Délmagyarország, 1911. május (2. évfolyam, 100-123. szám)

1911-05-04 / 101. szám

II. évfolyam, 101. szám Csütörtök, május 4 ROzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ers Rorona-utca 15. szám (=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szám e=> • ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . K 12 — negyedévre. K f— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . R 28-— félévre . . . K 14 — negyedévre . K V— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 335 c=a Kiadóhivatal 830 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma Mi—12 Az aradi koalíció. Magyarországon ma csak KhuenHéderváry Károly gróf miniszterelnök tudj a megcsinál ni a választój og reform j át: ez olyan politikai hét, amit az ország nagyrésze ma magáénak vall. És minden mellékgondolat nélkül hiszik még az ellenzékiek közül is igen sokan, hogy Khuen nemcsak megtudja csinálni a választójog reformját, de meg is fogja csinálni, annál az egyszerű oknál fogva, mert — akarja. Bizonyos, hogy azok, akik az aradi koalíciót most megcsinálták, szintén tisztában vannak Khuen miniszterelnök tervével. Ők is tudják, még akkor is, ha ugy beszélnek, rnintha nem tudnák. Az országos hitben benne van már az, hogy a mai kormány meg akarja, megfogja csinálni a választójogi reformot, ugy hogy ennek a hívésnek tudható be, hogy az aradi koalíció vasárnapja nem ugy sikerült, mint ahogy várták. Az, hogy olyan kevesen — a népgyűlés fogalmához mindenesetre kevesen — voltak az aradi Szabadság-térén s hogy ez a kevés ember percről-percre aprózódott a lélekné kiili, részben közhelyes, részben pózoló beszédek hatása alatt: az nem a választójog, az általános választójog hibája. A népjógok kiterjesztése a legszebb eszmék egyike Reinhardt. Irta Be rend Béla. A színház a kompromisszumok világa. Az irónak, aki az irodalmat tisztán, magasztosan és halálos komolysággal szereti, nincs kiútja a színházhoz és sem ereje, sem kilátása a közönség meghódítására. Mert egészen mások a mesterségi szabályai egy ezerfejii közönség érdekeltetésének, idegei csiklandozásának és izgalma fokozódásának, — és ugyebár ez az, amit a színháztól várunk? — mint a magában szakadt, benső ós metafizikus törvényei a beszéltető költészetnek. És igaz iró irodalmi dugáruját csak ugy csempészheti a színpadra és juttathatja kelendőségre, ha egyúttal fejet hajt a mesterség parancsszava előtt. De a színjátszás és szini rendezés is a kompromisszumok világa. És különösképen akkor, amikor hatni akar elmúlt korok íróinak, keretben és megcsináltságban régies, máshova és másoknak szánt müveivel, Amikor az irodalom örökbecsű kincseit szeretné a kulisszák közt életre idézni. Ilyenkor nemcsak elbeszélő és elhitető ereje teljességével kell rajta lennie, hogy lekösse a mü részére a közönség szabadkozó figyelmét, de meg kell csalnia, szükség esetén külsőségek, mellékletessógek szines, elkápráztató és jogtalan kiemelésével kell rábirnia a tömegeket az örökbecsű irodalom szinpadi eltüzésóre. Max Reinhardt, aki német színészeivel vasárs nem tehet arról, hogy ügyetlen vagy ravaszkodó protektorai vannak, akik nem olyankor foglalkoznak vele, amikor az ideje a legalkalmasabb, hanem amikor a maguk céljai kívánják. Ők azt mondják, hogy a választójog reformja sürgős. Lehet, hogy valóban az; de mintha inkább nekik volna sürgős, hogy azzal foglalkozzanak: nekik, tudniillik a Justh-pártnak, akik a rosszul játszott, üres ellenzékiséget igy, a szociáldemokrata párttól kölcsönvett tartalommal akarják megtölteni. Gyönge, színtelen volt ez a demonstráció, a Justh-párt választójogi hadjáratának első parádéja, a Justhpárt és a szociálisták szövetségének első nyilvános bemutatkozása. Olcsó szójárással azt lehetne mondani: az aradi Szabadság-tér Sók embert látott már, de ilyen keveset ritkán. Az emberek önkéntelenül is összehasonlítást tettek a másik választójogi meetinggel, amelyet Kristóffy Józseffel rendeztek Aradon s az összehasonlítás a múltkori népgyűlés javára ütött ki. Ami ott volt: az tömeg volt, a tegnapelőtti csak vasárnap délutáni közönség. Kik maradtak el ? A munkások? A választójog polgári hivei? A Justh-pártiak ? Nem tudjuk s nincs is okunk, hogy kutassuk. Bizonyos napig Budapesten vendégszerepel, atyamestere a szinrendezós ezen irányának. Az ö nevéhez fűződik a klasszikusok legifjabb reneszánsza, az Ő kezdeményezései óta szűntek meg a szinházak Schakespeare-, Sophoclesvagy akár Schiller-estéi a tanulóifjúság privilégiuma és diszkrét összejövetelek színhelye lenni. Berlinben, a kontinensek ebben a sok tekintetben legigazabb világvárosában, ahol otthon van és ahol két színházban és mint az idén, egy ötezer embert befogadó cirkuszban, tartja előadásait, mint a színház megváltóját, mint providentiális férfiút, szeretik és dicsérik. Színházaink minden jelentősebb előadása nemcsak társadalmi és művészeti esemény, de rendezői eredményein azonfelül még heteken át pedáns ós hasábos tanulmányok rágódnak. És ha akadnak is, — különösen disztingvált és finomult lelkű esztéták között, — akik hibáztatják kegyeletsértő merészségei és amiatt, hogy olcsóbb effektusokat sem vet meg, kár; hoztatni vagy elitélni senki sem meri. Ü pedig megy a maga utján ingadozás nélkül előre. Hogy hová, azt még nem lehet tudni. És csak ha néha elunja, a sikerek egyhangú útját vagy ha kedveskedni akar ama kevésszámú önző Ínyenceknek, akik a szinháztól ezt kivánják, adat elő egy-egy tiszta és lehetetlen irodalmiságot. (A modern német drámák túlnyomó része ilyen.) S ha megbuknak az ilyen darabok, ő lepődik meg legkevésbé. Ez is csak őt igazolja. Hogy — közelebbről nézve — mi az, amiazonban, hogy a milliók jógáiért Való tüntetésnek szirité paródiája volt az az alig ezer-kétezei1 ember (jóakarattal megolvasva), aki a népgyűlés közönsége volt. Aki igazán liive az általános és titkos választójognak, joggal mondhatta a feldühödött öreg Toldival: „Máskor pedig é szent jelek — ha erőtök nem felel még — békét hagyjatok !" E külsőségek mellett egyéb is alábbszállitotta a népgyűlés sikerét, jelentőségét, erejét. Meglátszott, hogy a Justhpárt mennyire alkalomszerűen, s avatatlanul foglalkozik a választójog programpontjával. Magának a vezérnek, Justh Gyulának egyébként kegyetlenül lapos beszéde illusztrálta ezt. Amialatt az Üizonyitgatta, hogy a függetlenségi párt és ;ő milyen régóta össze van nőve a választójoggal, maga csak azokat az érvékét tudta á VáHa&ztiójog méllé sorakoztatni, amelyéket a kezdő szociológusok is éégén elkoptattak s oly ügyetlenül botorkált az egyébként se friss statisztikai rólatok között, mint aki először jár közöttük. Az embernek eszébe jutott a vidéki redakció egy esetre, amikor a szerkesztő meghagyja a munkatársnak, hogy irjor> karcolatot a bitumenekről. A munkatárs megteszi s mikor átadja az Öt oldal kéziratot. nek ez a bátor rendező-reformátor — Brahmnak egykori epizódszinésze— példátlan sikereit köszönheti, arra pontosan tán ő maga sem tudna felelni. Egy bizonyos: hogy színházainak megállapodott, szigorú, magukhoz idomító és a sokféle darabokat egyazon uniformisba bujtató stílusuk nincs. De azért ez talán még sem hiány: hiszen a színházi stílus — hiába mondják, hogy a néplélek megszólaltatója — nem egyéb, mint egy múltbeli formának, tehát egy efemer jellemű valaminek, örökérvényű dogmává emelése. Vagy nem vall arra az az idegenség, mely akár a Burgtheater, akár a Comédie Francaise egy-egy előadásából kiárad ? Reinhardt színházának stílusa,— ha mindenképen ezt a szót akarjuk használni, — az alkalmazkodás. Nála nem fogadnak lehiggadt ós korlátokat verő tradíciók senkit, ő minden szerzőt és minden darabot elfogulatlanul, —< ez az, ami régi daraboknál néha erőszakosságnak tetszik, — előbb megérteni igyekszik és azután a darab szelleméhez hiven s rendszerint ösztönös biztonsággal megszabja az előadás stílusát. Mert csak a színháza stílustalan, az előadásai mindig stílusosak és egy hangra hangoltak. Az ő színházában játszották a nagy vonalúvá és történetivé csiszolt Judjthot ós nemkülönben nála került szírire a farsangi komédiává stilizált Vizkereszt. Azt, hogy vaitfe összefogó rendszer és következetesség abbaq, araint egy-egy darabot szinre alkalmaz, egyáltalában hogy eljárásának