Délmagyarország, 1911. augusztus (2. évfolyam, 173-199. szám)

1911-08-19 / 188. szám

OgmatUB 18 ;S il Iz és gyógyít szivbántalmak. ütósi zavarog sikerrel kezel' fürdő külön íztályában. Ki"| 5 kezelőnő. ön kei is a nagysímébe ajánliul. Mrati italos = ta-utca 1. .szakmába nint: háló-, é.s szalonkét. :: Itségvetésszolcjál. :: <Y iy tiester f.i r-u. 2. | o , havi időre 9' ölteni fel- fi lindennemii ff & ÓL. "*H | •C3K>©EJK>® -N •i G iküí. i íze•ak, KRA. ITL, ÍGfes. i felizségk. REGGELI LAP. Sl. évfolyam, 188. szám 1911, szombat, augusztus 19 KSzp»nti szerkesztéséi és kiadóhivatal Szeged, cm Korona-utca 15. szím i—i Budapesti szerkesztfiég és kiadóhivatal IV., c=> Váresház-utca 3. szím cm S3J225SES REGGELI ÉS ESTI LAR ELŐFIZETÉSI ARA SZEGEDEN egész évre . R 24'— félévre . . . R 12 — negyedévre. R 6'— eiy hónapra K 2'— Reggeli lap Ara 4 Ollér REGGELI ÉS ESTI LAP ELŐFIZETÉSI ARA VIDÉKEN egész évre . K 2S-— félévre . . . R 14'— negyedévre. R 7'— egy hónapra K 2'4Ó Esti lap óra 2 fillér TELEFON-SZAH: Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 836 Interurbán 305. Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12. Rejtett okok. Irta Pál Alfréd dr országgyűlési képviselő. A sürün ismétlődő névszerinti szavazások tömkelegében valóban nehéz szem elől nem téveszteni, liogy a parlamenti küzdelem hazánk véderejének reformja körül s nem akörül forog, hogy X vagy Y képviselő urak a kért és hőn áhitott szabadságot megkapják-e vagy sem. Hiszen a^dunamenti palotában mindenről több szó esik ma, mint a kétéves szolgálati időről és az azzal kapcsolatos létszámemelésről. Ha azonban néha-néha a leplezetlen technikai obstrukció sivatagában egy-egy, a szőnyegen lévő tárgyra vonatkozó beszéd hangzik is el üdítő oázisként, akkor is meglepetéssel kell az objektiv figyelőnek tapasztalni, hogy a kiizdő felek nem mindig oda néznek, ahová vágnak. Mig ugyanis a kormánypárt szónokai következetesen hangsúlyozzák, hogy a szomszédos államok fegyverkezése a létfentartás kötelességévé teszik haderőnk céltudatos fejlesztését, amely nélkül az európai egyensúly, nagyhatalmi állásunk, sőt nemzeti létünk is komoly veszélynek lenne kitéve, addig az ellenzéki szónokok ahelyett, hogy ezen érdek tárgyilagos cáfolatába bocsátkoznának, egészen más érzelmi momentumokon alapuló érvek felhasználásával igyekeznek a törvényjavaslat megbuktatására. Látszólag meglepő ez a taktika, de könnyen érthetővé válik, ha tekintetbe vesszük, hogy a paktum ma már nem hét pecsét alatt gondosan őrzött titok, s hogy annak tartalma ma is erkölcsileg kötelező a koalicióra és abban részt vett pártokra és párttöredékekre. Ilyen és ehez hasonló indokok nyújtják magyarázatát annak, hogy az ellenzéki szónokok'jóformán meg sem kisérlik annak bebizonyítását, hogy a nemzeti lét biztossága nem követel katonai téren az eddigieken túlmenő áldozatokat, melyekre egy Iusztrummal ezelőtt ők is hajlandók voltak, hanem inkább nemzeti vagy demokratikus rekompenzációk kierőszakolására akarják a hadseregnek vagy helyesebben magának a hadsereget fentartó államnak szorult helyzetét kihasználni. Egy szóval, nem törődve az ebből a nemzeti államra hárulható veszélyekkel, a haderő gyöngeségét arra akarják felhasználni, hogy a parlamenti többséget, felelőssége tudatában, sarokba szorítsák és az ország nemzetközi pozíciójának megvédeimezése céljából rákényszeritsék, hogy akaratát időrend dolgában a kisebbség kívánságainak alárendelje és ezzel alkotmányunk alapvető tételén, a többségi elven ujabb rést üssön. Következetesebb, de naivabb felfogást hirdetett az ellenzéki pártnak a korjegyzői székből pártelnöki méltóságra emelkedett egyik legifjabb szónoka. Azon helyes belátásból indult ki, hogy a fegyveres erő harcképessége nemcsak dinasztikus, de fontos nemzeti érdek is, s hogy ne kelljen ezen egészséges elv reá nézve, pártállásánál fogva, kellemetlen következményeit levonnia, kivételt statuált ezen általános tan alól, kijelentve vagy helyesebben sejtetve, hogy a mi hadseregünk erősbödésében nem a neimzeti nagyság zálogát, hanem nemzeti létünk imminens veszélyét látja. Ezen, korunkban már szokatlan elmélettől nem lehet az újszerűséget teljesen megtagadni. Csak arra kell a „hóhér"-teória hiveinek figyelmét felhivni, hogy ha következetesek akarnak lenni, nem szabad ott jnegállaniok, hogy a véderőjavaslat ellen elkeseredetten technikáznak, hanem a modern technika vivmányait az ujoncjavaslattal szemben is érvényesiteniök kell, hogy a magyar államot minden védelmi eszköztől megfosztva, nem ugyan a többségi elven alapuló ősi alkotmányunkat, de a koaleúlt pártoktól örökölt taktikájukat ad absürdum demonstrálják. Nemzeti szerencse, hogy az ellenzék igazi vezérei, ha kevésbé következetesek is,-egyszersmind kevésbé naivak legifjabb vezértársuknál. ök — ugylátszik — nem tartják nemzeti veszedelemnek a véderő fejlesztését, mert különben nem volnának hajlahA páfrányok. Irta P. Fabinyi Lili. A tavaszi reggel ragyogó napfényében előttünk kanyargott lefelé az ut a felséges, illatos ősfenyves között. A négykerekű, de jaj! milyen rázós alkalmatosság elé két erős, biztosjárásu kis erdélyi mokánylovacska volt fogva. Vigan kapkodták azok most már fel kócossörényü fejüket s ügettek lefelé a néhol éles kavicsokkal javitott uton. És mintha olyan helyen készakarva még jobban meg-megrántották volna az istrángot, ravasz élvezettel figyelve, hogy azok a kocsiban ülő lények vájjon meddig birják még ki azt a kegyetlen rázogatást és zötyögtetést? A bolondok! ök bizony nem cserélnének velük! Nevetve kapaszkodtunk mindketten a rugó nélküli bőrülés oldalába. Lábunk alatt széna volt kedélyesen szétterítve és azon pihent kirándulásom felséges zsákmánya: harminc tő gyönyörű, hamisítatlan havasi páfrány. Milyen régen vágytam rájuk! Érettük tettem meg most azt a nagy utat, érettük kisérteni el az uramat hivatalos utján, hogy kedves fenyőim árnyas aljában végre ott láthassam újra gyermekkorom kedves növényét hosszú, szaggatott szélű leveleivel. örvendő arccal pillantottam le reájuk, szemeimmel simogattam a gyenge szárakat, az üde zöld leveleket, melyeken még ott reszkettek a havasi harmat gyöngyszemei. Jobban féltettem a kocsi rázásától őket, mint a saját derekamat , ' — János bácsi, panaszkodtam a kocsisnak, mind elszárad a páfrány, mire hazaérünk! János bácsi a fél fülére billentette a báránybőr-süvegét, kivette a pipát a szájából, sercintett egyet, végigtörülte a nagy deres bajuszát kékszőttes inándliujjával és e tartalmas készületek után megszólalt: — Nem is tudom, miért viszi a naccsága azt a esuf buriánt haza! Az uraknak mind efféle bolondériáik vannak. Instálom, ha még egy kövér kis malac lenne, akkor érteném! Ügyeimnek ilyetén való megvetése és a János bácsi méltatlankodása dacára, sikerült a drága növényeket minden nagyobb baj nélkül hazaszállítanom. Alkonyat volt már. A sötét fenyőkön és a hasonló rügyü fák között könnyíi köd feküdt, de most, mintha még az a köd is illatos lett volna! A föld, a fák, a tiszta, mély égbolt, a levegő, — minden, mintha mámorító, diadalmas, ujjongó bujaságot lehelt volna, hogy megrészegítsen, tavaszi mámorba ringasson embert, növényt, állatot! Sietve ültettem el kedves páfrányaimat a friss, bársonyos fűbe, a fenyők aljába. Még be sem fejeztem munkámat, mikor egyszer csak sietve jön a gyermekek német bonneja, a „Freilein". — A kicsikék kérdik, mit csinál mamuska a kertben és hogy bejöhetnek-e? Elmosolyodtam. A drága kis apróságok! Képzelem, milyen lázas türelmetlenséggel várják a választ! De kegyetlennek kellett lennem! — Hűvös vau már idelent és a kert nagyon nedves, jobb, ha most nem jönnek le. Különben is mindjárt készen vagyok! . Aztán felmentem én is. ;';;V Két nap múlva meglátogattam uj ültetni ényeiinet. Egytől-egyig megfogamzottak. A régebbi, sötét nagy levelek ugyan fáradtan, fonnyadtan hajlottak a földre, de a tövek középén friss zöld hajtások mutatták a növények lüktető életerejét. Leszedtem a fonnyadt leveleket, hogy ne szívják el ok nélkül az újra keringésnek indult nedvet, aztán körülnéztem a tavasz délutáni nap sugárözönében fürdő kertben. A fenyők sötét ágait már kis világos -csúcsok élénkítették; némelyik bokor rügye most fakadt, a május fa már kész friss, világoszöld köntösében pompázott elmaradt társai között. A fii rövid, kövér szálai közel uj erőre kapott vadvirágok hosszú szárai kandikáltak elő és mintha gyermekek módjára versenyeztek volna egymással a gyors növésben, egymást túlhaladva szökkentek a magasba. Legmagasabbra szöktek a pásztortáska vékony szárai, de azért valamennyi között legjobban uralkodott az elpusztíthatatlan gyermek-láncfii. Az egész rét tele volt hintve hosszúkás, recés leveleivel, megnyúlt, csöves száron bókoló bimbóival, sárga virágaival. Néhol már egy könynyii, fehér bóbita ült a szár tetején, várva a legelső szélre, mely magvait ujabb fogamzásra szerteviszi széles e világba. „Megálljatok csak" inonológizáltain és buzgón nekiláttam a gyomlálásnak. Egyszerre csak üde gyermekhangok diadalmas csatarivallgásal tölti be a levegőt, a kavics ropog, csúszik apró lábacskák yob-Ajó A '