgatót hódítani a nézőtéren. A cirkusz helyisége meg épen a legalkalmatlanabb valamely ókori illúzió ébresztésére. A mai szinház aránytalanul jobban hasonlít az ókorihoz, mint a mai lo­varda, melynek egyáltalán nincs is színpada. Jó klasszikus eőadást nem is primitív kül­sőségek állítólagos utánzásával, vagyis meg­hamisításával, hanem művészi előadással kell elérni. Ehez elsősorban kitűnő színészek kellenek. Reinhardt társulata pedig bővelke­dik ilyenekkel. Ez az oka a minden rész­letben való újságon kiviil, hogy Oedipusz elő­adásával meghódította már egész Európát, — Budapestet se véve ki. fiz utca prófétája. — Egy pap tragikomédiája. — (Saját tudósítónktól.) A nappali tülekedés­ben nyomtalanul surranunk el olyan jelensé­gek mellett, amelyekben különös érdekessé­gek rejlenek. Nem kutatjuk azt, ami van, megelégszünk a létezésükkel. Ebben a kö­zönyben megsemmisül az élet sok szines mo­zaikja. Porba vész minden és mi benne tapo­sunk a porban, szétlapítjuk, ami elénk gu­rult,. Néha valami megkap bennünket, amire fölszisszenünk. A porból kilábalunk a tisz­tásra s minden idegsejtünk megfeszítésével belebámulunk a legparányibb valamibe is., Csodaszerünek találjuk azt, amit látunk, ami az utunkba került. Néha egy fillér is fölizgatja a képzeletünket, máskor meg az egymásra halmozott kincs sem vált ki külö­nösebb gondolatot. Az emberekkel is ugy vagyunk. Felülete­sen végigsétáltatjuk rajtuk a tekintetünket, a szemükbe kacagunk, vagy megkönnyez­zük őket. Mindez egy pillanat. Honnan esett közénk, mit forgat az agyában, mindegy. Itt jár előttünk, vagy mögöttünk, a lábunk nyoma rátapad a lába nyomára. Napról­napra és évről-évre igy nyomul az idő a végtelenségbe és mi nem kapaszkodunk utána. Minden nap a régi látásokra ébre­dünk, nincs, ami elkápráztassa a szemünk. sJnottsággal, megszokott ritmusokban gör­dülnek a percek, amikre ráállitott bennün­ket a sors, hogy végigfussuk rajtuk az éle­tet. Néha megbillenünk és uj utakra vágó­dunk és testünkből kisercen a vér: kicsúsz­tak alólunk a percek. Az ilyen ember előtt megállunk néhány pillanatra és megbámuljuk. Valami olyas­mit találunk benne, ami elüt a megszokott­ságtól, tehát érdekes. Uj életforma, más szo­kások, amik befészkelődnek az idegeink közé és belénk szuggerálják a kutató érdeklő­dést. Az ilyen ember élete legtöbbnyire tragikus. Valami kemény megrázkódás zökkentette ki az útjából és aztán rázudult minden baj. A kik elmeentek mellette, gúnyolták, kikacag­ták, megrugdalták. Nincs kegyelem az el­bukottnak, megkövezi, aki rátalál. A szeren­csétlen ember aztán teljesen átformálódik, uj légkörben érzi magát. Nem ismer tekin­télyt, nem vár senkitől semmit. Idegennek érzi a környezetét, gondolatban mindjobban föléje emelkedik és megvető gesztussal int arra, amit lát. Szegeden is él egy ember, aki mellett nyomtalanul elsurranunk, pedig szokatla­nul érdekes tragélia életének minden feje­zete. János, ezen a néven ismeri az a kevés ember, aki néha érintkezik vele. Pálinka­szagu, lerongyolódott ruháju a János. Ma­gas szikár alak, csontos arcu. Ingatag já­rású, a szeméből megtört fény sugárzik, az erei kidagadtak. Zsiros szélű puha, fekete ka­lap van a fejébe nyomva, a nyakát tarka kendővel burkolja körül. Járás közben fel­sőtestével föltűnően előrehajlik és a kezeit széles ivben lóbázza. Az utcán állandóan hangosan beszél ma­gában. Latin citátumokat basznál, görög bölcsek mondásait idézi. Akit a járókelők közül érdemesnek tart, megszólít és beszédbe elegyedik vele. Beszédében az aktuális ese­ményekből fantasztikus színekkel megraj­zolja a jövőt és a történelem eseményével argumentál. Nem tür ellenmondást. Bámula­tos pontossággal beszél a világeseményekről és a világtörténelem kiválóbb alakjairól. A magyar közélet vezéreiről ugy beszél, mint bizalmas barátairól. Tisztában van a társa­dalmi mozgalmak jelentőségével, ismeri azok eredetét.. Ez az ember, az a lerongyolódott, züllött alak, akivel, ha szembekerülünk, kigúnyol­juk, valamikor katolikus pap volt. Széles mű­veltségű, modern gondolkodású pap, akinek fényes jövőt jósoltak. A tudása előtt min­denki meghajlott, szimpatikus egyéniségét mindenki becsülte. A komoly gondolkodású pap azonban nem tudott beilleszkedni az egyház dogmatikus keretéhe. Érdekelték a világi események, kü­lönösen a legszebb világi események: a nők. Ezt nem titkolta senki előtt. Sőt később a legnagyobb nyíltsággal adott érdeklődésé­nek kifejezést. Emiatt meg kellett válnia a reverendától. Olyan ellenkezésbe jutott az egyház törvényeivel, hogy nem maradhatott annak kötelékében. Nem volt vagyona, a magánéletben irno­koskodni kezdett. Megunta ezt a mestersé­get és bánatában mindig lerészegedett. Las­san teljesen lezüllött, belsőleg elpusztította az alkohol, összeroppant az egykor daliás pap. Emberroncs volt, akire szánalommal tekintett mindenki. Irodában már nem hasz­nálhatták, kikerült az utcára. Alamizsnáért könyörgött, naphosszat rótta az utcákat. Majd a paralizis tünetei mutatkoztak rajta. Attól kezdve a butik volt a menedékhelye. Ha összekoldult néhány fillért, bement a butikba és leitta. Nem szánta már meg senki, ugy bántak vele, mint a többi buti­kossal. Beleélte magát a helyzetébe és most már semmiben sem üt el attól a milieutől, amely­ben él. A butikban is, az utcán is rendszerint filo­zofál. Érdekes, amint a züllött alakok letele­pednek egy asztal köré és megindul a tere­í'ere. Ha János viszi a szót, senki nem meri megzavarni. Nagy nyugalommal hallgatják és bólogatják a fejüket. Jól ismerik, ki a Já­nos és nagy előttük a tekintélye. Legtöbbször aktuális politikai kérdéseket vitatnak. Valaki akad a társaságban, aki ki­tudja betűzni, mi van a krajcáros újság­ban, a többiek összebújnak és hallgatják. Já­nos legtöbbször megakasztja az olvasást: — Nem ugy van az, barátaim — szokta mondani — nem az most a helyzet súlypontja. Arról van szó hogy amikor Deák Ferenc — akinek a bölcsesége előtt különben meghaj­lok — megcsinálta 67-ben a kiegyezést, hát azt nem egészen jól csinálta meg Azt a téve­dést nyögjük most, de nem baj, barátaim, kiheverjük. Nagyobb csapás is ért már ben­nünket, mégis éliink. Hát én azt mondom, liogy ezután sem halunk meg. A Khuen meg a Tisza Pista tudják, hogy mit csinálnak. Azért szavalni lehet, hát csak teljék vala­hogy az idő a parlamentben, minden em­bernek más a szórakozása. Az azonban bizo­nyos, hogy nem egészen jól van, ahogy van. Na. Az az újság is ezt akarja mondani, csak másképen. Hát most értitek, igy áll a hely­zet. A társaság megelégedetten bólogatott. Majd leültek alsózni és tovább pálinkáztak. János is közöttük maradt, ő a prófétájuk. Mindenben tanácsot kérnek tőle és megbíz­nak a szavában. Még a jövőről is beszél ne­kik. Az újításokról, amiket kikombinál az emberi ész. Megjósolja, hogy szebb napok is virradnak majd a népre. A napokban találkoztam az utca prófétá­jával. Elémbe állt és megszólított. — Bocsánat, uram — mondta — de érde­mes lesz meghallgatni, amit mondok. A- jö­vőről van szó. Nagyon törtet az ember, eb­ből baj lesz. Most mindent egyszerre akar megmarkolni. De kicsi ám hozzá kérem a tenyere és majd a nagy kapkodásban azt is kiejti, ami már benne volt. Ez csúnya do­log lesz, de nem lesz máskép. Röpül tenge­rek, hegyóriások fölött, szinte belekapaszko­dik a felhőkbe. Micsoda pottyanás lesz eb­ből egyszer! Hát kérem, az egész csak pil­lanatnyi diszpozíciótól függ, meg a lélekje­lenlét a kormány. Azt is olvastam, hogy a napokban errefelé járt Edison. Az egy nagy stájgeroló. Miket beszélt az össze-vissza. Ha ugy van, hát ő a Messiás! Pedig nem egé­szen ugy van az. Szó sincs róla, szép az amit eddig csinált, hasznos is, de a munkájára jövőt alapítani nagy könnyelműség. Mind-

Next

/
Thumbnails
Contents