Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-23 / 93. szám

1911 április 19 DELHAGYARORSZAG 11 8. A polgármester válasza után a dalárdák a szózatot éneklik és ezzel az ünnepély véget ér. A fáklyák a Püspök-telken helyeztetnek máglyába. Fölkérjük a polgártársakat, hogy erre a napra házaikat föllobogózni szíveskedjenek. Szeged, 1911 április 20. A rendezö-bizoHság. Az előjelekből Ítélve, nagyszabású, hatal nias lesz az ünneplés. Lázár György dr, polgármester különben már péntek óta halomszámra kapja a sürgönyöket, leveleket, amolyekkel őt tisztelői, jó barátai üdvözlik. A polgármester hétfőn este nyolc és kilenc óra között toronyzenével viszonozza a polgárság fáklyászenéjét. A szegedi mérnök- és építész egyesület körében is akció indult meg, hogy Lázár György dr érdemeit megfelelő formában elismeréssel méltassák. Lázár György dr aj középtiszai ármentesitő társulatok egyesületének régi idő óta egyik jeles tagja, annak minden munkájában tevékenyen részt vett. ő irta arra hivatott tollal az ármontesitő társulat nagy millenáris évkönyvét, amely sok értékes műszaki adattal rendelkezik. A sövényházi ármentositő társulatnak Lázár György dr sokáig alolnöke volt, inost podig kiváló elnöke. Mint országgyűlési képviselő a képviselőházban különösen vízügyekben nagyon szakszerű fölszélalásokon gyakran ért el hasznos eredményeket. Szeged fejlődésében mindig jelét adta annak, hogy a műszaki kérdések iránt milyen jóindulattal viseltetik. Az egyesület fölolvasó ülésein a leggyakrabban részt vett és nagyon sokszor föl is szélalt. A mérnök- és épitószegyesület tegnapi választmányi ülésén Biró Benő, Szeged kiváló helyettes főmérnöke szólalt föl ebben a kérdésben és hosszabb beszédben méltatta Lázár György dr érdemeit. Beszéde végén azt az indítványt terjesztette elő a főmérnök, hogy válasszák meg Lázár György dr-t az egyesület tiszteletbeli tagjának. Az indítványt egyhangú lelkesedéssel tette magáévá a választmány1 ülés, amely elhatározta, hogy ilyen értelemben indítványt terjeszt a 23-ikán, vasárnap megtartandó rendes évi közgyűlés elé. Amikor a kivándorlók a határra érkeznek. — Délvidékiek, bánátiak útja. — (Jjécsi munkatársunktól.) Csacza az utolsó magyar állomás a budapest—berlini vonalon. Magas, a felhőkkel ölelkező, hófödte hegyek alján hatalmas vasúti állomás, néhány ház, egy templom: ez Csacza. Tul a hegyeken már Ausztria van. A következő állomás Mosty, már Morvaország. A hegyeken innen — állítólag Magyarország. De csak állítólag. Ha nem látná az ember a magyar határreiidőröket, akiknek a sapkáján ott díszeleg' a Szent István koronája, ha nem ötlenének a szemébe a föliratos táblák, amik azt bizonyítják, hogy a föld, amelyikre a vonat hozta, Magyarország, Trencsónmegye, a csaczai járás, akkor bátran azt hihetné, hogy az Egyesült-Államokban jár. Ahogy a vonatból leszállok, megszólitok egy ott álló, papucsos, sapkás, borotvált arcú tót atyafit. — Kedves barátom — kérdeztem tőle magyarul — merre van itt a határrendőrség? ' • Rázza a fejét, mutatja, hogy nem érti, amit mondok. Megkérdeztem újra, ugyanazt németül. Azt sem érti. Tótul meg ón nem tudok s már azt hiszem, hogy soha meg nem értjük egymást ezzel a honfitársammal. Elköszönök tőle s teszek néhány lépést, hogy más valakit keressek, aki megérti a szavamat. Alig teszek néhány lépést, hogy más valakit keressek, olyat, aki megérti a szavamat, utánam szól az otthagyott tót legény. — Mister, do yon speak english? És aztán megértjük egymást. Magyarországon Trencsén megyében, a csacai járásban — angolul. Szemben a pályaudvarral van egy korcsma, valami Kesselbach Sámuel bérli. A korcsmában három ember ül a. páinkásüveg mellett és beszélget — angolul. Kiveszek a tárcámból egy cigarettát S keresek a zsebemben gyufát, hogy rágyújtsak, de nem találok. Ebben a pillanatban odaugrik elém egy öklömnyi tót gyerek. Szőkefejű aprószent, lehet vagy tiz esztendős. Meggyújt egy szál gyufát, odanyújtja felém s mondja: — Please, mister! Már ez is járt Amerikában, ez is keresztülment, keresztüljött a tengeren, mint ahogy megtette a rengeteg utat az apja, az anyja, minden rokonsága, az egész falu. Most itthon vannak. Hazajöttek, mert odaát Amerikában rossz idők járnak a kivándorlókra. Közeledik az elnökválasztás, stagnál a nagyipar, kevés a munka, hát jönnek haza. Naponta rengetegen. Különvonatok hozzák őket tömegével. Mindennap sok százat. Tegnapelőtt éjjel két különvonat jött Oderbergből s csaknem ezer visszavándorlót hozott magával. Viszszajöttek, de nem azért, hogy itthon maradjanak. Távolról sem. Ahogy odakünn, tul a nagy vizeken, beköszöntenek a jobb idők, mennek vissza. Ha egy ember jött haza, tizet visz magával. Kettő már ötvenet. A hazajöttek, a visszavándorlottak, a legjobb ügynökök. Jobbak, mint Missler ezrekkel megfizetett seregfölhajtói. Jobbak, mint a Falk-cégnek az országba csempészett millió körlevele. Hogy milyen méretű a kivándorlás, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy tegnap este a tiz óra nyolc perckor érkezett 14. számú személyvonattal hetvennégy, ma reggel, a hót óra tizenkét perckor érkezett 16. számú személyvonattal nyolcvanegy Amerikába tartó utas érkezett Csacára. Férfiak, asszonyok, fiatal leányok vegyest, egy csomó gyerekkel. A legnagyobb részük délvidéki, Torontál, lemes, a Bácska csak ugy ontja magából a rengeteg kivándorlót. Megy a svábság. az ország legtörekvőbb, legszorgalmasabb népe, amely termőfölddé varázsolta a Délvidék mocsarait, amely gazdaggá tette a Bánátot. Nyolcvanegy kivándorlóból ötvenöt volt délvidéki sváb, tizenhat tót, kettő román, hat magyar. Kivittek magukkal liussonhatezerszázöt koronát. Egész vagyont, amit ugy szedtek össze, bogy eladtak mindent, amijük volt: házat, földet, bútort és most mennek. Itt, Csacán, a határon, most időznek utoljára magyar földön, amíg a határrendőrség végez velük, amíg átvizsgálja az útleveleket, megolvassa, naplókba vezeti a pónzöket, amíg megváltják a hajójegyüket. Ez az utolsó inkább, mert meg volt győződve, hogy a hadnagy a bőröndjében okvetlen magával hozta a lovagló-öltönyét. Agronom csodálkozott, hogy Kasimir, aki gyalogos tiszt volt, a kopenhágai útra véletlenül magával vitte a lovagló-ruháját ós e csodálkozásának szavakban is kifejezést adott. Kasimir elpirult, de kivágta magát zavarából azzal, hogy mint segédtiszt bizton remélte, hogy Kopenhágában alkalma nyillk majd, megvásárlás céljából, kipróbálni néhány lovat. Délután elővezettek három szép paripát ós Alfhild asszony, Kasimir ós Agronom nyeregbe ültek, Luise kisasszony otthon maradt, mert nem vitt magával lovaglóruhát. A hadnagy begyeskedett a lován, átugratott a kertajtón és még néhány ügyes trükköt mutatott be. Agronom komoly^ biztonsággal ülte meg lovát, udvariasan átengedte a hadnagynak a jobboldalt, mig ő a baloldalon egy fél lóhoszszal követte a szép özvegyet. Kasimir sandán mérengette végig versenytársát, akiről kénytelen volt elismerni, hogy kifogástalanul elegáns ós nagyon jó lovas. — A munkásokra is lóháton szokott felügyelni? — kérdezte az özvegytől Kasimir. — Nem hiszem. Az intéző ur volt olyan szíves engem a lovaglás művészetében kioktatni és mindig elkisór délutáni sétámon, ha az ideje engedi! És az özvegy valóban olyan biztonsággal lovagolt, mintha iskolalovastól nyerte volna kiképzését A kedves vendégek rövid kórelem után elhntározták. foogv nté-r továbbra Sno'lebergban maradnak, mert a szép vidék nagyon megnyerte tetszésüket. A hadnagy ismét fölhasználta ezt a kedvező alkalmat és másnap megtekintette a birtokot és az állatállományt, mialatt Jeanna néni a fehérnemű- és ezüstkészletek megszemlélésével szórakozott. , — Szegény jó rokonunk, miért kellett mindettől megválnia! — sápitotta tettetett részvéttel. . Az özvegy azonban nem látszott vigasztalannak, vidáman csevegett ós mindjobban összebarátkozott barátaival. Amikor Kasimir magára maradt mamájával a szobában, bizalmasan elmondta* hogy Snolleberg megér egy félmilliót ós az intézőtől azt is megtudta, hogy egészen tehermentes. Az érzékeny mama magához ölelte kedvencét és örömében könyeket hullatott. , .... , A hadnagy önhittségében ugy látta, hogy gyorsan halad élőre a szép özvegy kegyeiben Sokkal veszedelmesebbnek látszott azonban az, hogy Luise is túlságosan megkedvelte az intézőt, akinek —a mama véleménye szerint — nem is illenék az asSnál helyet foglalni. Figyelmeztette leányát a rangkülönbségre és annyira a lelkére beszólt, hogy Lmse megígérte, miszerint igyekszik majd érzelmein uralk Negyednapra a gyöngéd rokonok indulni kékültek de Kasimir még- nem latta elérkezettnek az időt, aszép özvegy kezét komolyan megkérni, aki f viszont arra kérlelte rokonait, hogy alkalomadtán tiszteljék meg ujabb látogatásukkal _ ' __ Nom akarunk túlságosan visszaélni vendégszereteteddel! — szabadkozott Jeanna néni. — Igazán nem lesztek terhemre, mindig szívesen látlak ... Most is nagyon örvendtem ... de mégis ... különösen azt óhajtanám, ha jövő kedden ismét megtisztelnétek! — Miért épen a jövő kedden? — Nem kellene még talán elárulnom, de igazán nehezemre esik a titkolózás, az ilyen kedves és szeretetreméltó rokonokkal szemben ... — Oh! ón bennem föltétlenül megbizhatol, édesem! — Nos tehát... Agronom ur ós én nagyon megszerettük egymást... Jövő kedden tartjuk az eljegyzésünket ós boldog lennék, ha akkor mellettem volnál, kedves nénikém! A néni hirtelen meglepetésében hebegve mentegetőzött ... Sajnálja, de épen akkor nem jöhetnek el, mert másfelé ígérkeztek... Azután búcsúzkodtak ... Az özvegy — hirtelen rosszullót ürügye alatt — el se kisérte őket a vasúti állomásra . . . hanem az ablakból nézte a távozásukat . . . Amikor a kocsi, a gyöngéd rokonukkal, a hosszú gesztenyefasorban eltűnt, hangosan fölkacagott és forrón átölelte a mellette álló Agronomot . . . A Gyllenpill-család három tagja még most is él . . Lakásukból kidobták a szép özvegy gyermekeinek fényképét ós ha néha még visszaemlékeznek rá, mindig gúnyosan és szánalmasan a „szegény ördög özvegyének" nevezik . . . Megszakították vele minden összeköttetést és szerfölött örvendenek azon, hogy második házasságában már nem viselheti a fényes Gyllenpill nevet.