Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-18 / 138. szám

1911 junius 18 BELMAGYAitomtÖ 17 Ne bántsuk a gyermeket. Csodálatos, hogy bár eddig az élet minden mai napja tegn?~~á lett: az emberek emberölésig tudnak hinni az igazságukban. Mennyi volt isten, mennyi etlmográfiává mult hit van elraktározva a muzeumokban s mi mégis emberből harapott hússal akarjuk táplálni kedvenc isteneinket. Pedig a dolgokon áttetsző halál megértő elnézésre int. Dárrie Histoire pedig szelíden figyelmeztet: az igazság nem több, mint az igazság-keresése. Aki teljes erejével keresi az igazat, az meg is találja azt. Mert az igazság keresésében van az egész igazsáv. Mikor azt mondom: csak az én igazságom igazság, akkor ezt mondom: ne merjetek ti magatok lenni, hanem legyetek ti is Én. Ez pedig mindenki részéről kissé túlságos követelőzés. A világ szelidségei közt bizonyára egyik legnagyobb szelídség a tanár volt. És most ezekben a tej vérű emberekben felébred Istenük és azt mondja: neked lábad van a rúgásra, öklöd az ütésre, fogad a harapásra. És az emberek megint emberütéssel harangoznak istenüknek. Az átmeneti kor láza ez. Azé a koré, mikor a régi hitek előítéletekké válnak s az uj illúziók meg nem lesznek hitté. Ily emberevő hittel védte isteneit a római, mikor a kereszténység mint univerzális destruktív erő felütötte fejét Róma proletárjaiban. Nem mintha nagyon hitt volna régi isteneiben, de mert nagyon félt az Újtól. Egyet sajnálok csak ebben a küzdelemben: a szegény kis csirába szökő leikecskét a haragos kertészek kezében. Szegény kis diák, szegén- kis fekete zongora!! Tiz-íizenkét vak mester tépi-cibálja és mindenki olyan dallamot akar kiverni rajta, melyre azt mondhatja: ez én vagyok. És most nagy, harag-látszatu szavakat vagyok kénytelen mondani. Pedig e szavak itt objektívek s én a megváltozhatatlan iránti szelid nyugalommal mondom: Hazaáruló az, ki a gyermek lelkét a maga fanatizmusába akarja belerészegiteni. S ha magyar: kétszeresen az. Kétszeresen, mert a sok nyelvre, fajra, felekezetre szaggatott. Magyarországon az iskola főfeladata: kulturegységet, kulturális szimpátiát, egymás-megértést teremteni. Akkor lehet az iskola büszke nevelésére, ha katolikus tanítványai minél kevésbé katolikusok, zsidó tanítványai minél kevésbé zsidók, protestánsok tanítványai minél kevés-e protestánsok. De mindnyájan minél inkább emberek és magyarok. Ha nekimegyek a gyermeknek és elverem: brutális ember vagyok mindenki szemében. Mert olyannay szemben éltem vissza erőmmel, ki ellenem nem tudta védni magát. Ha nekimegyek a tájékozatlan, védtelen gyermeki léleknek s addig torturázom fanatizmusommal, mig az én vak látásomra nyomorítom: sokak kegyes, jóravaló embernek tartanak s szép kilátásokat Ígérnek jövőmnek. Higyjen a tanár, amit akar, lelkesedjen, gyűlöljön az életben, ahogy neki tetszik. Hisz ő is benne van a dolgok univerzális kapcsolatában s nem tilthatja meg psychéjének, hovv valamely formában ki ne alakuljon. De ha tárgyát önmagává teszi és magát spanyol csizmává, melybe belegyömöszöli a szegény gyermek lelkét, a legártalmasabb ember a világon. Minden átokká lesz | benne: a kereszt bunkó lesz kezében, a szabad gondolat maszlag a szájában. És minden tanár, aki olyan elvet tanit tanítványainak, vagy olyan fogadást vesz tőlük, mely elv és mely fogadás izolálja a gyermeket embertársai bármely csoportjából: hazaáruló és gyalázatosan embertelen." Igaz, hogy ezeket a nagy szavakat hiába kiáltjuk az élet felé. Az a mi kedvünkért nem fogja piszkot kihányni magából. De akiknek elég gazdag élefök van, hogy más életét is át tudják élni: a"zok védjék rneg a gyermekeket! Szegény Rothschild. (Saját tudósítónktól.) Meghalt egy Rothschild s végrendeletében felzokog, hogy nem hagyhat sokat jótékony célokra, mert nagy a családja. Szegény Rothschild! Hát ime megérte az emberiség, hogy sajnálkozhatik egy Rotbscliildon. íme Aranyországban is fenyeget már az egyke-rendszer és a Rothschildoknak kötelességük lesz családi hajlandóságaikat korlátozni, mert a sok gyerek nagyon megosztja a milliókat s mikor egy-egy családfő kénytelen átköltözni az Aranyország külön arany meny országába, akkor nem emlékezhetik meg a világ szegényeiről, a világ nagy jótékony intézményeiről, nehogy jótékony rohamában megrövidítse saját nagy családját. A Rothsehildok, amint kényszerűségből ráfanyalodnak az egyke-rendszerre: ez a csoda a XXI. századnak volt fentartva. Mert a XX. századnak még a Fortnnátus kimeríthetetlen tarsolyának hitték a Rothsehildok vagyonát s a világ azt képzelte, hogy a Tiléfy sóíjajtés. A rózsák még virítanak. A sok sötét lomb megremeg. A fü ölén fölébredek. Oh jönnél csak. Most üt az óra éjfelet. A hold eltűnt a fák alatt, A tóra ömlik, mint a fény A füzek csendben állanak, Nyakam a fűbe rejtem én, Még igy sosem imádtalak! Még sosem tudtam eddig azt, Ha átkaroltam testedet, Ha éreztem a lelkedet, A melled mélye mért fakaszt Oh hörgő sóhajt, rémeset. Oh látnád, hogyan tűnik fel Két fénybogár a fü alatt.. . Soha többé nem hagylak el! Oh jönnél csak! A rózsák még virítanak. Richárd JJehmcl. Hz angyaíofc. Mindüknek forró, fáradt szája, Lelkük fehér, határtalan És mindük mintha bűnre vágyna. Az álmuk néha nyugtalan. Egyenlő mind. Sétálnak néha. Mély csendben Isten kertjén át Es lágyan mind együtt dalolja Az 0 hatalmas dallamát. És hogyha széles szárnyuk lebben, Nyomukban szellő száguldoz Talán magasztos, mérhetetlen Szobrászkezével akkor Isten A kezdet könyvében lapoz. Rainer Maria Rilke. Kincs. Emléked már oly ódonan aranylik . . . S ha este véle búsan bíbelődöm Már ugy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tűnődőn . . . Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém ej, régi vágyak: De egy se jő már s nem röpitnek hozzád... S egy este majd, mig úgy mered setéten Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem: Tört bútorok az olcsó s vak szobákban. Lelankad lelkem karja bánatában S a kincs kisiklik ájult ujja közzül S sötét lomok közt lassan messzegördül . . . Tóth Árpád. H Tavaszt Ttyár. Nyomorék és cifra napjaim Uri s őszi nyomába jár Egy szép paraszt, egy ős paraszt: A nyár, a lomha Nyár. Boldog, aki az ő fia, Boldog, akit a Nyár szeret, Boldogok a Nyár fiai, Az erős emberek. Boldog, ki mindig újra kezd, Boldog, kit az élet maraszt, Boldog, aki vigan kaszál, Boldog, aki paraszt. A Nyár, a Nyár legjobb apa, Osztja a békét és erőt, Leveszem uri süvegem A paraszt Nyár elolt: A Nyár, a Nyár nem álmodik, Kaszál, dalol és nem rohan, Erősen, biztosan arat, Forrón és boldogan. Én, úri Ősznek gyermeke, Kengyelfutó beteg vagyok: Előttem Tél, nyomban Nyár S Tapaszkor meghalok. Rám lépett a Nyár győzelmesen S szól lomhán, vigan, könnyedén: Az én gyermekem volt ez is, De sietett szegény. Ady Endre.