Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-17 / 137. szám

I9ii junius 1? DELMÁGYAR0RS2ÁG S Blokkot alakítanak az agráriusok. A Budapesti Napló mai száma feltűnést keltő hirt közöl, amelyét igén beavatott forrásból kapott. Az agráriusok országgyűlési blokkot akarnak alakítani a képviselőház agrár fölfogásu tagjaiból, akik azután pártkülönbség nélkül síkra szállnának annak idején az érdekek védelmében. Ezt az elhatározásukat azonban majd csak a jövő héten publikálják a nagykőrösi és főkép a kecskeméti gazdagyiilésen, amelyen Károlyi Mihály gróf, az Oinge elnöke is meg fog jelenni. A kalandornő. — Vallatják Hanusz Erzsébetet. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi rendőrség veszedelmes kalandornőt tartóztatott le szerdán. A Tisza-szállóban Bieger Gyula dr aradi ügyvéd tárcájából 4000 koronát elloptak. A rendőrség gyanúja egy fiatal, elegáns hölgyre irányult, aki Hidvéghy Ernő dr neje néven szerepelt, magánosan lakott a szállóban s a lopás után eltűnt. A rendőrség hamarosan kinyomozta, hogy a gyanús hölgy Palicsra ment. Utána utaztak, letartóztatták s bekísérték a kapitányságra. Itt aztán kiderült, hogy Hidvéghy Ernő dr-nak csak a szeretője, valódi neve Hanusz Erzsébet s igen jó családból származik. Atyja Budapesten a Hanusz-kávóház tulajdonosa. A csinos, müveit leány azzal védekezett, hogy szerelmi kalandra rándult le Szegedre s a lopásról mit sem tud. Lehet, hogy igaza is van, do a rendőrség csak letartóztatta, mort az államrendőrség távirata szerint: „Hanusz Erzsébet veszedelmes szélhámosnö, őrizet alatt tartandó". -Hanusz Erzsébet most a szegedi rendőrség foglya. Szakáll József már többszőr kihallgatta. Hanusz Erzsébet még eddig nem tett beismerő vallomást. A kalandornő letartóztatásának részletei már ismeretesek. Hanusz Erzsébet őrjöngve vette tudomásul, hogy a szegedi rendőrség barátságból, — addig mig a budapesti rendőrs-'g nem intézkedik — ingyen lakást ajánlott föl. Leszaggatta magáról a ruháját és sikoltozni kezdett. — En megörülök ! — Azt csak nem teszi — vigasztalták a rendőrök. — De igen. Azért is megteszem. Csakhamar megérkezett a rendőrorvos, aki hamarosan megállapította, hogy Erzsike csak szimulál. A kalandornő látva, hogy célt nem ér, lecsillapult ós nyugodtan várta sorsát. Nem sikoltozott, hanem sirt és panaszkodott. — Még csavargásért sohasem Ítéltek el — hangoztatja — csak nagyobb bünügyeim voltak. Ezelőtt hat hónappal is egy nagy bűnügyben szerepeltem. — Hol? — kérdi a kapitány. Hanusz Erzsébet nem felel a kérdésre. — Nem akar vallani? — De igen. — Nos? Mély csönd. Hanusz Erzsébet egy szót se szólt többet. De a rendőrség már nyomában van több nagyobb szélhámosságának, csakhogy a nyomozás részleteit titokban tartják. A nyomozást nagyon megnehezíti, hogy a kalandornő szélhámoskodásait előkelő körökben követte el. Találtak nála régi névjegyeket, melyeken ez áll: GRÓF FESTETICHNÉ. Külföldön használta ezt a nevet. Bűntársáról, az aranyfogu úrról nem akar tudni. — Sohase láttam azt az urat, — mondja. Pedig a nyomozáe során kiderült, hogy igen is az aranyfogu ur és a szép kalandornő között több, mint barátság: üzleti összeköttetés állott föl. Az ügyesen megugrott urat, természetesen hagy apparátussal keresi a szegedi rendőrség. NAPI HÍREK A vers divatja. Ismét sokat beszélnek versekről, ismét divatba jött a verselés minden kérdése. Olyan emberok, akik már verset nem olvastak, világszerte megint arra szánják egy-egy pillanatukat, akár azért, hogy megbotránkozzanak az uj dallamokon, akár azért, hogy elégedetten üdvözöljék a modern akkordokat. Pedig a verset még a szépirodalom munkásai közül is számosan gyermekes, régen túlhaladott formának tekintik. S itt nemcsak a küldönc Tolstojra gondolunk, aki nemrég természetellenesnek mondotta, hogy emberek az istenadta, egyszerű szót ritmussal eltorzítsák. Más világhirü bellutristák is vagy egyáltalán nem irtak soha verset, vagy hamar abbahagyták s mint gyermekbetegségre tekintettek vissza fiatalkori költészetükro. Zola, Ibsen s mások prózai müveikkel váltak nemzetközi hírességekké. S ha már a költők világtáborában is a próza az uralkodó, képzelhető, hogy a reális szellemben nevelkedett nagyközönség mennyivel szivesebben olvassa a prózai, mint a verses költészetet. A vers leghívebb olvasójának a gyermekvilág maradt s ezenkívül még a serdülő ifjúság. Az az észlelet, még föl nem nőttek szeretik leginkább a verset, fokozta és fokozza a magát érettnek érző olvasókban a meggyőződést, melyet különben liajiama sugall, hogy a vers az embori lélek egy alantasabb, fejletlenebb állapotának terméke. S mégis csodálatos módon mindig újra támadnak versirók. És nemcsak olyanok, akik zsengébb éveikben irnak ritmikus sorokat, de olyanok is, akik késő öreg korukig maradnak hivek a vershoz. S még különösebb, hogy ezek soraiban vannak olyanok is, akik .egyáltalán nem naiv gyermekded lelkek, sőt rafílnáltabbak a próza viharedzett realistáinál. De legcsodálatosabb az, hogy a józan, érett közönséget is időről-időre elfogja a régi gyermek-kórság s egy-egy időszak lázában ismét visszatér a vershez. Valamikor minden költői müvet versben irtak, — nemcsak lírait, hanem elbeszélőt és a színpadit is. A görög szépirodalomból egyetlenegy prózában irott költői mü sem maradt fönn. A hajdankor elbeszélő müvét — az úgynevezett épost, melynek újkori mósa a regény — Homéros versben irta. A nagy szinpadi szerzők — Aescliylos, Sophocles, Euripides — versben irták drároáiknt. S nemcsak a pátosz hangján szóló nvüvok, a vigjátúkok is versben íródtak. Egyáltalán akár az akkori mondai világból^ vagy történolemből, akár pedig az akkori mindennapi életből votte tárgyát a költő, akár tragikus, akár komikus stílben irta müvét: csak a ritmus mezében képzelte elfogadhatónak. Sőt annyira ment a hajdani izlós, hogy oly müvek alakjául is a verset választotta, melyek nem költői, hanem ismeretterjesztő célt szolgáltak. Klasszikus példa erre Hesiodosnak az istenek származását ós családfáját ismertető könyve. De akárhány más ismeretterjesztő mü is. Nem kívánjuk itt a próza diadalmas tórfoglalásának történetét megírni, — elég arra utalnunk, hogy középkor és újkor költészetében már rohamosan terjed a próza. S az újkorban már költői nagyságok is támadnak, akik a verses alakot mellőzik. De hiába Mindig újra fölbukkan a régi „gyermekbetegség", — az emberiség verselő hajlama ki-kitőr, s újra igézetbe ejti az emberiséget. Kárhozatos atavisztikus h'ajlandóság-e ez, vagy pedig szükségszerű örök vonás? Aeschilos Promotheus-a, Byron Kain-ja s Manfrod-ja, Goethe Faust-ja, Madách Ember tragédiája s a drámai költészet minden remeke ép oly avult alapja lenne-e a szépirodalomnak, mint Homéros Iliás-án ós Odisseá-ján kezdve az epika annyi mesteri alkotása? Nem érti a költészetet az, aki ezt állítani merészeli. Ha megfigyeljük a legjobb prózai müveket, észre kell vennünk, hogy azokban is lendűl valamelyes ritmus. Kisebb vagy nagyobb mértékben, tudatosan vagy öntudatlanul a vers felé közeledik minden nagyobb igényű prózai költemény. Ha lebecsülés, harag, vagy más szenvedély ragadja el az irót, ha ábránd, melanchólia, meghatottság lesz lelkén úrrá: önkéntelenül más-más hangba lendül prózája s dallamossá válik. Idézhetnénk akárhány mai novellistát, aki úgyszólván versben irta müvének valamely kimagasló részét. Mert az emberi természetben rejlik, hogy mihelyt hevület ragadja meg, nemcsak testi viselkedése, gesztusa, mozdulata, hanem hangja és beszéde is a mindennapi élet átlagos szokásától eltérő jelleget ölt. Ha a vers és próza közti különbséget meg akarjuk érteni, csak a tánclópés és a rendes járás eltérésére kell gondolnunk. Lépés mindkettő s mégis mennyire eltér egymástól s hány átmenet van a közömbös baktatástól a szenvedélytől lángoló táncig. Nem a mi föladatunk megfejteni, hogy a lélek hangulatai, indulatai ós szenvedélyei miért változtatják meg az ember mozdulatait s miért adnak lendületet a hangnak ós szónak. Nekünk elég a tény megállapítása, hogy a lélek hevülj állapotában máskép viselkedik, mint közömbös pillanatában. Ez egyúttal megmagyarázza azt is, hogy mórt gyakoribb és az érett közönség előtt kedveltebb a próza, mint a vers. Hogy az előbbi hasonlattal éljünk, az emberek aránytalanul többet járnak rendes módon, mint táncléptekkel. A tánc izgalma ritkább ós ünnepiesebb óra a mindennapi élet számos évéhez képesB S az állandó hevülést ós zaklató izgalmat az emberiség el nem birná. Sok-sok prózai pillanatnak kell elmúlnia, hogy az emberiség ujabb percnyi hevülésnek adhassa át magát. S természetes, hogy az ifjúság, mely hevülókenyebb, inkább kedveli a verset, — mint ahogy a táncot is jobban szereti a*józan, fáradt öregeknél. Ámde valameddig az emberi nemzetség Madách-féle eszkimóvá nem válik, vagyis amig lesz még benne hevület, — mindig akad még az öregek közt is ifjabb kedélyű és vérmérsékletű egyén. Az ifjúság meg épen megőrzi a hevülós erejét és képességét. — Űrnapja. A borús, szeles időjárás nem kedvezett a körmenetnek, amely csütörtök reggel kilenc órakor a belvárosi szent Demetertemplomból nagymise után megindult. Az oltáriszentség szerzésének ünnepén a világ négy táját jelképező négy oltárhoz zöld gyepszőnyeggel behintett, íalombokkal ékesített uton haladta menet, amelyben ezer ós ezer áhítatos hivő vett részt. Elői a tanuló ifjúság haladt, azután a különböző egyesületek zászlóik alatt az Oltáregyesület, a Katolikus Nővédő Egyesület tajai, majd templomi lobogókkal és Máriaszobrokkal nagy sokaság jött. Az OltáriszentBÓget tisztes polgárok által vitt baldacbia alatt Jászai Géza belvárosi apátplébános tartotta. Az apát kiseretóben Várhelyi József rókusi erperes, Barmos György alsóvárosi és Kiss Gyula felsővárosi plébánosok voltak, több lelkészszel, valamennyien fényes egyházi ruhá. ban. A körmenetben a város hatóságát Bokor Pál polgármester-helyettes, Somogyi Szilveszter dr főkapitány és Gaál Endre dr tanácsnok képviselték. Vasárnap a külbŐ városrészekben tartják meg az urnapi körmenetet. — A kolera, Velence és a nemzetközi egyezmény. Rómából jelentik: Mejj-