Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-05 / 102. szám

6 ÖÉLMAGYARORSZÁÖ 1911 május 5 iftl: ülni, öt órakor hátrahajolt, halkan, akadozva igy szólt: — Itt, itt fáj nekem ... Korányi tanár odasietett, de már csak a háláit konstatálhatta: Hieronymi minisztert szívszélhűdés megölte. Öt óra tiz perc volt. A jelenlevő család zokogva sietett az ágyhoz, amelyben a miniszter holtan feküdt. A szomszéd szobában nagybetegen feküdt Hieronymi Károlyné, immár özvegy Hieronymi Károlyné. Gyász országszerte. Azonnal megtáviratozták a szomorú hirt a kabinetiroda utján őfelségének, továbbá a képviselőháznak, a kereskedelmi minisztériumnak, a főrendiháznak, a megboldogult rokonainak, ismerőseinek. Kondoleáló sürgönyök, levelek egész özöne érkezett az éjszaka folyamán. Hieronymi miniszter temetéséről a kereskedelmi minisztérium gondoskodik. A diszravatalt valószínűleg a Nemzeti Muzeum oszlopcsarnokában állítják: föl. A nemzeti munkapárt rögtönzött értekezleten a miniszter elhunyta fölött érzett gyászának és súlyos vesztesége tudatának adva kifejezést s elhatározta, hogy diszes koszorút küld a ravatalra, a temetésen tömegesen résztvesz. A Ház pénteki ülésén Berzeviczy Albert elnök fogja elparentálni Hieronymit s indítványozni fogja, hogy a Ház gyásza jeléül szakitsa félbe az ülést és a temetés napján se gyűljön össze. A gyászhir az egész országban hamar elterjedt s pártkülönbség nélkül osztatlan részvétet keltett mindenütt. Hieronymi Károly életrajza. Hieronymi Károly 1836 október 1-ón Budán született. Gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban, Nagyszombatban ós Budapesten végezte. A műegyetemről kikerülve, 1856-ban ópitószeti növendék lett Buda városánál; ez állástól csakhamar megvált s mint tagositó mérnök működött Márnmarosmegyóbon 1861-ig. Ez évben Máramarosmegye főmérnökévé választották. 1867-ben Mikó Imre gróf, közlekedésügyi miniszter mellé elnöki titkárrá nevezték ki. 1868-ban osztálytanácsos, 1872-ben miniszteri tanácsos lett, ugyanez évben megbízták az államtitkári teendőkkel. 1874 október 20-án államtitkárhelyettessé nevezték ki. 1875-ben a zsombolyai kerület képviselővé választotta. E kerületet tizennyolc évig képviselte. 1882-ben megvált államtitkári állásától ós az osztrákmagyar államvasutak magyarországi vonalainak igazgatósági elnöke lett, mely állást a társaság magyar vonalainak megváltásáig betöltötte. Őfelsége ekkor a II. osztályú Lipótrenddel tüntette ki. Gajzágó Salamon nyugalombalépóse után az állami főszámszék elnökévé nevezték ki, amely állásától csakhamar megvált, midőn a Wekerle-kabinet alakulásakor a belügyi tái 'ca atvételere kérték föl. E minőségében az egyházpolitikai törvényjavaslatoknak az állami anyakönyvekre vonatkozó részét ő dolgozta ki és a parlamentben hathatósan védelmezte. A közigazgatási bíróságokról szóló törvény is alatta szerkesztetett ós a fővárosi elöljáróságok reformjait ő vitte keresztül. Belügyminiszterségének nevezetes mozzanata az a súlyos küzdelem, amelylyel 1893 nyarán a Máramarosmegyében föllépett heves kolerajárvány tovaterjedését megakadályoznia sikerült. A Wekerle-kabinettel ö is lemondott tárcájáról, mire a belső titkos tanácsosi cimet kapta. Midőn 1895-ben a Magyar agrár- és járadékbank létesült, ő lett elnöke, ettől az állásától azonban 1901-ben az összeférhetlepsógi törvény intézkedései következtében megvált. Az 1892—6. országgyűlésen előbb a zsombolyai, majd minisztersége alatt a kolozsi kerületet képviselte. 1896-ban Arad városát hóditotta el az ellenzéktől, mig 1901-ben Szatmár város és a csacai kerület mandátumát nyervén el, a szatmárit tartotta meg. 1903 november 3-án a Tisza-kormány kereskedelemügyi minisztere lett. Ez állásában mindenekelőtt újjászervezte a kereskedelemügyi minisztérium űgybeosztását, igen becses emlékiratot adott ki a magyar ipar fejlesztéséről, előkészítette az ipartörvény revízióját az erre vonatkozó hazai és külföldi joganyag összegyűjtésével és közzétételévol. Törvényjavaslatot készíttetett a munkások baleset ellen való biztosításáról, amely kérdésről két vaskos kötet hagyta el a sajtót, valamint egybegyüjttette a vasárnapi munkaszünet törvényes szabályozására vonatkozó teljes anyagot, mely szintén vaskos kötetben látott napvilágot. Minisztersége alatt 1904 április 16-án tört ki a vasutas-sztrájk, amelynek megszüntetéséhez nagyban hozzájárult az a körülmény, hogy a forgalmat még az alkalmazottak munkába állása előtt részben helyre tudta állítani. Az ö javaslata alapján rendezték a vasúti alkalmazottak fizetését. 1904 szeptemberében megkötötte az olasz és 1905 januárjában a német kereskedelmi szerződést. A Némotbirodalommal való kereskedelmi szerződési tárgyalásokat, mint a magyar kormány megbízottja személyesen vezette és folytatta le a német császári kormány megbízottjával. 1905. junius 15-én, mikor Tisza kabinetje lemondott, ö is megvált a kereskedelmi tárca vezetésétől és a magánéletbe vonult., azonban oszlopos tagja maradt a szabadelvüpárt tagjaiból alakult Nemzeti Társaskörnek. Wekerle koalíciós kabinetjének fölmentóse után őfelsége 1910 január 17-ón a Khuen-Héderváry-ka bi n e tbeu a kereskedelmi tárca élére állította. Az idöközben megüresedett iglói kerületben mandátummal kínálták meg s Batthyány Pál gróf ellenzéki jelölt visszalépése után egyhangúlag képviselővé meg is választották. A nemzeti munkapártnak alakulásánál és szervezésénél tevékeny részt vett. Az 1910. évi junius 21-ére összehívott országgyülé.-re három kerület is jelölte nemzeti munkapárti programmal. Pozsony I. kerületében és Iglón meg is választották tekintélyes szótöbbséggel, mig Csongrádon Faragó Antal Justh-párti jelölttel szemben kisebbségben maradt. A pozsonyi mandátumot tartotta meg. NAPI HÍREK A világgyülölö diák halála. (Saját tudósítónktól.) Egy diákot temettek ma délután Szegeden, a közkórház halottasházából. Szép, diszes volt a temetés, aranycirádás kocsi, sok-sok virág, koszorú, szines diáksereg, részvétlen, de szokott temetós-bámulók és végül egy nagyon szomorú, gyászruhás asszony, a meghalt diák édesanyja. Özvegy. A fiu egyetlen gyermeke volt. Haláláról sokfelé suttognak a városban, különösen a diáknóp, mely azt erősítgeti, hogy a fiu öngyilkos lett. A kórház orvosai ellenben megcáfolták már ezt a hirt a nyilvánosság előtt is, a diák — Sziklay Jenőnek hivják — állítólag vakbélgyuladásban halt meg. A rendőrség sem tud az öngyilkosságról, holott ha tényleg ez volna Sziklay halálának oka, az esetet semmiképen sem szabad eltitkolni a kórházban, mert ennek fegyelmi eljárás lenne a következménye. A diák tehát hivatalosan nem lett öngyilkos. Ez azonban nem némitja el azokat a suttogásokat, amelyek Sziklay egyéni életéről szerteszéjjel terjeszkednek a városban. Tizenkilenc éves volt, különc életet ált, egyéni elvei és meggyőződései voltak istenről, hazáról, emberekről, mindenről. Gyönyörű szál gyerek volt, szőke haja gondos elválasztással fésülve, nagy, kék szemeiből ábrándos csillogás sugárzott. Ugy tűnt föl, mintha idegenül élne ezen a világon, kénytelen-kelletlen járna az emberek közt és mégis — mindennapi alakja volt a szegedi korzónak. Pontban hat órakor, kifogástalan eleganciával megjelent a korzón. És sétált föl és alá, egyedül, nem nézett senkire, csak azokat akarta észrevenni, akikkel személyes ismeretségben volt. Várta, hogy neki kö. 8zönjenek előbb. Akkor hidegen, kicsit fumigálva, megemelte, inkább csak érintette a kalapját és ment tovább. Amig ólt, erről a különc fiúról nem kutattak semmit sz emberek. Tudták a diáktársai, hogy özvegy édesanyja van, akinek már sok szomorúságot okozott a maga dacos isten- és embertagadásával. Emiatt sorra próbált minden iskolát. Járt a főreáliskolába, nem tudott megférni szegény, aztán gimnáziumi magántanuló lett, abba is beleunt, aztán polgári iskolát végzett s valahogy föltanulóskodott a kereskedelmi középsőig. Csak egy rövid éve volt még hátra és most meghalt s most azt suttogják, hogy öngyilkos lett. .. Hogy érdemes beszélni róla, hogy érdemes elparentálni ezt a megvetéssel teli szivü, csinos, büszke fiút, arra feleletet adnak a legendák. Igaz, hogy nem lehet nekrológét irni róla, olyat, mint egy nagy férfiúról, közéletünk kiváló és tevékeny munkásáról, a kultura büszke és törhetetlen harcosáról és a többi, de fájna elhallgatni a kiszinesitett, csodálatban megfürdetett legendákat, melyek egyszerre szárnyra kaptak a koporsója körül. Félénken, mintha nagyon nagy bűnről rántanák le a leplet diáktársai, mondják: — Sziklay istentagadó volt, gyűlölte a világot, nem ismert hazát, nem volt a szivében semmi, üres volt a lelke is. A másik igy szól: — Mindenkivel vitatkozott, egy szó, egy fogalom miatt órákig is elzsörtölősködött akárkivel. Azt mondtam: legyünk Jenő jóbarát.ok, ne veszekedjünk, igy felelt rá: a matematikusoknak számbeli ridegséggel meggyőzni az embereket arról, hogy barátság — haszon. Isten — gyávaság, melyből az okosok hasznot kovácsolnak . . . Általában mindent az életben, kezdve a becsületen, olyan pontosan ki lehet fejezni számokban, hogy szinte megdöbbentő . . . Igen — folytatja a diáktárs — ilyen zavaros ós érthetetlen esze volt annak a Sziklay Jenőnek. A harmadiknak se volt rokonszenves. Igy mesélget: — Utálatos volt. Még kezet se szeretett fogni, mindig a zsebébe sülyesztette. Egyszer megmondta, hogy miért. Azért, mert undorodik az emberkéztől. Gyűlölöm a forró kezeket — mondotta — én csak a kihűltét szeretem. Ugy szeretném egyszer az én ápolt, puha kezemmel megszorítani a halál kezót. Igy beszélt. Persze, hogy huzódtunk tőle, mert még a tanárait se szerette, a jó tanárait se . . . Szegény Sziklay Jenő, akiről ilyen rettenetes dolgokat beszél a jövendő becsületben edződő társadalma, annak jobb a koporsóba vetett ágy, a föld öle, az örök homály, örök nyugalom. Akinek a vérében ilyen nyugtalan érzések kergetőznek, akinok a fejében gondolattülekedósek vannak istenről, felebaráti szeretetről, becsületről és egyéb a társadalom keretébe rámázott fenkölt fogalmakról, — annak nem való ez a szép, keserves élet. Annak katasztrófa kell, végzetes, mindent elvágó, mindent megszüntető, minden gondolatbacillust megölő. És Sziklay Jenő kezet fogott a halállal. Szépen, csöndben, alig néhány nap alatt — egy héttel előbb még a korzón sétált — kibékült az élettel, lehunyta a nagy, kék szemét, az ábrándosat, de előbb ápolt, puha kezével megszorította a halálét. Mellékes most már, revolver volt-e a halál keze, vagy más láthatatlan valami, egy misztikum, vagy igazán betegség = faktum, hogy Sziklay Jenő meghalt, ma délután temették, szép, pompás volt a temotés, sok virág, koszorú, megilletődött arcú diáksereg és egy könyeket siró, szomorú özvegyasszony, talpig gyászban . . . Aki nem tudta megérteni a fiát, rossz, makacs, dacos gyerek volt — ábrándos, jó . . . A halálban minden kiegyenlitődik. Differenciák leszámolédnak, minden rosszak megszűnnek, csak köny folydogál . . . Sós, emberi köny. De valami, ugyebár, még sincs rendben. A korzó. No persze, aki világgyülölő, miért megy mégis az emberek közé mindennap, pontban este hatkor, amikor egyre sürübb ós sürübb kezd lenni a sétálók serege. Sziklay erre is megfelelt egyszer: — Én egyedül sétálok mindig. Soha senkivel nem láttak még együtt. Csak egy valakivel: a kutyámmal. Az olyan hü hozzám. És a korzóra azért megyek ki, hogy természetet lássak