Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-14 / 86. szám

1911 II. évfolyam, 86. szám Péntek, április 14 ORSZÁG Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=> Korona-utca 15. szám i—i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ca Városház-utca 3. szám •—> ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24— félévre . , . K 12'— negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 2S-— félévre . . . K 14 — negyedévre. K V— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 •=• Kiadóhivatal 836 interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Névnapi dikció. Justh Gyula az erős szavak embere. Batthyány gróf ellenben szavaiban és cselekedeteibensimadiplomatatermészet. Ezúttal mégis ugy tetszik, hogy vezérével, jobban mondva vezértársával versenyre kelt a nagy és erős kifejezések használatában. Az a körülmény, liogy Gyula napján a függetlenségi párt „Budapesten időző" tagjai fölkeresték a pártvezérüket és hosszú életet, sok boldogságot kivántak neki, amire Justh Gyula „meghatottan" válaszolt: privát ügy. Hogy a priváttermészetü ügyből, — egy névnapi tisztelgésből — politikai esemény lett, amelylyel illik is, szabad is, sőt szükséges is e lielyen foglalkoznunk, annak a két szónok az oka: Batthyány és Justh, akik ezt a társadalmi aktust politikai nyilatkozatokkal fűszerezték. Ha — a hozzájuk közel álló — lapok hiven közlik nyilatkozatuk értelmét és gondolatmenetét, főleg ha hiven közlik kifejezéseiket, — a függetlenségi párt szónokai ugyancsak kemény kifakadással éltek a jelenlegi politikai helyzet ellen. Eddig is tudtuk, de ez a nyilatkozatuk fokozottabb mértékben bizonyítja a mostani politikai szituációval való magas elégiiletlenségüket. Batthyány e korszakot egyenesen „sivárnak és nyomorúságosának bé' lyegzi. A kormány fontos bécsi tárgya lásaira ráfogja, hogy a kormány „ko médiázik". Ahová csak a nemes gróf elmélázó szemekkel tekint, mindenütt csak „elnyomatást és eitiprást" lát. Ám ez a „legszomorúbb korszak" sem tartja vissza őt attól, hogy a vezér lába elé ne hintsék a baráti érzések jőszagu kakukfüvét. Hogy miért olyan „sivár és nyomorúságos" a politikai helyzet, annak bizonyításával Batthyány gróf adós maradt. Az ország maga ugy látszik nyugodt, sőt némikép megelégedett, mert sivárnak és nyomorúságosnak nem tarthat semmi más korszakot, a megelőző és szerencsésen elmúlt politikai korszak után. Sivárnak azt az időt ismeri a közvélemény, amely terméketlenségben túltett a libiai sivatagon, mert nem maradt utána egyéb egy keserves adótörvénynél és nagy csalódásnál. Nyomorúságosnak pedig hogy ismerne el más korszakot mint azt, amely tavaszi lázba ejtette születésekor a nemzetet gyönyörű ígéreteivel és a fásultság, közöny és kétségbeesés legsötétebb mélységeibe döntötte, mikor vége lett. Elnyomásról és eltiprásról pedig maga a nemzet nem beszélhet, mert egy nemes és bölcs uralkodó alkotmányszeretete résen volt, nehogy a végzet a fejünkre szakadjon. Elnyomásban csak az elbukotthatvanheteseknek volt részük; üldözésről, modern Szent Bertalan éjszakákról; kegyetlen eltiprásról jogosan csak ők beszélhetnek. Csak természetes és emberi dolog, hogy a szónok ily erős kifakadásai az ünnepelt Justh Gyulát arra buzdították, hogy ő még kevésbé tegyen hangfogót a hurokra. Neki ugy sem sok buzdítás kell az ilyesmihez. Mikor beszél, mindig az az érzésünk, mintha kövekkel dobálódznék. Justh Gyula válasza mély akkorddal kezdődik, avval, hogy mily „kevesen" jöttek vissza a választások után. Vereségüket, igazabban megtizedelésüket, a függetlenségi párt vezére a nemzet „pillanatnyi lehangoltságának" tulajdonítja, észre sem véve, hogy ez vallomás. Mert miért volt lehangolt a nemzet ? Ki vette el kedvét ? Ki szomorította el? Csak azoknak a politikája, akik akkor a hatalmon voltak, akik oly jól értettek évtizedekig a csalhatatlan politikai bíráskodáshoz és oly rosszul értettek az ország kormánysásához. Mi e nyilatkozatban némi haladást látunk. Nemcsak a csapra ütött hordók, nemcsak a hatósági erőszak, nemcsak a vesztegetés szerezte meg tehát a mai többség győzelmét, ahogy aztelSzegény kis kokott. Irta Szabó Mihály. Nem emlékszem már rá, hogy hol ismerkedtem meg vele. Talán egy bálban, talán másutt, talán sehol, csak köszöntem neki, mert azt hittem, ismerem. De hisz ez mindegy, a köszönésemet kacér mosolylyal viszonozta és ez nekem elég volt, hogy egy futó liezónra gondoljak. Többször találkoztam vele, senkitől se kérdeztem, hogy kicsoda, neve, foglalkozása nem érdekelt. Beszélni szerettem volna vele. Hogy mit akartam neki mondani, azt nem tudtam, csak beszélni akartam vele, közelebb akartam férkőzni hozzá. Egy bálban azután, erre már egészen jól emlékszem, táncra hivtam föl. Szeme csillogott, szokatlan fényben égett, lehelete forró volt és ugy beszélt velem, mint egy régi ismerősével. — Ugye, mi ismerjük egymást? — Persze, hogy ismerjük, — mondottam szent meggyőződéssel. . — Ugye, sokat kacérkodtam magával? En olyan rossz leány vagyok. — Dehogy rossz, kacérkodni szabad. — Nem szabad, magával nekem nem szabad kacérkodni. Beszédes kék szemeit rám emelte, fájdalmas naivság patinája borította hamvas arcát. Azt hittem, hogy mindjárt sirva fakad. — Velem nem szabad kacérkodnia? — Nem. Magával nekem nem szabad. — Miért nem? — Mert nem. Szemében az ártatlanság, az őszinteség gyémántja ragyogott. Elhittem neki, hogy velem nem lehet, nem szabad neki kacérkodni. Azután más hivta föl táncra, forrón, idegesen szorította meg a kezemet és otthagyott. Egyik kézből a másikba került, kacagott, tetszett neki a helyzet. Olyan volt, szétkuszált szőke hajával, merész mozdulataival, mint egy berúgott kokott. Ajkáról mindaddig nem halt el a kacaj, mig eléje nem álltam. — Szabad? Megállt egy pillanatra, eleresztette táncosa vállát és rám nézett. — Nem táncolok — mondotta halkan. — Nem? — Ne haragudjon, de nem. Nem, nem akarok táncolni. Eltűnt, elfutott, csak nagysokára akadtam rá. A büffében ült egy sarokban. Arca piros volt, mint a pipacs, szemei lázasan csillogtak, fejét erőnek erejével egyenesen akarta tartani, mint ahogy a berúgott emberek szoktak. — Mit csinál itt maga? — Iszom. — Ezt nem értem. — Nem ? Persze, hogy nem. Tudja maga ki vagyok én? — Nem. Ijedten nézett rám. Szemei megint könynyeztek. — Én rossz leány vagyok, szegény leány vagyok. Szegény vagyok, szegény vagyok. — Édes fiacskám, hisz a szegénység még nem rosszaság. Arcát a tenyerébe temette, és sirva fakadt. Nem háborgattam, hadd sirjon. A sirás ugylátszik enyhített rajta, mosolyogva fordult felém és a berúgott emberek módjára bizalmaskodni kezdett. — Szép arany órám van? Kezembe adta rövid aranyláncon csüagő óráját. — Nézze, drága harisnyát viselek. Formás lábát mutatta. — Tudja most már ki vagyok ? Sejtettem és halkan sajnálkozva mondtam: — Szegény kis leány. — Nem, nem szegény. Pezsgőt iszom, ha szomjas vagyok. Nekem sokan udvarolnak. Sok pénzem van. Akadozva beszélt, forró lehelete az arcomat érte. Keze a kezemet kereste. — Csodálkozik-e még, hogy ugy talált, nem vagyok még berúgva, de iszom, szeretek inni. Megtanítottak rá. — Ugy-e most már elhiszi, hogy rossz leány vagyok. — Nem, még most sem hiszem el, talán csak könnyelmű? — Könnyelmű? Nem, én rossz vagyok. Nagyon rossz.