Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-15 / 87. szám

1911 II. évfolyam, 87. szám Szombat, április lő DELMAGYARORSZAG Rfajnntl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV.,, ra Városház-utca 3. szám c=j ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: évre . R 24-— félévre . . . R 12*— negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2"— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN egész évre. R 28-— félévre . . . R 14'— negyedévre. R 7'— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 flllór TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 t=j Kiadóhivatal 83ó Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Együttes erővei. Irta I'rohdszka Ottokár dr. A társadalmi intézményeket azok teremtik meg, kik a szenvedő s gyámolitásra szoruló néprétegek szenvedéseit vagy a kulturának egyik-másik irányban megnyilatkozó hiányait átérzik, tehát mindig egyesek, kiknek lelkük, kiknek érzékük van; de még meglepőbb az, hogy a már fönnálló társadalmi intézményeknek pszikologiája visszavisszasir a kiváló egyesek után, őket várja s utánuk vágjuk; mert lelket, lendületet, életet megint csak tőlük, az egyesektől vehet. Az egyesek, a lelkes egyedek, vernek az intézményekbe is lelket; energiájuk energiát sugároz az állami s a közjóléti szervekbe; ők ébresztenek érdeklődést a társadalmi apparátusok iránt; ők tartják lendületben a társadalmi tevékenységet; ők óvják meg az intézményeket, hogy ne váljék belőlük üres, lelketlen s tehetetlen forma. Tehát kiváló egyesek teremtik meg a társadalmi intézményeket s ugyancsak egyesek buzgósága s energiája tartja fönn azokat; lélekből lettek, csoda hát, hogy lélek kell hozzá, hogy éljenek s legyenek?! S ezek a kiváló egyesek mindazok, kik gyakorlatilag szeretnek. Hol valósul meg e tétel inkább, mint a közjótékonyság terén ?! Nem tagadjuk, hogy közjótékonyság is rászorul intézményekre. Nagyon is rászorul; hiszen a magánjótékonyság nem győzi a szegénységnek, az ezerféle nyomornak okos és célszerű fölkarolását. Kell ide is tüzetes tájékozódás, kell alapos fölismerés, kell okos és kíméletes ellenőrzés. Tudjuk, hogy enélkül a legaranyosabb jósziv is bakokat lődöz, érdemetleneknek ad, ötletszerűen ad s nemcsak nem apasztja a szegénységet, hanem ellenkezőleg, teremti a koldusokat s ingyenélőket. Azután meg, ha nagyobb mérvben s célszerűen akarunk segíteni, ahoz sok adomány kell: a jótékonyság forrásait intézményesen kell kezelni; a csurgó, meg néha csak csepegő ereit az irgalomnak együvé kell terelni s igy az adományok gyűjtése s ugyancsak kiosztása intézményeket követel. — Még inkább belátjuk az intézmények beállításának szükségét a közjótékonyság szervezetébe, ha a társadalom védekezésére reflektálunk, melylyel a nyomor elharapódzása ellen emel gátakat s meg akarja akadályozni a társadalom megrontását. E téren nagyot s kihatót intézmények fölállítása nélkül egyáltalában nem tehetünk. Azért a modern jótékonyság a társadalmi védekezést szervezi kórházaiban a ragályos betegségek ellen, a gyermekvédő intézeteiben az elnéptelenedés, javítóintézeteiben a züllés ellen ; szóval minden téren s ahol igazán ki akar magáért tenni, ott összefog ; formát teremt a lelkének, gerincet s kezet a szerető szívnek s érvényesiti a könyörület terén is a régi igazságot, hogy „viribus unitis". De bármennyire ismerem is el a fentiekben az intézmények fölállításának szükségességét a közjótékonyság terén, nem hangsúlyozhatom másrészt elég nyomatékosan azt, hogy e téren is az egyesületek csak formák s lelketlen testületek, ha az egyéni jóakarat s buzgalom nem dolgozik s nem hevül bennük. S ez onnan van, mert a jótékonyság idege mégis csak a jóindulat, gyökere a sziv, szelleme az áldozat s jóindulat, sziv s áldozat csak a lélekből való; ezeket az értékeket s erőket is tehát csak az ember fektetheti bele az intézményekbe! Az intézményeknek is lelke, szive a lelkesülő s az intézményekben személyesen dolgozó ember. Erre a személyes, egyéni munkára nagy szükség van mindenütt, szükség azért, mert aki embereken akar segíteni, annak ép az embert, a jobb embert, a helyét megállót s tökéletességeinek öntudatára ébredt embert kell a züllés, a szegénység, az elmaradottság, a gyámoltalanság öntudatlanságából kiEltévedt a hóban. Irta Csehov. A lovacska gyorsan és vigan ügetett a hóban és húzta a szánkót. A bakon Ivanics Iván ült, az asztalos. Kórházba vitte a feleségét; vitte az öreg feleségót, akit negyvenéves házasságuk közben megéheztetett, nélkülözni engedett, ezenfelül még ütlegelt is. Ivanics szerette a pálinkát ós ma is néhány pohárkával felöntött a garatra. Félig maga elé, félig a feleségéhez beszélt, aki a szánkóban feküdt mozdulatlanul és szótlanul. — Megállj csak öregem. Majd jóra fordul minden a kórházban. Az orvos segit rajtad, meggyógyít. Először majd rárnrivall és megdorgál: „Te iszákos, miért nem jöttél előbb? Azt hiszed, hogy nincsen egyéb dolgom, mint veletek vesződni ! Csak reggel segitek. 1 akarodj ! Jer vissza holnap ! De ón erre ráfelelek : „Nagyságos ur, hallgasson reám es segitsen !" Már hajnalban jöttem el hazulról. De a hóvihar nem engedett előre jutnom. A legjobb paripa sem érhetett volna ide előbb. Pedig nekem csak vén, sovány gebém van. Az orvos -majd haragos arcot vág: „Sok mindent összehazudozol! Nektek mindig találkozik kifogás, hányszor voltál korcsmában, útközben ? „Nagyságos ur! mondom erre ón. Hat rossz embernek ismer? A feleségem halalos beteg, ilyenkor csak nem gondolok a pálinkaivasra . Segitsen! Azután leborulok előtte és átfogom a térdeit. Oh jóltevőnk,atyuskánk 1 Gyógyitsa meg a feleségemet! Örökké hálás leszek érte. De az orvos még mindig haragosan néz. Majd veszekszik velem: Ne bántál volna oly rosszul a feleségeddel, pálinkaivó. Verést érdemelsz. — Igaza van, nagyságos ur, verést érdemlek. De azért legyen irgalmas. Ha a Vankám fölgyógyul, feléje se nézek többé a pálinkának. És szorgalmasan hozzálátok a dolognak. A nagyságos ur részére kis szekrénykét készitek a legfinomabb fából. Az nem kerül pónzibe. És billiárdgolyókat. Péterváron szivesen fizetnek ilyenekért öt rubelt. Da ón nem fogadok el érte egy kopeket sem. Erre majd nevet a doktor. Jól van no. Majd meglássuk, mit tehetünk. — Látod öregem, igy kell beszélni a finom uraságokkal. Akkor nem tagadnak meg tőlünk semmit. Én tudok beszélni velük. Előzékenyen és alázatosan muszáj. Csak ne tévedjünk le az útról. A pelyhek mindinkább sűrűsödnek, már alig látok tiz lépésnyire. Igy beszélgetett maga elé Ivanics. A fejében, amely nem szokta meg a gondolkodást, kérdések ós képzelődések kergetőznek. A szerencsétlenség váratlanul csapott le reá. Milyen nyugodt volt eddig az élete. Minden folyt a maga rendjében. Itta a pálinkát, dolgozott, amikor kedve támadt és unalomból verte a feleségét. Most hirtelenül egy esemény lépett az életébe, amely kivetette a kerékvágásból. Ez a meglepetés még gyöngédséget is váltott ki belőle beteg felesége iránt. Eszébe jutott, hogy tegnap este, amikor hazajött, rögtön feltűnt neki az a pillantás, amit a felesége rávetett. Néhány pohárka pálinkát ivott ós szokásszerűen hadonászott a karjaival. De az asszony ugy nézett reá, hogy ő rögtön kijózanodott. Olyan furcsa, távolról jövő volt a nézése, mintha mélyen a bensőjéből szakadna föl és nem is volna az övé. Erre lovat kölcsönzött a szomszédjától és a városba vitte, a kórházba. — Vanka te, szólt újra, ha azt kérdi tőled az orvos, hogy vertelek-e, azt feleld rá, hogy;: Nem! — Soh'se verlek többé. A szentekre esküszöm! Soh'se vertelek rosszaságból. Csak, amikor bepálinkáztam. — Aggódom miattad! Mások otthon hagynának, de ón beviszlek a városba. Nézd, hogyan kergetődznek a hópelyhek. Össze-vissza! Csak ne tévedjek le az útról. — Még fáj az oldalad, Vanka? Felelj hát. Fáj-e még az oldalad ? Ivanics hátra nézett. Furcsa, gondolta magában, hogy rajta marad az arcán a hó. Az én orromon rögtön megolvad ós az övén rajta marad. Az asztalos nem akart hinni abban, amit látott. Csodálkozott ugyan, hogy a felesége arca oly furcsa lett és hogy nem olvad el rajta a hó; de azért nem akart ezen tovább gondolkodni. — Buta vagy — folytatta. Aggódva beszólek hozzád, te meg nem is felelsz. Felelj hát. Különben be se viszlek az orvoshoz. Ivanics szomorúan elmélázott. Teljes egy