Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-23 / 93. szám

* 4 BELMAGYARORSZÁG i91i április 23 gondoskodása róluk a szülőhazának. Azután mennek. Neki a nagy bizonytalannak, a reménybéli jobb jövőnek. Nagyképűség volna, hamisság volna azt mondani, hogy húsúinak, hogy sajnálják itthagyni az országot, hogy akár csak egy is akad köztük, akinek köny szökik a szemébe mikor a határrendőrség tisztviselői azt mondják neki: — Hát kérem mehet! Nem szomorúak, nem busák. Zaklatásnak veszik a sok vizsgálatot, kihallgatást, statisztikafölvételt. Idegesek, nyughatatlanok, szeretnének tul lenni rajta. Alig várják, hogy újra benne üljenek a kupéban és a vonatot átvett német kalauz elkiáltsa: — Abfahren! Akkor egy nagyot sóhajtanak, mint aki —• megszabadult egy nagy lidércnyomástól. A vonat pedig prüszkölve megindul és viszi őket a hófedte nagy hegyek közé? amik ölelkeznek a felhőkkel, amiken tul ott van Ausztria, innen a hátuk mögött Magyarország. Mire elhelyezkedtek a kocsiban, elrendezték a podgyászukat, odaát vannak, tul a határon amelyik mögött ott maradt egy nagy csomó nyomorúság, egy fól emberélten át kiontott rengeteg köny. A zsolnai állomáson. A nagy csomó utasból, akik a várótermet megtöltik, kettő megy Németországba, a többi mind Amerikába tart. Az egyik sarokban három nő ül. Valamivél jobban vannak öltözve, mint a körülöttük nyüzsgő tömeg. Kalap van a fejükön, tavaszi kabát, ernyő a kezükben. Afóle iparosleányok lehetnek. Az egyik asszony. Ugy látszik özvegy. Talpig gyászban van, fekete kalapján hosszú fekete fátyol. Budapest felől jöttek, oda is csak reggel érkeztek Temesvárról. Németül beszélnek. Abban a temesvidók sváb tájszólásban, amit nem igen értene meg az igazi német. — Tudom — mondja az egyik — hogy odakünn is dolgoznom kell. Megírta a bátyám. De azt is megírta, hogy ha dolgozom, akkor pénzem is lesz és leszek valaki, Temesváron igazán én voltam a legutolsó. Ugy beszéltek velem, mint egy rongygyal. Még tegnap is, amikor már tudta a Grünsteinné, hogy megyek, még tegnap is azt mondta: — Azt hiszed, hogy Amerikában már várnak rád ? Épen az ilyen cafat kell oda ? Hát mért vagyok én cafat? Azért mert dolgoztam reggeltől estig? Mert nem volt puccos kalapom és nem ültem mindennap a kávéházban ? Vagy azért, mert egész nap egyéb dolgom se volt, mint mosdatni a gyerekeit, meg nevelni őket? Vagy azért, mert alig tudtam magamról lerúgni az önkéntes fiát, aki, mióta csak ott voltam, mindig kerülgetett, aztán mikor egyszer egyedül talált otthon, ugy jött nekem, mint a vadállat. Pedig volt nekem is apám. Volt olyan tisztességes ember, mint az övé. Vasúti vonatfölvigyázó volt, az isten nyugosztalja. Két bátyám van. Most mind a kettő Amerikában dolgozik. Én itthon maradtam, nem akartam menni, féltem a tengertől, a nagy úttól. Most megyek. Még férjhez is mehetek odakünn. Itt az útszélen koldulhatnék, ha megöregszem. — Talán nekem is jobb lesz — mondja az özvegy. — Nincs nekem itt senkim. Az uram meghalt. A nővérem már öt év óta kinn van Sacramentoban. Jói megy a sora. Dolgoznak, hát keresnek. Most engem is hitt a sógorom. Pénzt is küldött, hát megyek. Mit kezdenék itt? Szolgálatba menjek? Zsolnától—Csaczáig. Lassan, zakatolva, prüszkölve, indul neki a vonat a hegynek. Szinte liheg, neki a szerpentinutnak, amelyik kanyarogva, folyton az egyre sekélyedő, egyre kisebbedő Vág partján visz a határ felé. A harmadik osztályon szinte tűrhetetlen a szag, a hősig a füst. Egymásután bocsátják le az ablakokat, amiken csak ugy ömlik kifelé a kapadohány ónszinü füstje. Ahogy Kisucáujhelyről kirobog a vonat,, belép a kocsiba két határrendőr. Már az ajtóban elkiáltja az egyik: — Kérjük az utleveleketl Mindenki motoszkál, keres, ki a csomagjából, ki a kebeléből szedi elő és nyújtja át a határrendőröknek, akik összeszedik mind. Ezeket majd csak Csacán kapják viasza a kivándorlók. Akinek nics útlevele, azt megkérdezik, hogy hováimegy. A tótok csak ide mennek: — Do Gsacel Csace községbe. Két ember Németországba tart. Az egyiknek van útlevele, a másiknak nincs. Ezt kifaggatják, hogy minek, hova, kihez megy ós lipgy mivel tudja igazolni, hogy nem szökni akar, hanem csak Németországba tart. Aztán figyelmeztetik, hogy Csacán álljon önként a hattárrendörkapitány elé ós igazolja, hogy hová megy, írásokkal, különben nem engedik tovább. A többinek mindnek van útlevele ós mind Amerikába szól. Még Karásznó következik, öt perc múlva Ócsad. Ujabb hat perc telik el ós Csaca község állomásán áll meg a vonat. A tótok kiszállnak, aztán már indul is a gőzös tovább. Három perc múlik el, aztán újra megáll a mozdony. Alulról fölhangzik a kiáltás: — Csaca! Országhatár! A harmadik osztályról mindenki kiszállt Búcsúztat az állam. A vonatot már körülvették a határrendőrök és a leszálló harmadosztályú utasokat podgyászostul, az állomástól jobbra, egy hosszú földszintes ház felé. terelik. Az a kivándorlási ház. Két nagy terem van benne, azokban helyezkednek el az utasok. Az egyik terem végében rácsos ablakok, azok mögött dolgoznak a pool tisztviselői. A rácsos ablakok fölött hatalmas tábla, amelyik megmagyarázza, hogy a poolban szerződött melyik társaság, hány nap alatt szállítja az embert Amerikába ós melyik kikötőből mennyibe kerül az ut. Az épület végében három fogliázi cella van, jogosulatlan, útlevél nélkül való kivándorlók, elfogott ügynökök ós egyes, gyanús, megfigyelés alatt álló utasok részére. Aki útlevél nélkül akar keresztülmonni a határon ós nem tudja igazolni, hogy Németországban melyik városban akar utazni, azt addig tartják itt megfigyelés alatt, amig távirati érdeklődésre megjön a válasz. A kivándorlók lerakják a holmijukat, aztán mindnyájukat átvezetik a határrendőrség hivatalos helyiségeinek szemben levő földszintes épületébe. Itt egy hosszú teremben sorban fölállítják őket. A terem végében asztalok, azok mögött már ott vár Balázs Lajos dr a határrendőrkapitány, két fogalmazóval, előttük a nagy halom útlevél, amit a vonaton szedtek össze a rendőrök. Mikor a kivándorlók mind együtt vannak, odalép a határrendőrőrmester a kapitány elé és jelenti: — Kapitány urnák alássan jelentem, nyolcvanegy amerikai, egy németországi, egy gyanús. Az útlevél nélkül való németországi utast, akit az őrmester gyanúsnak nevezett, nyomban félreállítják. Azt majd később fogjók kihallgatni ós ha igazolja magát, utazhat tovább. A többieket nóvszerint maga elé hivja a kapitány és legelőször azt kérdezi tőlük, hogy hová mennék. A legtöbb ki sem tudja mondani a város nevét, amelyikbe utazik, csak fölmutat egy kis cédulát, amelyikre az illető várost fölirták neki. Nyomban megdézik, hogy létezik-e olyan város. Ha nem találják, akkor nem utazhat el az illető, mert a kivándorlónak egy meghatározott városba kell utaznia. Ha csak ugy, minden határozott cél nélkül, Amerikába, akárhová, akar utazni, nem bocsátják tovább, valaminthogy visszatartják és nyomban hazaküldik azokat is, akiknek Délamerika az utazásuk célja, mert itt a hatóságok nem engedik meg a bevándorlást. A második kérdés, amelyet a kivándorlókhoz intéznek, az, hogy küldtek-e valamelyik hajóstársaságnak előleget. Aki olyan cégnek küldött, amelyik nincs a poolban, attól elkobozzák a postai feladóvevényt és nyomban megindul a bűnvádi eljárás annak kiderítésére, melyik titkos ügynök beszélte rá arra, hogy ennek a társaságnak hajóit használja. A nyolcvanegy kivándorlóból három, Falk ós társával szerződött. Azokat nyomban, ogy másik szobában kihallgatják, azután tovább bocsátják ugyan, de a föladóvevényt az iratokhoz csatolva, bűnjelként tartják vissza. Az ügynököt, ha lehet, kinyomozzák és irgalmatlanul lebüntetik. Következik a kivándorló pénzének a megolvasása. Akinek nincs legalább ötszáz koronája, az nem utazhat el. A hajójegy ára ós az amerikai partokon fölmutatandó huszonöt dollárt, körülbelül négyszáz korona. A vasúti költség Brémáig, vagy Hamburgig élelem, minden egyéb, — tehát legalább ötszáz koronát követelnek mindenkitől. Nieora Juonnak csak négyszázharminc koronája van, hát Csacán marad, amig sürgönyöz pénzért. Ha az megérkezik, mehet tovább. A három sváb leány beválik. — Átmehetnek a podgyászukhoz — mondja nokik a kapitány. A sápadt szőke asszonynak rögtön megmondja: — Itt marad. Beteg. — De kérem, kapitány ur . . . — Sajnálom, de ugy sem bocsátják be Amerikába. Az asszony eltámolyog és leül a sarokra sirni. A többiek elkészültek és vonulnak át a kivándorlási házba a podgyászukhoz. Csak Nicora Juon marad ott, a siró asszony, meg egy gyerek. Valami Turczer Pál nevü temeskubini kivándorlónak az örökbefogadott gyermeke, akinek nem váltottak útlevelet. Itt marad. Egy kis statisztika. A mult esztendőben több mint huszonhatezer ember ment ki ugyanezen az uton, Zsolnán, Csacán, Brémán, vagy Hamburgon át. Pedig a mult esztendőben még nem volt Poolszerződés, a mult esztendőben még Missleréknek is tilos volt Magyarországon hajójegyeket eladniok, az ő utasaikat is ép ugy üldözte, büntette, lefogta a határrendőrség, mint mosta poolon kivül álló cégekét. Mégis 26.000 ember ment ki, egy napon átlag 90. Most egy fól nap alatt, egy esti, meg egy reggeli vonattal, hetvennégy meg nyolcvanegy, százötvenöt ember hagyta el ezen az uton az országot. Egy fól nap, tizenkét óra alatt, este tiz órától reggel tizig. A pénz, amit kivisznek, egész vagyon. Akinek nincs ötszáz koronája, az keresztül sem mehet a határon, de akárhány kivándorlónál ezreket számoltak meg a határrendőrség tisztviselői. Egyiknél négyezerhatszáz korona volt, egy másiknál háromezerkétszáz, háromezerháromszáz, kétezernégyszáz, kétezerhatszáz. A pozsonyi határrendőrség statisztikája szerint ötszáz korona volt az átlaga annak az összegnek, amit egy-egy kivándorló kivitt magával. Itt az ezer koronát is meghaladja ez az átlag. A mult évben huszonegy millió koronás pénzügyi forgalma volt a csaczai határrendőrségi kapitányságnak ós ezt a summát csaknem kizárólag kivitték. A visszavándorlók pénzével nem igen van dolga a határrendőröknek. Haza is hoznak pénzt. Való igaz. Van a Felvidéken akárhány tót, aki meggazdagodva, harminc-negyvenezer koronával tért haza Amerikából. De a nagy többség a konzulátusoktól segitsógkópen kapott pénzekkel, szegényen, lerongyolva tér haza. Tegnap is hostak haza belőlük két különvonattal. Azon a kőt külön-