Délmagyarország, 1911. augusztus (2. évfolyam, 173-199. szám)

1911-08-20 / 189. szám

14 1911 augusztus 20 1 Szerelmi élet Párisban. — Különféle liaisonok. — Egy sarokból nézve — ha ez a sarok egy nagy elegáns vendéglőnek terraszán van a Champ Elyseen — csakugyan érdekes. A ter­raszról pompás kilátás nyílik a nyári szín­padra, ahol könnyen öltözött hölgyek énekel­nek, táncolnak, vidám és pajkos dolgokat, az­után kevésbé vidámakat ós kavésbé paj­kosakat. Fehér és rózsaszín fátyolkelmókben csábítóan szép alakok vonulnak át a színpadon. A revü, melynek keretében föllépnek, egy üres, semmit­mondó keret csupán, mely arra szolgál, hogy egy sereg női szépséget mutasson be. Fönn a terraszon érdekesebb jelenetek ját­szódnak le a megfigyelő előtt. Egynehány asztal kivételével — ahol Idege­nek ülnek, kik átutazóban a nyári Párisnak minden kínálkozó élvezetében részt akarnak venni — a'többi asztaloknál csupa szerelmes pár foglal helyet. Rövid, futólagos, tán aznapi ismeretségeknek egyik epizódja a gazdag diner, mit itt elköltenek a törvénytelenség jegyében törvényesített párjukkal. Minden asztalnál más zsenáru s a szerelmi hőfokot és érzelmeket más-más arányban be­mutató alakok, akik a megfigyelő érdeklődését négy óra hosszán át lekötik. Minden est más változatokat hoz. A meleg augusztus megszabadította Párist a tőke és bourgois elemeitől s akik itt vigadnak, azok a világosruhás, kissé hanyag öltözetű urak, akik a morális fölfogás fölött, gracózus könnyelműséggel siklanak tova. Szülők, test­vér, rokonság, fürdőkurát használó frizőrük­től megszabadulva, temperamentumuknak en­gedelmeskedve szivesen félrelépnek egy kevéssé az erény egyenes és ah, oly keskeny ösvényéről! A terrasz bóditóan kedves ilyenkor. Nincs az unatkozástól megnyúlt tegnapi arc, mely a férjuramé szokott lenni, ha neje őnagyságával akar egy estét élvezni. Nincs ásítás a legyező mögött, mely őnagysága hallgatag ajkát hagyja el, mikor egyedül csak a férj társaságában kénytelen estéjét tölteni. Itt ragyogó, mulató, jókedvű fi.italság vau, vagy idősebb urak, kik kozmetikai és egyéb tudomány segélyével fiataloknak mutatták magukat a diner idején, este nyolc órától éjfélig. Négy óra alatt elég megfigyelnivaló akad. Ha egyik asztalnál egy fehérruhás fess fiatal em­ber két sikkes kis midinettel mulat, szüntelen töltögetve az előttük álló boros poharakat, pár perccel utóbb már megállapíthattuk, melyik a kiválasztott és melyik a kísérő barátnő. Mert csak ez az utóbbi tudja, mi történik a színpa­don. A másiknak nincs szive ahoz, hogy uj ba­rátját megfossza társaságától. Egy másik asztalnál, melyet eddig a pincér mint „lefoglalt"-at őrzött, egy elegáns ur foglal helyet, kinek halántéka erősen szürkül, de ba­jusza szénfekete és ilyen bajusznak beillő szemöldöke is. Türelmetlenül tekintget a bejáró­nak üvegajtaja felé, mintha vendége vagy ven­dégei késnének. Rózsákat rendel, melyet széj­jelszór az asztalon. Magához hivatja a maitre d'hotelt s hosszasan értekezik vele a menü felől. Végre ! . . . Fölugrik s az érkezők elé siet. Egy magas, erős férfi lép be, körülbelül negyven évesnek látszik és vidékinek. Világos szalmakalapot visel és sötétszőke pofaszakállt. Kabátja közép­szürke, ellenben nadrágja élénken koekás. Egy jól táplált vidéki földbirtokos lehet, ugy vélem. Vele jövő párja egy nagyon fiatal, nagyon csinos és nagyon gömbölyű asszonyka, Páris­nak majdnem túlságosan gömbölyű. De elraga­dóan csinos, Szerelmes szem, pisze 0rí S CSá* kolni való pici, piros száj. Toalettje lehetőleg legegyszerűbb: Tailer made himzett fehér blúz­zal. Talán átutazók. Csodás fehérségű, inger­lően szép nyakán a keskeny, értékes gyöngy­láncot sötétvörös rubinkő zárja. Jól ápolt, ne­mes alakú kezén jegygyűrű s egy másik, mely­ben gyémántkő csillog. Egyébb lukszustárgy nem is tűnik föl rajta, csupán drága kézitáska, mely világos krokodilbőrből van készitve, amilyent többnyire gazdag bourgoisk, vagy egy divathölgy visel. A kockanadrágos urnák szintén van jegygyű­rűje: És legalább husz évvel idősebb párjánál. A vendéglátó jó barát élénk örömmel siet elé­jük : „Enfin vous voilá !" Ugy látszik egészen el van ragadtatva az asszonyka szépségétől, ki a cicák lassú és kecses mozgásával halad el mel­lette, anélkül, hogy kezét nyújtaná, de oly ke­csesen simul hozzá, anélkül, hogy érintené, biztos fellépéssel, mesterkéletlen bizalmassággal siklik el mellette, hogy elfoglalja helyét egészen közel a balusztrádhoz, ugyiátszik nagyon kedvőre való­nak találja a pompás dinert ilyen mulattató előadás kíséretében eltölteni. Férje szemben ül vele, a vendéglátó ur mel­lette, Párisról csevegnek, amely annyi témát ad ehez. Vidékiek, gondolom magamban újra. A férfi, aki nagyon gazdag lehet, beleszeretett ebbe a csinos kis teremtésbe, aki elég okos volt e nálánál sokkal idősebb de nagyvagyonu urnák nejévé lenni, aki most láthatólag unatkozikj mint minden öreg szerelmes. A szürke halántóku ur, bizonyára üzleti össze­köttetésben van vele. Elegáns megjelenésű világfi, akinek sötét, igazi francia szeme, ragyog­va nézi a hölgyet, mesél, cseveg, kacag, mialatt elővillannak apró fogai. A második fogásnál már sugdosnak egymásnak, s a sötétszőke pofaszakállas férj tétován tekintget a színpad felé. Profilja egészen lilaszinü. Mögöttem, egy másik asztalnál, lágy tenor­hang kérdez : „Encoire du champagne ma chére." S egy kellemes szoprán felel: Si tu veux I" És azonnal tovább : „Tu ni aimes?" s a habzó ital­lal tele már a pohár, mikor a szoprán fuvoláz : „Je ti adore !" Nem látok hozzájuk, de szerel­met lihegő vágyódásuk, mint izzó hullámcsapás éri nyakamat. A színpadon két eszményi termetű alak tán­col. Az egyik fiúnak van öltözve, csupasz tér­dekkel, s a kisasszonyon csak egy selyemin­gecske van, ami szorosan simul hozzá. A távo­labbi ülőhelyekről kinyújtott nyakkal bámulnak le hozzájuk. Én a szomszédos asztalhoz pillantok; mit csinál az én hármasom ? Nagyszerű ! Most iga­zán nem tudom, mit gondoljak az én kis vidéki asszonykámról, aki puritán egyszerűségű kroko­diltáskával jár s karikagyűrűt visel ujjain. Jobban odanézek. Nem, nem csalódtam. Az egyik keze csakugyan A térdén volt. De nem a saját térdón, a férjéén sem ; hanem csakugyan a másik urón. Férje két kezébe támasztotta fejét, mintha sima. Az elegáns urnák keze pedig veszedelmes közelségben van a kis hölgy derekához. Egyszer csak felugrik a kockás férj ós sirán­kozva kijelenti, nagyon fáj a feje, igazán rosszul érzi magát. Őnagysága pajkos grimasszal veszi tudomásul, szintén felkel, s a szürkehalántéku ur kíséretében követi férjét! Mögöttem való asztalnál is minden csendes. A pezsgőző pár szerelmes bugása elnémult. A párocska fészkébe repült. Talán nem is volt igazi neje. És az a szerény egyszerűségű „tailor made" épugy mint a tiszte­sógeB karikagyűrű, engem egyszerűen és tisztes­ségesen becsapott. Szegény kockás, milyen nagyon szenvedhet! Hiába van szép sötétszőke pofaszakálla, jnóg ez sem diadalmaskodott a veszedelmes szürke halául ók fölött. Éjfél yan. Itt, ott niár üres í!*?t«lok, A «zÍR* padon angol girlök keringenek. Menjünk le a Cham Elysesre. Világos ruhás, szines nöi alakok lepik el a padokat és székeket. Minden ülőhely elfoglalva. Nini, az egyik padon a kockás ur! Egyedül. Elhagyatva? A kertekben, s a széles allőn, hol máskor az előkelő világ kimőrt feszessóggel sétálgatott — most forró szerelmes szavakat súgnak, csicse­regnek, búgnak, — mintha a szerelmen kivü1 semmisem volna a világon, s ennek „haute saisont"-t rendeznek a Champ Elyséen holdfé­nyes, meleg, nyári éjszakákban. Tünö szépségek. A női szépségnek egy rajongó esztétája, fana­tikusa, bolondja, az utolsó trobadour és javít­hatatlan romantikus, keserűen panaszkodott a minap: — Az igazi, a klasszikus női szépség kora lejárt. Hiába keresi az ember a tökéletesen szép nőt, hiába kutat órákig, napokig az utcán egyetlen szép női láb után: hiába. Nincsen sehol és a legnagyobb esőben, viharos csatakban is térdig koptathatom a lábam, mégsem vet a sors a szemem elé szép, formás, kis nöi lábat. Mintha a természet megváltozott volna, olyan rettentő módon megnövekedott, nagy lett a nöi láb. Ezen a szomorú igazságon már a cipész­inüvészet legnagyobb remekei sem képesek segiteni, söt tovább megyek: maga a cipész­müvőszet sem állit már olő igazán kis nöi ci­pőt. Ma ugyan hiába keresné a mesebeli her­ceg azt a Hamupipőkét, akinek a lába egy esz­ményi kis cipőbe belefér. A kis cipő a kis láb­bal együtt a legendák országába vándorolt és a nöi szépség egyik legnagyszerűbb karak­terisztikonja eltűnt a földről. Valóban, a szomorú romantikusnak igaza volt. Ha az ember végigmegy az utcákon és örökké lafelé néző szemmel kutatja az aszfal­tot, egy elvesztett aranyat esetleg még talál­hat, dt egy kis női lábat nem. A korzó pázsit­tal szegett utain erős és kiterjedt méretű nöi lábak ropogtatják a kavicsot, a Kolozsvári­utcán, vagy a Szent László-téren, a nép egy­szerű gyermekei között, sőt akár a finom és előkelő Rákóczi-ut korzóján sem találja már meg az ember azokat a könnyű léptű, Afroditó­lábakat, amelyekről az egykori poéták olyan őszinte lelkesedéssel zengettek. Kis kézre még ráakad olykor a kutató férfiszem, de a kis láb a világegyetem hót csudái közé tartozik már manapság. De nemcsak nálunk jut az ember erre a szo­morú tapasztalatra, hanem úgyszólván az egész Európában, sőt az egész világon a haldokló szépségek közé sorolják a kis női lábat. A né­met cipészek kongresszusán a napokban hiva­talosan is megállapították a pontos és alapos németek, hogy az a női cipő, amit valamikor kicsinek neveztek, ma már egyáltalában isme­retlen, a bostoni cipőművészek pedig erre vonatkozólag már számstatisztikával is szol­gálnak. A régi, úgynevezett kettős számú cipő har­minc év óta nem készül, mert harminc év óta határozottan megnövekedtek a női lábak. Az amerikai nők közül akadnak ugyan még olya­nok, akik — korántsem a tradíciók iránt való tiszteletből — kettős számú cipőt kérnek, de a cipészek e helyett hármas, sőt négyes számút adnak nekik. „Hová jutunk, hová jutunk?" — kérdik szomorúan az esztétikus hajlandóságú cipészek ós szomorkodva siratják a nöi láb kihaló filigrán szépségét. A fejlődés csakugyan kegyetlen volt a női lábakkal szemben. A nőt rászorította a kenyér­keresetre ós a munka, a sok járás, szaladgálás olyetts a láb egykori kicsiségét. Azok a nők viszont, akiknek nem Kell tönkretenniök a lábukat a Kenyér után való örőfcöű azaladglW

Next

/
Thumbnails
Contents