Délmagyarország, 1911. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1911-06-13 / 134. szám

13 DÉLMAGYARORSZAG 1911 junius 10 1911 kat, hogy lankadatlanul agitáljanak és követeljék a választói jogot. Megindokolja a szocialistákkal való együttműködést. Az éljenzéssel fogadott beszéd után Blauner Mór a választójogi szövetség, Garbai Sándor a szociálisták részéről beszéltek. Kassáról Maiéter István beszólt ós határozati javaslatot terjesztett elő az általános, titkos választójog érdekében. A népgyűlés a kormányhoz föliratot intéz ez ügyben. Glücklich Vilma kérte, hogy a határozati javaslatba vegyék be a női választójog követelését is. A népgyűlés a határozati javaslatot Glücklich Vilma módosítása nélkül fogadta el. Ezzel a nagygyűlés délután négy érakor véget ért. Gyűlés után a Schalkházba lakoma volt. Este a vendégek elutaztak. Becsukott boltok. (Saját tudósítónktól.) Mikor egy bolt sző. letik, különböző emberekben más és más gondolatok születnek. Az eladósodott ember azt mondja: „Uj hitelforrás." Az adókivetőbizottság előadója: „Uj adóalany." Az ügyvéd pedig, mikor a friss, alig mázolt holtajtó előtt elmegy, fölsóhajt: — Milyen szép csőd lehet ebből! Nem szabad rossz néven venni, hogy az üzlet-alapitás mindjárt a tönkrejutásnak gondolatával jut kapcsolatba. Mindegyikünk élete mellett, születésünktől fogva, folyton ott leskelődik a halál s egyetlen bolt se tudhatja biztosnak magát a csőd veszedelme elől. Most az üzleteknek ez a kórsága járványosán pusztít a Délvidéken. Egy-két hónap alatt annyi csődöt rendelt el a kereskedelmi biróság, amennyit azelőtt egy esztendő alatt se. Mintha csak az ügyvédi tulprodukcióhoz alkalmazkodott volna az élet. A megszaporodott fiskálisoknak nem jut elég kliens, hát ád az Úristen tömeggondnokságokat. Az ügyvédi kar nézőpontjából ez talán örvendetes, de egyébként szomorú ez a szapora csődnyitás. Nem rég büszkélkedtünk a piacunk szilárd voltával, jó hirével; most ez alaposan leszállítja ezt az értéket. Ha nem is kell épen válságra gondolni, semmiesetre se lehet, amint mondani szokták, „szótlansággal mellőzni ezt a körülményt". Mért van ennyi csőd? Az első felelet az lehet, amit dölyfös parasztgazda mondott, amikor a vész megtizedelte a sertéseit: „annak döglik, akinek van". A csődök egyik oka, hogy az üzletek elszaporodtak, többen vannak, mint amennyi kellene. A csődeseteknél, ha az üzlet volt, a maga fölösleges volta, ha régi, az ujaknak ügyesebb konkurrenciája vitte a csődbe. Könnyelmű hitelezésről, súlyos konjunktúrákról alig lehet szólani. Sok az üzlet; bizonyosan ennek is van oka. A legfőbb oka a kereskedelmi alkalmazottak szerencsétlen helyzetében van. A kereskedelmi alkalmazottnak, akinek a jövője nincs biztositva, akinek fizetése kevés arra, hogy öregkorára tőkét gyűjthessen, az élet" ösztön minden erőlködésével keresi az al~ kaimat az önállósításra, amely vagy beüt' vagy nem. Ha nem, — még mindig kezdheti ott, ahol elhagyta, anélkül, hogy föladott volna valamit. Ez az általános baj, amelyen nem lehet elég hamar segiteni. A városokban azonban mintha egyéb is okozná az üzletek tulszaporodását s ezzel együtt a bukásokat. Azt szokták mondani, hogy minden baa háziuraktól ered, tehát ez is. A háziuraktól, akik a földszintes utcai lakásokat szij vesen cserélik ki boltokká. Van valakinek a főtérre nyiló mellék utcában egy háza, a földszintjén három utcai ós két udvari szoországot, amelynek hagyományait uj, erősebb életre kell támasztania a nemzeti munkapártnak, amelynek Nagyméltóságod egyik koszorús vezére, mi pedig harcos, törhetetlen katonái vagyunk. Egy nap választ el a döntő ütközettől. Amikorra szerdán este aláhanyatlóban lesz az ég peremén a nap vérvörös koronája, a trikolórt egyik vagy másik táborban fogják győzedelmi jelvényként körülhordozni. Ugy szeretném, ha akkor Nagyméltóságodnak olyan diadal hírt üzenhetnők, meg, amelyet teljesebbé, egészebbé, áldásosabbá és szentebbé avat az, hogy Szegeden a nemzeti munkapárt a törhetetlen, leküzdhetetlen és hozzáférhetetlen liberalizmus jegyében nyerte meg a csatát. Nagyméltóságodnak legalázatosabban készséges szolgája a krónikás: Kézai Simon. Castró. Londonból jelentik : A Netvyork-Sunnok jelentik New-Orleansból, hogy Castrő ismét magához akarja ragadni a hatalmat. NewOrleansból hat hajó indult el csupa t alandorral, akiket Castro toborzott és ő maga is elindult Cubából Venezuelába. Justh Gyula Kassán. Kassáról jeleütik: Vasárnap délelőtt az Erzsébet-téren választójogi gyűlés volt nagyszámú közönség részvételével. Glück Lipót elnök bejelentette, hogy a liga központja táviratilag jelentette, hogy Justh Gyulát elnökké választották, Ezután Justh Gyula szólalt föl. Az elnökséget elfogadja. Akik Magyarország előrehaladását hirdetik — úgymond — azoknak szükségük van az általános, eggenlö, titkos választójogra. Fölhívja az egyeseket, községeket, városokat, törvényhatóságoA varju-erdőnél. Irta: Simon Maizeroy. Hegyek nem voltak a környéken, amely olyan volt, mintha két hatalmas hegyhát között terülne el. A magasan épitett körtöltések között nyugalmas, szürke viz folydogált, amellyel párhuzamosan érdekesen kanyarodó utak, gazdag, pázsitos területek futottak. Ott, ahol a földnek ez a hegyvidéki része végződött, hatalmas erdő vágta el a kilátást a hagy magyar büszkeségre: a varju-erdő. Szépen gondozott, egy-egy részében angolosan parkírozott erdő volt ez, amely nevét onnan kapta, hogy állandóan tömérdek varjú tanyája volt. Hol itt, hol ott csapódott fel belőle egy-egy hadosztálya ezeknek az érdékes, fekete és vészesen károgó madaraknak. A vidék csendes volt, a tavaszi délutánoknak meditáló hangulata uralt mindent, a nagy, a szép nyugalom szinte megfestette ezt az egész csalóka képet: egy darab festői hegyvidéket a festői Alföldön. Az ut mentén jobbra-balra akadt egyegy tanya, egy-egy ház, egy-egy ember, egy-egy nagy nyáj haragos kutyájával ós piszkos őrzőjével, de ez mind beletartozott ebbe a hatalmas keretbe, amely igy volt szép, csendes nyugalmas, kedves és festői, szóvil tökéletes. A töltésen, az egyik tanyánál kocsi kanyarodott be, amelyen nem valami bizalmas együttlétben ült egymás mellett egy leány és egy fiatal ember. A leányon pókháló könnyedségü tavaszi köpeny volt, vadászkalapra emlékeztető kis kalapján zöld tollakat lengetett a szél, amely a leány fehér nyaka köré csavart fekete sál finom rojtjáival kacéran játszadozott. A fiatal embert úgyszólván tetőtől-talpig befödte kivágás nélkül való hosszú köpönyege, amelyet — mintha fáznék — szorosan összehúzott magán. Hosszú ideig robogott velük a kocsi és egy szót sem szóltak. Jobbra-balra szemlélték a vidéket, amelynek legtöbbnyire helyiérdekű nevezetességeit a kocsis nagy buzgalommal magyarázgatta. Jó ideje hajtathattak, mert a ló testén már sürü sávokat húzott az izzadtság. A kocsis csak hajtott, gyorsan, trapban. A fiatal ember megszólalt: — Jó lenne, ha pihentetne kicsit, aló már nagyon izzadt. — Had izzadjon, mért nem született papnak, akkor bibliát olvashatna, ha lónak született, dolgozzon — volt az okoskodó válasz és a kocsis csak hajtatott. A fiatal ember jót nevetett ezen a paraszti válaszon, a lány nem. Annyit mondott, hogy régi mondás, ő már hallotta néhányszor. És a kocsis hajtatott és ők ismét szótlanul ültek egymás mellett a kocsiban. Be kellett kanyarodni a varju-erdő felé, a töltés lejtős volt és a kocsi megbillent a lány felé. A lány bizalmasan a fiatal emberbe kapaszkodott és a fiatal ember gyöngéden átkarolta a nőt, fogta, magához vonta, anynyira vigyázott rá, mint aki azt hiszi, hogy az is lehetséges, hogy ő lepogyog a kocsiról, a nyakát szegi, de a nővel a legkisebb bajnak sem szabad történnie. A kocsis ügyes volt, úgyszólván zökkenós nélkül kanyarodott be, megcsapta ostorával a fáradhatatlan lovat és robogott a kocsi egyenes irányban a varju-erdő felé. És a lány és a fiatal ember továbbra is abban a bizalmas közelségben maradtak, az élet és talán még valami hatalmas ösztön összehozta őket. A lány egyik keze a fiatal ember kezében nyugodott, aki szabad karjával átfogta a melléje simuló lány derekát. A lánynak előbb sápadtas arcán pir kezdett terjengeni, talán a szél csipte ki, talán a vére kezdett hevesebben lüktetni és az festette meg. A fiatal embernek előbb szinte a saját gondolataiba vésődő tekintete most már legtöbbször a lány finom metszésű arcán pihent meg és amikor egyszer tekintetük találkozott, hosszú, mély egymásbanézés után a lány remegve tartotta csókra ajkát, a fiatal ember egészen magához vonta a lányt és miközben a kocsi döcögve robogott, hosszú, forró csók avatta szerelmi templommá ezt a festői hegyvidéket a festői Alföldön. Közeledtek a varju-erdőhöz, amelyről innen még alig látszott, hogy rózsaligetek tarkítják, jó utak szelik és hatalmas fáinak évszázados koronáit emberi kéz metszette szabályosra. Fekete varjuk röpködtek a levegőben, de károgásuk vészes hangjának nem volt annyi ereje, hogy idáig elhasson. A kocsis hajtatott és a kocsiban a két embert megremegtette a csók és a hűvösödni kezdő esti szellő. — Mindjárt a varju-erdőnél leszünk — szólt a remegő és a férfihez simuló lány. — Fázol, jó lesz, ha visszahajtatunk. — Nem, megkerüljük az erdőt, nagyon szép, látnod kell. — De te fázol. Itt a felsőkabátom. — Hogyisne. — Pokrócot kérünk a kocsistól. — Nem. — Felhuzzuk az ernyőt. — De nem, ez csak pár pillanatig tart mindjárt elmúlik. — Akkor gyere móg közelebb hozzám, még közelebb, egészen, hogy a kabátommal betakarhassalak. Igy. Úgyis beszélnünk kell