Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-22 / 92. szám

1911 II. évfolyam, 92. szám Szombat, április 22 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, «=J Korona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., «=J Városház-utca 3. szám •==> ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre. R 24— félévre . . . R 12' negyedévre. R 6'— egy hónapra K 2' Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre, R 28'— félévre. . . R 14-— negyedévre. R V— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAPI: Szerkesztőség 835 t=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Rendőr és tűzoltó. Azok a lányok, amelyek húsvét vasárnapján a zentai városháza és templom tornyáról csapkodtak a fellegek felé, még ma is világítanak és világosságukkal ennek az agyondicsőitett és agyonszeretett magyar földnek sok bornirtságára és szédületes butaságára mutatnak rá. Ököritóval Zenta karakterisztikus egésszé kerekíti ki azt a képet, amelyet már pusztító tüzek veszedelme nélkül is megláttak a józanok és okosak, de amelyet apage satanas kiáltással elhesegetni és elleplezni akarnak még ma is azok, akik a mindenekbe való szent megnyugvással tűrik és viselik és sokszor dicsőitik boldog magyar állapotaink patópáli maradisógát. Már amikor az első híreket kaptuk a szokatlan körülmények között kiütött és a még szokatlanabb körülmények között terjedő tűzről, tisztában voltunk azzal, hogy az égő városháza és templom pusztuló gerendái, összeomló falai nem zsugorodhatnak össze feketébb üszőkké, mint amilyen fekete vádakat égetnek ki ezek a lángok közállapotaink maradisága, közügyeink hanyag és minden szakértelmet nélkülöző kezelése ellen. Amikor elültek a tüz pusztító lángjai, éledni kezdtek a vádaskodás tisztító Mózesné a Múzsa. Irta Ady Emire. Mózesne', Mózes Jánoené, az én pendelyes korszakom Muzsa'ja. Ifjú, erős, jó paraszti menyecskeként dajkált engem ő szárazon. Mózesné, óh, jelentős név, kapatott engem versekre és mesékre öt éves fiut. Ült az ágyamnál Mózesné, mesélt és dalolt, amig csak el nem aludtam. Azóta, hajh, vesztemre vannak a mesék és versek. Ritkán térek haza a falumba, ahol Mózesné is lakik. Az okos, a pompás Mózesné, aki különben a komámasszonyom. Ikreket szült egyszer a többek között s levelet íratott hozzám. S én komája vagyok, igy az én hajdani Múzsámnak. Az ikrek élnek, vagy meghaltak, nem tudom. Mózesné él, szeret engem s e pillanatban az ágyamnál ül megint, mint valamikor. Hallotta, hogy valahonnan a világ végéről hazajöttem s ott termett rögtön. Én nyavalyásan fetrengek az ágyban s beszélgetek Mózesnéval. Mózesné: Hát megint betegen jött haza a . . . Majd meg fog gyógyulni itthon a... Nem is tudom, hogy szólitsam a . . . Én; Komámnak, lelkem Mózesné komámasszony, komámnak szólitson. Mózesné: Jaj, jaj, komám, azt nem akalángjai, ami természetes, hiszen ennél a tűznél ismét nemcsak egy város vagy község, hanem az egész ország volt érdekelt, mert országosak azok a bajok, hiányok és betegségek, amelyek a tüzet támasztották és elhatalmásították. Kutatni kezdték, hogy ki a hibás abban, hogy tüz támadhatott a városháza tornyában, micsoda körülmények idézték elő, hogy nem lehetett idejében lokalizálni a tüzet, hogy a veszedelem nem került elég korán teljes nyilvánosságra és a többi. És minthogy vannak olyan törvényes testületek, amelyeknek szinte erkölcsi kötelességük, hogy valakit ilyenkor a bajokért felelősségre vonjanak és vannak közegek, amelyeket igen könnyii felelősségre vonni, Zentán is nagy sebtében megtörtént az, amit a bürokratikus Magyarországon minden épeszű és tisztalátásu ember holtbizonysággal várt: két nappal a tüz után a botrányért ugy akart magának, főkép magának és az országnak ekszpiaciót adni Zenta város képviseiőtestülete, hogy egy csomó vádat csapdosott az ottani tűzoltóság fejéhez. Ezekre a vádakra aztán teljes részletességgel felel most a zentai, nagyobb részében önkéntes tűzoltóság parancsnoksága és a tüz támadásáért és terjedéséért, a zentai kicsinyes viszonyokat és azt a szükkeblüséget okolja, amelylyel a zentai képviselőtestület és hatóságok a tűzoltóságot kezelték. Mi azt hisszük, hogy azzal a nyilt levéllel, amelyet ma egész terjedelmében közöltünk, az egész zentai tűzoltóság és annak parancsnoksága vádlottból vádló lett. Távol vagyunk az eseményektől, azoknak rugóitól, nem ismerjük a szereplő embereket, de tudjuk, hogy Magyarországon pártpolitikai szenvedélyekbe fullasztják sokszor a legszebb dolgokat, tudjuk, hogy a rendőrt és a tűzoltót Zentánál sokkal nagyobb városok vezetőemberei is hajlandók naplopónak nevezni, tudjuk, hogy az epikurei bölcsesség netovábbja mifelénk a tűzoltót és a rendőrt fölöslegesnek mondani, tudjuk, hogy a legtöbb városban kevés a rendőr, a tűzoltó, tudjuk, hogy mindenütt hiányos a fölszerelésük, tudjuk, hogy sokszor mennyi bűnös nemtörődömséggel és lelketlen hanyagsággal hoznak hatóságok haragos vészt az emberek fejére. A foivilágosultság, az eseményeknek és az embereknek az újkor szellemében való megítélése csigalustasággal hódit. Szinte ugy látszik, hogy a legtöbb embert keresztül kellene vezetni azon a torturán, amikor élet- és vagyonbiztonságáért a rendőr és a tűzoltó karjába kapaszkorom. Komám uramnak, ha akarja, jó? Most már itthon marad, ugy-e, hát na, kedves komám uram ? Én: Nem tudom én azt, édes Mózesné. Jó volna, jó volna, de mikor az embernek mennie kell. Mózesné: Hallottam én ilyet gyermekkoromban egyszer. A Szoduray uraknak volt egy ilyen urfiuk. Csak urakra szokott, bocsánat a szóért, ilyen bolondság jönni. A Szodoray úrfi is elment a nagyvilágba. Beszélték, hogy könyveket ir, annak se lett jó vége. Én: De Mózesné, hiszen a maga testvére is kiment Amerikába. Mennek, mennek, látja, a faluból az emberek. Mózesné: De azok dolgozni mennek,azoknak kenyér kell. Az más, az nem az idegenség szerelme. Istenem, ha eszembe jut, már huszonöt éve. Amikor dajkáltam komámuramat, amikor daloltam. Emlékszik a mesékre még, a furcsa mesékre? Én: Emlékszem, komámasszony, nagyon is emlékszem. Azok a mesék ártalmas mesék voltak, de azért áldja meg magát a maga istene. Emlékszem a nótákra, a versekre is Mózesné, de nem haragszom magára. Látja, milyen gethes, sovány, szomorú vagyok. Harminc éves már, de nincs párom, egy jó asszony-párom. Kár volt azokat a meséket huszonöt évvel ezelőtt elmondani. Nagy kár volt, hogy maga versekkel és nótákkal altatott engem, Mózesné. De most már mindegy és én nagyon szeretem magát. Jól tette, hogy most ime eljött. Hadd lássa, milyen hamar öregszik a legény ott künn a világban. Mózesné: Öregszik, öregszik persze, mert nem csinál semmit. Tenni kell, csinálni kell mindig valamit, akkor nincs baj. Milyen csontos, rossz a válla, a karja. Az arca is olyan, mintha kicserélték volna. Sárga, rossz szinü, bus az egész ember. Hát mit csinált huszonöt év óta? Én: Semmit, Mózesné, semmit, bizonyisten semmit, lelkem komámasszony. Olvastam, nyögtem, olvastam, nyögtem, azatán írni kezdtem. Olvastam, Írtam, szomorkodtam és züllöttem. Azután nótákat és meséket csináltam, ha kedvem tartotta. S alapjában csakugyan nem csináltam semmit s nézze, ráncosodni kezd az arcom. De maga mit csinált huszonöt év óta Mózesné? Mózesné: Egyebek mellett megszültem tizenhárom gyermeket. Arra emlékszik ugy-e, komám uram, hogy akkor már volt egy? Akkor, amikor a komám uram édes anyja szegődtetett komám uram mellié dajkának. Az meghalt, de jött utána tizenhárom. Nem akartunk mi annyit az urammal, Jánossal. De jött, mint az adó, mint a büntetés. Szerencsére, nem élő ám valamennyi. Él vagy hat, ni, nem is hat, de hét, most jut eszembe. Háromszor szültem ikreket, de csak az a kettő él, akiknek komám uram a keresztapjuk. Hát ezt csináltam ós még egyet-mást. Az uram két álló esztendeig lázár volt. Akkoriban én fogtam be a két gebénket min-