Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-16 / 161. szám

1911 julius 16 DÉLMAGYARORSZÁG 13 Egy kis árulkodás. — Juliusi levél. — Nagyvárosokban nincsenek asszonyok. A népmesék birodalmában ilyenkor sir az öreg királyok egyik szeme, — a reális városok nevető szemekkel köszöntik a szabadság földerülő hajnalát. A lirai költők zokogva beszélnének a virágtalan, gyászbaborult városról, — de ah, mily kevés a lirai elem a gálád szalmaözvegyek szivében ! Nagyvárosokban nincsenek asszonyok, de a férjek második, harmadik, sőt negyedik fiatalságukat álmodják vissza, mikor a pályaudvar üvegfedele alól visszatérnek. Alig lelni egy szemrevaló világos ruhát, az utolsó csinos szalmakalap véglegesen eltűnt a korzóról, az utcán tüzlegények és szám vivő őrmesterek sétálnak a délelőtti órákban. Édes, virágillatos január, asszonyi mosolyok, kacér pillantások szezonja, — minő sivár, fárasztó hangulatok váltották föl a te tavaszias színeidet. A lirai költők sirva gondolnának a csillogó, hófehér városra, de a lirai költők az első igazi nyári napon eltűnnek a főváros gőzköréből. Ők, a város szalmaözvegy parazitái, mámoros kedvvel emlegetik a megboldogult Reaumurt, aki a harmincfokos hőséget kitalálta. Szeged pora, fülledtsége, gerendacsontváza csupa részegitő okszigén, amelyben becsipett alakok ugrándoznak a déli és a hajnali órák között. Elfacsarodik a szivem, mikor a denunciálás fegyveréhez kell folyamodnom, — de az istenért, ne higyjenek nagyságos asszonyok a Szegedről érkező leveleknek! Szeged maga is szalmaözvegygyé lett, — én legalább hetek óta valami duhaj vonást látok a város megszokott arcában. Régi igazság, hogy minden város kifejezi a lakossága lelkét, — Szeged egy mérsékelten korhelykedő gavallér, mióta az asszonyok eltávoztak belőle. Ha önök, nagyságos asszonyok, csak egyetlen egyszer is meglátnák férjüket, a nagyságos urat, az ő önkomponálta öltözetében, azt hiszem, az első gyorsvonattal ott hagynák Franzensbadot vagy Tátrafüredet. Ugyan sejtették-e, micsoda titokzatos tehetségek szunnyadnak szeretett hitestársaikban ? Minden egyes férjben egy Worthvagy egy Dalmont lelke rejtőzik, mert mindegyik korszakos reformokat léptet életbe a szalmaözvegység legelső hetében. A világos mellények, a pepita nadrágok, az övek, nyakkendők végre is nem nélkülözhetnek bizonyos fanasztikus elemet, de amit Szeged e tekintetben müvei, az egyszerűen kápráztató. Úgyszólván nincs két egyforma mellény és két egyforma nyakkendő, mert az egyéniség minden embernél máskép nyilatkozik a nyár ez előkelő ruhadarabjaiban. Vannak, akik taplóból, diófalevelekből, vizi liliomból és réti szirontákból hordanak világos mellényeket, a nyakkendőkhöz pedig a teremtés legkülönbözőbb anyagait használják föl a tehetségesebb elmék. Hogy a szalmaözvegyek mivé tették a régi, becsületes nyakkendő-ipart, ez talán inkább a büntetőtörvény keretébe tartozik, mint ebbe az igénytelen levélbe. A nyakkendőket ma már malomkerék, üstököscsillag, pizai görbe torony- és jégtörőcsónak formájában kötik, szóval mindenféle formában, a nyakkendő övalakját kivéve. Amit pedig az övekkel, a pepita nadrágokkal, a sárga cipőkkel és a szalmakalapokkal mivelnek, az igazán tul megy már a szemérem legszélső határain. Rejtély, hogy kiknek a kedvéért öltözködnek igy az önök kedves férjei, mert Szegedről még a csinosabb kávéházi pénztárosnők is eltűntek a kalászérlelő juliusban. Azt kell hinni, hogy a férfiakban valami ismeretlen ősórzés lappang, a botokud néger beteg vágya a gyöngyök és cifraságok iránt. Nincsenek asszonyok ! Hova tűntek innen az ibolyák, százszorszép kalapok, az asszonyok világos selyem ruhái, az asztalok alul kikandikáló sárga cipők ? Mindenütt csupa férj csupa életvidor szalmaözvegy, az akácok alatt ők szivják vastag szivarjukat, az üvegfal mellett ők ülnek negyedfél széken egyszerre. Mivé lett a finom, illedelmes, diszkrétül pletykázó kávéházak eleje? Egyik asztaltól átkiabálnak a másikhoz, noha az egész publikum egymásmellé tolatja az aszudait, — s ilyenkor. — ah nagyságos asszonyok, ilyenkor! . . . Kedves férjeik kicserélik egymással a fürdőkről érkezett leveleket s a férjek nagy hitközsége egy testté, egy lélekké olvad össze . . . mindenki minden levelet végigolvas, sőt a pincérek sz míra félreteszik az érdekesebb leveleket, mint a népszerű újságokat szokás. A korcsmák csak tiz után telnek meg s mint a Statisztikai hivatal bizonyltja, körülbelül hetedfél szalmaözvegy jut minden oleander-bokorra. A gyomorkatarrhusok statisztikáján most dolgoznak ugyanebben a hivatalban, de annyit már most is elárulhatok, hogy a kovászos ugorka, a hideg liba, a tejfölös eper és a pilzeni sör ügyes özszekombinálása, érdekes adatokkal fogja gazdagítani a nyári vacsorákról készülő kimutatást. A férjek a vendéglők asztalai mellett élik át második gyermekkorukat, mert ilyenkor nekik is meg van engedve, bogy a gyomrukat tetszésük szerint elronthassák. Egyébként, ha már ennyi kellemetlen igazságot összehordtam, méltányos, hogy a jő vonásokat is kiemeljem: a szalmaözvegyek nem barátjai a feltűnési viszketegnek s egyszerű vizes üvegekben tétetik az asztalra a Mummot és a Duminyt . . . A fehérmellényes gárda tűrhetőnek találja Ó, Várad: oifíariyváros... — Juhász Gyulának. — Ki ifjú éveim kristálypohará t, eme drága várost elferdült ajkaimhoz vinni: beteg, szegény vagyok, szerelmem szégyenfájáról, hol fázva függök, szememnek foszló fénye im feléd ragyog! Voltam valaki köztetek, a derűs és dévaj [Biharban! És tí, be sírtam, tí, be nyögtem sok-sok vész[ben és viharban! Voltam veletek egy bánat és egy öröm, ama esillogó és butid ittas körökön. S leszünk még egyek sebben, lobban, fakó ravatalban; leszünk még kocsmaasztalok között penész a falban, És lesz még szenteltvízbe mártva mi kezünk, melylyel az átkok tört vizein evezünk. De ma már mind fehérség bennem : ami szin! Ó vörhenyes, hüs hársak, tí, csöndes napi kin! Ó, vak, tompa sikátor, ó, lázzal ködös est! Ö Kékmacska: rossz csapszék, tí, tiltott női test, Ó, téli villanyáram, ó balladás allé! Ó, rossz hotelszobában könnyéi hüs tealé! Ó, város: villanyvdros, szivemnek villanya, Ó Nagyvárad; te baljós, te dus álomtanya. Búcsúzom most tetőled, ki Medt ringatdd! Búcsúzom most tetőled, ki hangját liallgatád! Búcsúzom most tetőled, ki hordtad földeden! Búcsúzom most tetőled, ki adtad őt nekem! Mea szivemnek hölgye... De én züllött vagyok. Mint holt gazda kutyája, oly vert, ütött vagyok. Mea selymei lágyak, de szive csontkemény... Ó, Várad; villanyváros, látnád: mi lettem én... Somlyó Zoltán. mony fefé. Nem sok, ami időmből hátra van. Szeress, szeress! Kezed simítsa lágyan a hajam, Szelíden, gyöngén, hosszasan. Nem sok, ami időmből hátra van. A rózsák utja már virágtalan, Szeress, szeress! Győzelmes fényét veszíti már nyaram, Felhőtlen kékje gyorsan oda van ... Már a rózsák utja virágtalan. Jön a sötétség, színe bár arany, Szeress, szeress! Az alkonynak csodás, mély pirja van, Az éj sötétje mégis ott fogan ... Jönnek a felhők, szinük bár arany. Nem sok, ami időmből hátra van, Szeress, szeress! Már a rózsák utja virágtalan, Jön a sötétség, szine bár arany,. . Simítsd, simítsd hát lágyan a hajam. Pásztor Árpád. m Tiz erdő. — Leo Greiner. — Te nagy Sötét, be merjek ma lopakodni hozzád? Egekig hdborodsz-é, ha vakmerő dac árán, Kezeim barna foltos homályod boltos árnyán Lázongó tüzeit az időnek átorozzák? Tar gallyaid, ha közlük rettentő lárma támad, Felráznak-e egéből a megkövesülésnek, Ha léptemen tulajdon szent tested hült porának Hamvából ősi őszök emlékes álma ébred ? Óriás vak szemeddel ott bámulod meredten, S békén csudálod önnön halálod száz alakját És szived vészharangja rettegve meg se lebben, Hogy csúcsaid a távol menny rózsát tapogatják. De én vagyok az Ember, a holt rém régi rabja, — Idők, tüzek, sirámok, vadon nyitó virágok Ki most e percben minden szikrát magamba zárok, Különben minden ized izzón alászakadna. Em<hl Tamás.