Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-18 / 113. szám

Ml május 18 DELMAGYARORSZAG s Achimot eltemették. — A parasztok nem lázadtak. — (Saját tudósítónktól.) Húszezer ember kisérte szerdán délután Áchim András, a lelőtt parasztkirály koporsóját s abban a fönséges komorságban, impozáns gyászban, meiylyel a temetés végbe ment, mindenkinek éreznie kellett, hogy itt rendkívüli dolog történik, hogy ez az egész békéscsabai dráma valami sajátságosan nagyszabású, jellemzően és siralmasan magyar. Zokogott és fogadkozott a nép, de nem lázadt, szivét a keserűség markolta össze és egész lelkét lebéklyózta a fájdalom ; csendőrszuronynak, hatóságnak nem akadt dolga, mert a nép csak gyászát akarta megmutatni s a szemeken látszott, a szavakból hallatszott, hogy most fekete fátyol van a lázadozó keserűségein is. S amikor ez a húszezer ember ott sirt a parasztkirály holttesténél, egyet mindenkinek, még a legkeményebb ellenfelének is meg kellett látnia az osztályöntudat sisakja rostélyán keresztül is: azt, hogy Áchim ebben a szürke, egyhangú világban tudott nagy fanatizmust lobogtatni a szivekben, tudott legendás alakká óriásodni, nagy gyújtogató volt életében és halottaiban. Csabán tilos a fegyverviselés. Seiler Ede csabai főszolgabíró kedden magához hívta a parasztpárt vezetőségét és megkérdezte őket, hogy elvállalják-e minden tekintetben a felelősséget a rend föntartásáért. A vezetőség kijelentette, hogy teljes garanciát vállalnak híveikért. A főszolgabíró arról értesült, hogy a revolvereket süriin vásárolják, mire a kereskedőkhöz szigorú rendeletet intézett, hogy revolvert csakis elismervény ellenében adhatnak el. Egyben egy hónapi időtartamra eltiltotta a fegyverviselést. Csabaiak, ha vásárolnak is fegyvert, a tilalom lejártáig magukkal nem hordhatják. Mert abban a csöndes, de terhes levegőjű puskaporfészekben végzetes tüzet gyújthatna megdörrenő szavával a Browning. Maradjon csöndben addig, mig a háborgó indulatok is elcsöndesednek. Rejtett akták. Áchim András egyik bizalmas embere, aki az utóbbi időben elfordult tőle, mert dolgaival nem akart semmi közösséget, följegyezte az utolsó óv alatt véghezvitt üzletet. Egy négyoldalas listára tételenkint fölirta Áchim minden bizonyítható visszaélését s ezt jegyezte a lista alá: Ez adatok igaz voltát kész vagyok a bíróság előtt esküvel s a rendelkezésemre álló okmányokkal igazolni. (Következik itt az illetőnek a saját nevealáirása.) Ez az irás odakerült valahogyan az öreg Zsilinszky Endre dr tanár kezébe. Talán még meg sem melegedett ez a rendkívül kompromittáló adathalmaz Zsilinszky Íróasztalában, Áchim már értesült az irás létezéséről. Ez a mult hét szombatján történt. Áchim tévesen azt hitte, hogy ezt az irást Székely Lajos dr békéscsabai ügyvéd szerkesztette és erre szombaton egész éjszaka az összes kávéházakban halálra kereste Székelyt, aki még azzal is magára vonta Áchim gyanúját, hogy ugyanazon a napon megindított Szabadság cimü lapjában politikai működésében erősen támadta Achimot. A parasztkirály nem talált rá Székely dr-ra s amint két rendőrtanu igazolja, késő éjjel tért haza lakására, ahol a háziak állítása szerint majdnem reggelig nem tudott elaludni. — Rettenetes, hogy micsoda fejfájásom van, — mondotta anyósának — nem tudok aludni. Hajnal felé mégis elaludt. Korán reggel kerültek be azután hozzá a Zsilinszky-íiuk, akik az apjukat ért rágalmakat akarták visszavonatni, Fenyegetőztek-e a Zsilinszky-fiuk ennek a titkos írásnak, (amely egyébként most már illetékes helyen Budapesten van) a nyilvánosságrahozásával vagy sem, nem tudni, bizonyos, hogy Áchim, aki érezte, hogy ez az irás hurok a nyakán, az erkölcsi tönk szélén látta magát s kétségbeesett dühében azonnal botot ragadott azokkal szemben, akiktől anyagi és erkölcsi teljes veresége függött. Ez magyarázza meg Áchim eljárását és az ügyre merőben uj világosságot vet. Virrasztók éneke. Tegnap éjjel virrasztottak Áchim holtteste fölött. A virrasztás éjszakáját igy irja le egyik újságíró: Késő este, fülledt, zivatar előtt való hangulatban, az akácnak, az Alföld virágának, a magyar fa fürtjeinek mézédes illatában fürdik a varos. Csak ez a bóditó illat tölti meg az utcákat. Ilyenkor, nyár elején az alföldi városok londoni köde. Ahogy a főtérről a templom irányába megyünk, ez a szag elvegyül egy hanggal, amely épen olyan hipnotizáló. Szakadatlanul hangzó, föl-fölhullámzó, meg eláradó távoli üvöltés ez; a csöndes éjszakai utcákon valósággal boszorkányos. A sötétben már fekete alakok jönnek velünk szemben. Egy porta kapujából világosság ömlik ki; onnan jön az ének. S nemsokára elénk tárul a kép, amit soha el nem felejthet az, aki látta. Acliimék Mészáros-utcai házának udvarán, meg benn a verandán hosszú asztalokon lábasokban acetilén-lángok lobognak és lengetik a sötétséget, köröskörül pedig megrendítő alakok ülnek. Tisztes, fekete tafotakendőkbe bekeretezett női arcok, fekete, ünnepélyes alakok, egyik a másik mellé szorosan összebújva, száz meg száz, egyik olyan, mint a másik, pedig egyik fiatal, a másik vén. Köztük elszórtan idősebb emberek ülnek, előttük öreg imakönyv. Négyen-öten összedugva fejüket egy könyv fölött. Egy-egy öreg ember mondja tótul a zsoltár versét és ez a kórus, mely mintha halottak ünnepélyes kórusa volna, amely eljött, hogy nagy tisztességgel vigye a másvilágra a hatalmas, dicső, odabent kiterítettet, egyhangú, csavarodó, üvöltöző danával énekeli utána. A kemény munkában ós kegyetlen paraszti önzésben megdurvult arcokat elsimítja a mély rajongás, az áhítatos hit kezének lágy érintése. Igy énekelnék szakadatlanul este nyolc órától virradatig. A tornácról nyiló ebédlőben, amelyen át menekült támadói elől és ahol állítólag a halálos lövést kapta, fekszik ravatalon Áchim András. A szoba berendezése közönséges, kispolgári: olyan, hogy észre sem lehet venni. A falon Áchimnak és feleségének nagy arcképei. Alattuk a koporsó. Fekete ércből való, koszorúk és szalagok borítják. A fejénél a fedelén üvegablak van beillesztve; a koporsó mögött egy ember áll gyertyával és ezen az ablakon világit a halálból az életbe kinéző arca. Egész nap szakadatlanul zarándokollak az emberek éhez az ablakhoz és egész éjszaka" tartott ez a zarándoklás. A halott arca gyönyörű. Valaki megjegyezte, hogy ez az arc kész izgatás. Az talán nem, hanem ennek a csodálatos embernek, aki ugy tudott népet bűvölni és akinek minden nyilvános mozdulata egy öntudatos, szép és stílusos szereplés volt, egyik leghatásosabb beszéde. Ezzel az arcával fészkelte be magát örök időkre a tömegek lelkébe ós kardos angyal gyanánt fölszállott e nép mennyébe. Arca barnapiros, mintha élne, szeme meghatottan komoly intéssel lehunyva, ajka összeszorítva, mintha egy parancsszó most szállott volna el belőle, bajusza lágyan, apostolian és nem hetykén állva, mint életében, borul a szájára, képét selyemszalag köríti és nem is gondolnak rá a nézők, hogy ez a szalag egy boncolt hulla varratait rejti. A koporsón, mint egy hatalmas szalag, hever leomolva tizenhat esztendős Ilona leánya. Gyászban siratja édes atyját. Amikor belép valaki, ráemeli arcát és nagy, barna, könytől és sok jövendő ígérettől csillogó szemében süldőleányos vakmerőség emléke villan föl. A másik, a még gyermektermetübb tizenöt éves Mariska kinn sírdogál a férfiak komor körében és hozzá automatából vett Stollwerk-csokoládét eszik. Az Acliim két leánya bátran grófkisasszony lehetne. Karcsú, tökéletes termetű, finom kezük, lábuk, bájosan rezzenő szájuk és nemes, meleg, aranybarna szinü bőrük van. Az anyjuk ott fekszik súlyos betegen, abban a szobában, ahol a férjére támadtak. Áchim temetése. Óriási arányokban bontakozott ki az Achimgyász délután félhárom órakor, mikor a halott parasztkirály ravatalát kivitték az udvarra. Odasereglett egész Békéscsaba. Megjelent a budapesti szociáldemokrata-párt képviseletében Csizmadia Sándor, Pető Sándor, ott voltak Bródy Ernő, Mezó'fi Vilmos, ott volt a békéscsabai parasztpárt ezor tagja, eljött az orosházai negyvennyolcas párt, a gyomai, gyulai, békési, mezőberényi függetlenségi párt. Körülbelül húszezren jelentek meg. Mikor a ravatalt az udvarra helyezték, a város összes harangjai megszólaltak. Korén Pál evangélikus lelkész tót imát mondott, azután a koporsót a halottas kocsira emelték, s az evangélikusok nagytemploma elé vonultak. Ám a nagytemplom, melybe csak nyolcezer ember fór, elenyészően kicsinek bizonyult, s a ravatalt a templom terén kellett fölállítani. Sepreghy Gyula esperes-lelkész magyarul búcsúztatta el a halottat. — Tavaly, a választáskor, úgymond, lehullott az égről egy csillag s egy év múlva lehullott a csabai nép csillaga. Nagy szomorúság érte a csabaikat, ezrek és ezrek siratják ezt a szép, derék embert, akinek ilyen korán kellett sirba szállnia, de legnagyobb gyász a családé, melynek vesztesége pótolhatatlan. Ezután Horen Pál beszélt tótul, az iparosdalárda gyászdalt énekelt, a nép zsoltárba kezdett, melynek végeztével a gyászmenet megindult a temető felé. Hatlovas gyászhintó vitte a halottat, utána koszorúkkal elhalmozott kocsi, majd a gyászoló család és a publikum. Mintegy tizenötezren kisérték Achimot utolsó útjára, a temetőbe, amely háromnegyed órányira van Békéscsabától. A főutcán, ahol elvonultak, kevés gyászlobogó lengett, de az üzletek mind zárva voltak. A parasztpárt vörös lobogója fekete gyászfátyolba volt vonva. Horen Pál a temetőben tótul imát mondott, aztán a halotti zsoltárt énekelték, majd Simonka György dr, a parasztpárt nevében tüzes beszédet mondott ebben a tenorban: — Nagyon csalódtak, akik azt hitték, hogy „megverem a pásztort és elszéled a nyáj'1. Csalódtak, akik éretlen, kiskorú gyerekekkel belelövettek a nép bálványába. Áchim sírjánál megfogadjuk, hogy nem csüggedünk s a parasztpártot ez a gyászos esemény csak nagyobbá fogja tenni. Mezófi Vilmos országgyűlési képviselő a hazafias szociálista-párt nevében beszélt Áchimról, a magyar Dózsáról. Azelőtt az urak megsütötték a parasztot, most lelövik, de ez csak jó agitáló eszköz Áchim eszméi érdekében, amit csak fokozni fog az, hogy a Zsilinszkyfiukat a bíróság fölmenti. Csiszér Kálmán a hajdúszoboszlói gazdák nevében beszélt, azután a nép csöndes zokogása közben elhantolták Achimot. Rendzavaró incidens sem a temetés közben, sem utána nem volt; a Csabán cirkáló nyolcvan s a halottas kocsi előtt és mögött haladó tiz fiu csendőrnek nem akadt dolga. Majesztétikus komolysóggal temették a parasztok az ő királyukat.