Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-17 / 112. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 május 12 1911 a monarchia védőerejének, koordinálója a közös hadseregnek, mint ilyen azonban az uj honvódtörvényben nagy hivatásához méltóan fog kifejlesztetni. Hazai Samu tegnapi beszédével is egyikét aratta legszebb szónoki és parlamentáris politikai sikereinek. A holt agitátor. (Saját tudósítónktól.) Igazmondó esküdtek dolga lesz megmondani, apjuk becsülete védelmében döntötték-e le a Zsilinszkyfiuk képzelt trónjáról a csabai „parasztkirályt," vagy sem. Mi nem fogjuk védelmezni a fiukat és nem akarjuk kárhoztatni áldozatukat. Még azt sem mérlegeljük, hogy melyik oldalon van az igazi áldozat. Ebben a pillanatban megállunk a száraz tényelőtt, hogy Áchim András képviselőt, az úgynevezett parasztpárt vezérét agyonlőtték s hogy Békéscsaba várost, mint egy puskaporos tornyot, őrizni kell,' nehogy fölrobbanjon. Elsősorban tisztázni akarjuk, hogy Áchim András nem politikai harcok elvadulásának áldozata. A politikai harcoknak Áchim esetéhez semmi közük. Áchim András akadálytalanul apostolkodhatott volna az ő parasztjai érdekében a parlamentben, ahol őt erre a szerepre mindenesetre illetékesebbnek fogadták volna el, mint például Mezőfit, aki a parasztapostol szerepébe csak becsöppent és akit különben szintén elég türelmesen hallgattak meg a parlamentben. De Áchim András a parlamentben sohasem apostoloskodott, valami ösztöne súgta neki, hogy illetékes fórum előtt ne leplezze le jelentéktelenségét s ezért hallgatott, ezért némasággal őrizte nimbuszát, mintha népszónoknak, demagógnak félelmes volna. Az országos politikai harcoknak tehát nem esett áldozatul Áchim. De még a helyi politika sem sodorta volna a katasztrófába. Nem volt ő meggyőződéseiben olyan makacs, hogy katasztrófák levegőjében kellett volna élnie. A magyar politika elég sok pártra szakadt, de ez a sok párt zavarba jöhetne, ha azt De az ilyen beszédnek semmi foganatja nem volt. Az inzsellér kiterítette a nagy ákom-bákom mappáját az asztalra s egy lélekzetre elmondta, hogy kinek mi lesz a járandósága. Ugy elosztotta az egész pálfalvi határt, mint a pinty. Egyesegyedül a Siralmas-dombon maradt föl háromezer kvadrátöl összevissza, de az is hasznavehetetlenség, nem hiába hívják Siralmasnak azt az egész dűlőt. — Eligazítjuk azt is — mondta az inzsellér. — Ha meg pör-esnék belőle, arra való Karmossy fiskális ur. Törvény embere; telekkönyvben, paragrafusban járatos. Patakon tanult. Karmossy ügyvéd ur mosolyogva bólintott. — No, no, majd hiszen rendet csinálunk. Igen. Goszonán még különb eseteim voltak. Hej GoszonalAz volt aztán a tagositás. Kétszázharmincegy pör. Még hallgatni is szörnyűséges volt Czókoly Mihálynak szinte ludbőrös lett a háta tőle. De hamarosan fölkerekedett az egész gyülekezet. Imricze Jóskát, a kisbirót, meg Bellér Pétert előre küldték, hogy vigyék föl a pincetokot, elemózsinát a Siralmas-tetőre, mert ott tartják meg az áldomást, alkonyatra. Aztán, mint a raj, ugy estek neki a határnak. Alant, a Csompolya-parton kezdték, onnan kellene megállapítani, hogy melyik pártnak halottja. Áchim ugyanis idők forgásával tartozott valamennyihez, leggyakrabban egyszerre háromhoz is. Mert a parasztokat megszerezte magának, de csak azért, hogy ügyeskedjék velük. Parasztjainak tömegére mutatva, fölajánlotta ő szolgálatait egyszer a függetlenségi, máskor a szabadelvű, harmadszor a demokrata, negyedszer a szociálista, ötödször az antiszemita pártnak, a J?e/érrcrr(/-korszakban pedig két gyékényen is árult s kínálta paraszt-pártját Kristóffynak, hogy ő tud csak igazán szolgálni a választói jog ügyének, pedig ugyanakkor a a nemzeti ügy szolgálatában se röstelte értékesíteni a parasztok hozzá való ragaszkodását. Nem vérzett ő tehát politikai meggyőződésekért, mert annál sokkal élelmesebb volt. De azt lehetne mondani, hogy talán szociálista agitációja sodorta katasztrófába. De ez se felel meg a valóságnak. Szociálista agitátor van ebben az országban elég, ügyesebb is, véresebb is, vakmerőbb is, mint Áchim András volt. A magyar fogházak vendégei között csinos arányszámmal is vannak képviselve a szociálisták, akiket — talán nem is tulnagy bölcseséggel — mártírokká avatott az igazságszolgáltatás. De se Bokányi, se Weliner, se a többi nem jutott még olyan helyzetbe, liogy életével kellett volna fizetnie meggyőződéséért vagy agitátori szerepléséért. Még a legvadabb nemzetiségi agitátorok élete se forgott kockán. Odáig a politikai harcok mégse vadultak még Magyarországon. Az se áll tehát, hogy Áchim Andrásnak talán azért kellett volna meghalnia, mert féktelen agitátor ós vakmerő ellenfél volt. Budapesten az utolsó politikai kulisszatologató is tudta, hogy Áchim más nemzetközi nyelven is ért, mint a Browning-nyelven. És még Békéscsaba legbelsőbb dolgai sem találtak benne valami hajthatatlan meggyőződésű harcost. Tranzigált, mintha diplomata lett volna s például azzal az emberrel, akivel végzetes volt kikötnie, nemrégen még egy hajóban evezett. Se országos, se helyi, se nagy, se kis polia Dobogó hátra kapaszkodtak, majd lehúzódtak a Gernyősikra. Láncot, kötelet feszitettek ki, karót vertek a földbe a barázdák mentén s nagy tanakodás, számolgatás közben ugy osztották a földet, ami hallgatagon, csöndesen szunnyadt, mintha nem is róla volna szó. Egyetlen marék hó sem fehérlett a tájon, olyan volt a nagy pusztaságban takaró nélkül, mint a beteg ember, aki nyitott szemekkel alszik. Csak egy-egy tábla kelt vetés enyhitgette itt is, ott is a sivár képet, mint valami félénken zsendülő halvány reménység. Alkonyat felé értek visszatérőben, a Siralmasdombra. Ott az inzsellér megint felállította a háromlábú boszorkány |masináját és végignézett belőle a pálfalvi határon. A jegyző meg a tiszteletes ur, két szélről megfogva, kiterítette a mappát s az inzsellér véghosszig forgatta rajta hosszú, fekete plajbászát. Aztán a szolgabíró felé fordult: — Hasznavehetetlenség az egész Siralmas szólt. Legjobb lesz közakarattal ezerötszáz kvadrátölet a bírónak, ezerötszázat pedig Nagy Gergelynek adni. Igazság szerint, hogy annyit fáradtak a tagosításért . . . Nem szóltak rá semmit. Szőke István odasem nézett, csak le a Csompolya-partra, ahol a töretlen, lágy káposztaföld táblái nyúltak el. A tiszteletes ur összegöngyölgette a mappát s jegyző már a pincetokot meg a kosarakat tika nem játszott bele az ő tragédiájába, mely végső elemzésben nagy hullámai dacára egy kis családi pörpatvarrá zsugorodik össze. Achimók és Zsilinszkyék jóbarátságban voltak, aztán valami egyházi kérdésben összekülönböztek s mikor a lobbanékony fiatal Acliim egy éltes papot inzultált, akkor a két család halálos ellenségként került egymással szembe. De ezt a halálos ellenségeskedést se kell tulszigoruan venni. Nagyobb halálos ellenségével is ki tudott békülni Acliim. És a Browningból kilőtt erőszakos pont nélkül ez a mondat is szelidobben végződhetett volna. De Áchim, aki megvert egy öreg papot, lapjában naponta arculverte a hatvan esztendős Zsilinszky professzort is. Ezt pedig, ha a nyugalmazott professzor tűrte is, nem tudta tűrni két fia. Bizonyos, hogy ez a családi pörpatvar robbantotta ki Áchim alakját az életből és nem a politika. A ravatal mindig szomorú hely. A világ szerelni azt sajnál, aki a ravatalon fekszik, aki oda juttatta. Az a csabai nép pedig, mely Áchim Andrásnak hibáit nem ismerte, engesztelő virágok helyett gyújtogató könyekkel öntözi ezt a ravatalt. Igen, ezek a ltönyek gyújtogatnak. Lehetséges, hogy az a ravatal kigyullad a csabai nép dühös könyeitől. Lehetséges, hogy Áchim halála fogja csak megteremteni azt a parasztpártot, mely eddig igazában nem volt s csak azért kellett léteznie, hogy Áchim játsszék rajta, mint egy viharzongorán. Ha Áchimból legenda válhat s ha a csabai népfantázia megszépíti egy uj Dózsa Györgygyó: akkor igenis lehet még országos politikai jelentősége Áchim András szomorú halálának. Pedig nem volt Dózsa György. Nem volt parasztvezór sem. Igazi agitátor sem volt. Csak egy nagyon délceg, nagyon erőszakos és nagyon könnyelmű paraszt volt. Erőszakosan futott fölfelé és erőszakosan zuhant alá. Halálát szinte jobban kel őrizni, mint életetét kellett. Mert halva veszedelmesebben agitálhat. bontogatta. Kispatkó Dániel megcsóválta a fejét. — Tán valami szava van hozzá kigyelmednok? — kérdezte tőle az inzsellér. — Nincs, dehogy van, tekintetes uram, — felelte sebtében Kispatkó Dániel. Csak épen, hogy hasznavehetetlen föld a világon sincs. Ha csakugyan olyan, mirevaló akkor ő kigyelmónek, Nagy Gergely uramnak is? . . . A domb egyik oldalán csöndesen, hallgatagon lapultak meg az apró, szalmafedeles viskók és a permetes csűrök, amiket avatag boglyák őriztek. A másik oldalon, meg a leáldozó nap búcsúzott és a távol sik végéről odatiizött a dombon kavargó csoport felé. A sok falusi potentátnak, az inzsellér masinának, a nagy fekete plajbásznak és a dombnak ez árnyéka százszorosan megnyúlva leborult az alant fehérlő falura, amelyik semmit sem tudott róla, hogy ez a ráboruló árnyék onnan a dombtetőről szál, ahol bölcs beszéddel és furfangos Írással igazgatják a falu sorsát. S tán a vicispán, a nótárius, sőt az inzsellér sem vette észre . .. . . . Messzi gyalogutam végéről néztem ós képzelődő lélekkel szivemre öleltem a kopár domboldal sovány agyag földjét ós az aljába fehérlő elhagyatott, szegény, hiszékeny falut . . .