Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-27 / 145. szám

!!. évfolyam, 145. szám Kedd, junius 2 7 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, en Korona-utca 15. szám c=j Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal ÍV., i=: Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egéra évre . R 24-— félévre . , . R negyedévre. R 6"— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér 12 — 2 — ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28'— félévre . . . R negyedévre. R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 14-— 2-40 TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 305 c=j Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Örök panaszok. Szeged város közigazgatásának nem egy hosszuéletü tengeri kígyója van. Eszmék és törekvések őrületesen lassan, tűrhetetlen késedelmességgel szoktak megérni és mire megvalósulnak ebben a vezető szerepre hivatott városban, jórészt már anakronizmusok, amelyek értéke teljesen devalválódott a tényleges szükségletekkel szemben. Csupán a hibák és a bajok állandósulnak egyre-másra és aki egy madártávlati perspektívát vetne Szegedre, ugyancsak szomorú képét látná egy nagy város beteges kulturfogyatkozásainak. A reánk nehezedő uborkaszezonban nem akarunk kulturkérdéseket feszegetni és a vérlankasztó nyári melegben senki észté nem akarjuk lázítani, egyébként is ritkán lázitó erejű gondolatokkal. Csak az elemi civilizáció egykét dolgáról kívánunk elkeseredett panaszszót ejteni, dolgokról, amiknek feszegetése majdnem olyan unalmas már, mint amenynyire égető és elszomorító a puszta létezésük. Végre is ezen a helyen nem kellemes csevegésre és nem szórakoztató fejtegetésre van szükség és alkalom, sajnos, a mi viszonyaink mellett inkább gigászi panaszkönyv a lapok vezető helye, ahol néha kesergünk, néha lázadozunk, néha keserű gunynyal egymásnak törünk, a legtöbb esetben pedig hiába, cél és eredmény nélkül, mert a tespedő patópáliság jólismert közönye siket füleket állit a legélénkebb kívánalmak és zokszavak elébe is. Miről is lehetne beszélni, aktuális dolgokról, ebben a rekkenő melegben, ha nem a nyári Szeged borzalmairól, azokról a kiváltságos kínokról, amiket el kell szenvednünk ebben a milliós költségvetéssel dolgozó „metropoliszban ész és erkölcs ellenérc, egyes-egyedül azért, mert a hatóság közönye és minden európéerséget megszégyenítő indolenciája, már nemcsak érdekeinkbe és utópiánkba vág, hanem legelemibb testi egészségünkbe .is, amelyet pedig az állatvilág is ki tud kényszeríteni magának a természettől az élet és a fajfentartás ösztönének kérlelhetetlen parancsszavai folytán. Igenis, megint arról a hallatlan állapotról van szó, hogy Szegeden, ahol kivételes mértékben és kiterjedésben építkeznek, ugyanígy köveznek és városrendeznek, Szegeden, amely földrajzi fekvésénél fogva a homoktenger és az állandó szelek szomorú kiváltságait kell hogy nyögje, a legrettenetesebb hőség dacára is, fuldokolnunk kell a porban, a gyilkos baktériumokkal teli, alig elviselhető levegőben, egyes-egyedül azért, mert a város hatósága ezer vád, panasz é^ sürgetés dacára nem tudja belátni, hogy minősíthetetlen barbárság olyan negligációval kezelni a polgárok egészségét és testi nyugalmát, mint ahogy ez évek óta történik Szegeden. Senki sem kívánja azt Szegeden, hogy tengerpartot, vagy Alpeseket varázsoljon ide a körültekintő városvezetés, hiszn még erdőket, parkokat, fákat is hiába esengünk ide, de az már mégis hajmeresztő dolog, hogy az utcák locsolása is rendszeresen elmarad, olyan napokban is, amikor tízezer A Burdács. Irta Szigeti József. Burdács lent legelt a Miklósbánya mellett elterülő domboldalon. Misu, a Trájsztáék sánta fia vigyázott a legelő jószágra. A fin fellegek szállongását bámulta és az éhség arra kényszeritette őt, hogy átmásszon az elhagyott bányaterületre, ahol az életet egy eperfa képviselte. A fa rakva volt érett, feketeszemű eperrel és Misu nagy. élvezettel tömte magába az epret. Arca. homloka, inge és salavárija egészen fekete lett a nagy habzsolás közepette. Majd nekidült az ágnak melyek természetes nyugvóhelyül kínálkoztak. Misu élvezett . . . Burdács kevésbé. Az agyagos-kavicsos domboldal átizzadta a letaposott sótörmeléket, amelyet csak kevés humusszal takart be a szél. Olyan volt a dombterület, mint a Peiszik Smil feje, ki a zátonyban mér kénsavval és vizzel bőven vegyitett pálinkát és pénzt ad kölcsön, kis kamatra, ha valamelyes baj éri a bányászcsaládok háza tájékát. Burdácsot is ilyen kölcsönpénzen vették. Pedig, bár ne vették volna, gondolá Misu elmélkedései közben, ö rúgta meg az öreg Trájsztát, a Misu apját és harmadnapra rá attól is lett a halála. Még a záricsai szűz által küldött bazsalikum se segíthetett rajta; pedig napjában háromszor is adogatták a levit az öregnek. Hogy az öreg elhalt, Stefi, az anyja és Burdács tartották el a családot. Az anyja sózsákot foltozott, Stefi meg a burdács a várost járta be a kis szekérrel. Egy kis bordó és négy csobolu volt rajta. Harminc krajcárt kapott a hordóért, a csoboluk pedig egyenkint tizenöt krajcárt kóstáltak. Vámot és sorompópénzt is kellett fizetni, de mégis maradt belőle egy kevés a háztartásra. Misu is érezte, — de hallotta is, — hogy nehéz, nagyon nehéz a szegény embernek megélni. A Hukmánné ténsasszony már azt is újságolta, hogy a fináncminiszter egészen el akarja tiltani a sósviz-hordást. . . . Hej, ha az öreg élne, akkor egészen más világ volna! . . . Nyáron át az öreg mindig májashurkát hozott haza a városból. Pénz is volt a háznál; tizenöt hatost kapott napszámul. Mégis jó, ha valaki tanult ember, az öreg pedig értett az ácsoláshoz is. Nem is járt az öreg fuvarba, csak pénteki napon, amúgy paszszióból, be a városbaj egész héten rőzsét hordtak a gyerekek a kis szekérrel. Volt elég fájuk, el is adhattak; a báró háza sem volt messze, most már onnan se hordhattak. De hogy kimúlt a Bimbó, — a jámbor állat — Burdácsot vették helyébe. Még a pénz se ember mozog az utcákon és tizezer ember azért tülekedik, hogy egy liternyi friss, vagy legalább csak tiszta levegőt juttasson a tüdejébe. Mégis csak megbocsáthatatlan dolog az, hogy egyetlen öntöző kocsi nem megy végig a város főutcáin vasárnap délután, vagy az ujszegedi hidon, legalább az esti órákban, amikor sokezer ember jön és megy át az egyetlen szegedi oázis kedvéért és amikor valóságos gyász nézni az elernyedt, nyomorúságos vasárnapi szórakozásból hazatérő tömegeket, amelyek a londoni ködre emlékeztető porfelhőbe kénytelenek visszatérni, mintegy bűnhődésül azért, hogy egy-két korty tiszta levegőre áhítoztak? Aki látta vasárnap délután ezt a vérforraló látványt, az aligha tud higgadt hangon beszélni ennek a városnak a közügyeiről, ennek a városnak az egészségi állapotairól, ahol napról-napra emelkedik a tüdővészhalandóság, terjed az izülei csúz és a nyavalyák egész sorozata, mert a kvalifikálhatatlan lakásviszonyok mellett még egy zuhanyni vizet sem bocsátanak az utcákra, még vasárnap se, a tízezrek kedvéért! Hát vajon lehet-e menteni bármivel is ezt a hanyagságot? Lehet-e menteni vagy eltűrni azt a hallatlan utcasöprési módot, amely ebben a városban az éjszakákat is megmérgezi, amely felkavarja az utca gyilkos szemetjét a második emeletek magassá,gába és megfertőzi a nyugodtan alvók egészségét orvul és kikerülhetetlenül, csak azért, mert nincs annyi erkölcs ennek a városnak a hivatali szervezetében, hogy végre rendet és tisztességet teremtsen egy futotta egészen; de ott volt Smilku, adott az, hogyne adott volna! Ám a pénz futotta volna, ha az öreg nem vesz beszterceit. Pedig megmondta Berszán, aki értett az állatokhoz, hogy a besztercei nem erre a vidékre való és nem is olyan türelmes, mint a rónaszéki. Ez kevéssel beéri és huz, huz — szótlanul. Csak esős időkor hallatja a szavát. Ezt pedig nem lehet rossz néven venni tőle, mert legalább tudja a gazda: kell-e sózsákot vinni takarónak, ha élelmet és portékát szállít a városból. Megrebbent a Misu szíve, mikor a városra gondolt. Kéjes érzés futotta át testét, szemeiben, a savószinii szemekben szokatlan tüz lángja vetett lobot ... A város. . . Ott szolgál a nagy lány, a Mari is. Finom állásban van: szobalány és a gyerekeket, az apró kis nagyságákat és úrfikat ő kiséri az iskolába. Mennyit is adtak neki ott enni! A főzelékre sült pecsenyét adott a nagysága és a kisasszom- is megszerezte még evv darabbal. Alig birt fölkelni a sámeliről, — ahol evett. Először nem is mert pecsenyét enni, — péntek volt — de később meggondolta a dolgot, még kinevetik, hogy falusi. A város! Milyen jó is a lányoknak Azokat nem csapják ki tizenhároméves korukban a gorcra sájdolni (kősót törni). Elmennek pesztonkának a Városba és — évek