Délmagyarország, 1911. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1911-04-01 / 75. szám

II. évfolyam, 75. szám Szombat, április 1 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Q Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Q Városház-utca 3. szám 1=1 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre. R 24'— félévre . . . K 12-negyedévre. R 6-— egy hónapra K 2'Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . . R 14'— negyedévre. K V— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=3 Kiadóhivatal 83S Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A magyar kikötőváros. A fiumei kérdés izgatta tegnap a lelkeket és az elméket. E kérdésről mondott beszédet Apponyi Albert gróf, aki a kikötőváros olasz jellegének föntartása mellett tört lándzsát. S e kérdést fejtegette Batthyány Tivadar gróf éveken át szerzett közvetlen tapasztalatainak értékesítésével. E fejtegetésekre válaszolt a miniszterelnök, a liires specialistának az abszolút biztosságával. A magyar tenger „gyöngye", ahogy Fiumét a közvélemény egyidőben elnevezte, régi időkben hő szerelemnek volt tárgya a magyar páltok részéről. Ezt a nagy — fájdalom, nem mindenkor viszonzott — rokonszenvet még a negyvenes évek második felében lobbantották lángra jeles magyar hazafiak s azóta hiven ápolták az egymást fölváltó nemzedékek és egymás nyomába lépő kormányok. Ez az élő, égő szimpátia Fiume iránt nem maradt pusztában elhangzó szó. Nagyon is kézzelfogható és reális következményei lettek, a fiumei kikötőbe és kikötői müvekbe ö't száz meg száz millióval. Ausztria és az abszolút hatalom évszázadok alatt nem tett anynyit Fiúméért, mint amennyit tiz esztendő alatt cselekedtek a magyar kormányok. Ily rengeteg anyagi áldozatok fejében joggal várhatta volna a magyar ngmzet, hogy fejedelmi bőkezűsége elismerésre és hálára talál. Amit Apponyi gróf hangsúlyozott, hogy Fiume olasz jellege minden körülmények között föntartassék: célja volt a magyar pártoknak és a magyar kormányoknak is. Senki sem akarta elmagyarositani e várost. Autonómiáját — olasz jellegének ez erős várát — a magyar kormányzat nem kívánta lerombolni. Azt azonban méltán elvárhatta volna a magyar nemzet az „Adria gyöngyé"-től, hogy a szeretetet és bizalmat hasonlóval viszonozza s hogy a magyar szellem befolyásától annyira ne idegenkedjék. E tekintetben azonban fájdalmas kiábrándulásban volt részünk. Már a Bánffy Dezső báró miniszterelnöksége idején, de azóta több izben arról kellett meggyőződni a magyar nemzetnek, hogy autonómiája védelmének örve alatt Fiume népe idegenkedik mindentől, ami magyar s hogy túltengő önérzettel, jogainak és erejének túlbecsülésével úgyszólván pártot üt a magyar törvények uralma ellen. Természetesen, e jelenségeknek elkedvetlenítő és kiábrándító hatása volt a magyar közvéleményre. A rajongó szimpátiák melege kicsit lehűlt. A rideg adjon istenre, szintén rideg fogadj isten lett a válasz. Szeretjük és gondozzuk ezentúl is Fiumét, de a rajongásnak őrái elmultak rólunk. A bizalmatlanság, a magyar nemzet intézményeitől való rendszeres borzadozás a mi szivünkben is hűvösebb régiókra szállította le a negyvenes évek naiv rajongását. Nem szeretnénk, ha bennünket bárki félreértene. Fiume nekünk kedves és soha belé nem tudnánk egyezni abba, hogy élete a magyar szent korona életétől elszakittassék. A tapasztalt, nem mondjuk, bogy hálátlanság, de ok nélküli huzódozás dacára, Fiume olasz jellegének főntartása fontos érdekünk; ám Fiume olaszságának tettekkel is be kell bizonyítani ezentúl a magyar nemzet iránt érzett hűségét és ragaszkodását. S ami fő, a saját jól fölfogott érdekében meg kell hajtania fejét a magyar törvények előtt, amelyeknek ereje és fensége uralkodik ő fölötte is, mert auto• nómiája is magyar törvények érvényén alapszik. Nem tagadjuk, Fiúméval szemben a turbékoló szeretetnek hangulata egy kicsit elmúlt rólunk, de csak a túlzó olasz patriotizmus hibájából. Ennek az olasz patriotizmusnak ezentúl fokozottabb mértékben kell karöltve haladni a magyar nemzet iránt érzett szeretettel. A szimpátiánk Fiume iránt él, de komoly okok folytán tartózkodóbb. A miniszterelnök beszéde e tartózkodóbb szeretetnek volt a hü kifejezője. Csak Fiume népétől, Fiume népének Conférence a „Kisértetek" eíé* Elmondta Kosztolányi Dezső. Hölgyeim és Uraim, mikor Párisban voltam, bevetődtem az Odeon-ba, ahol épen a Kisértetek-re készültek. Köziére, a Gil Blas kritikusa tartott conference-ot a sötét színpadon, két gyertya között. A gyertyavilágban ezüstösen csillogott az ő ősz feje, a cvikkere s ajkán az a huncut gall mosoly, amely mintha azt mondta volna, hogy nem is olyan komoly dolog az, amit beszél és még kevésbé komoly a norvég világgyülölő és az ő mérgezett álma. Adomákat mesélt és a közönség nevetett. Én ezúttal nem követhetem az ő példáját. Nehéz csevegni ós cigarettázni egy koporsó mellett. Mi nem tudjuk játéknak nézpi az életet, sőt a játékot is kissé életnek tekintjük és tiszteletet érezünk iránta. Talán kicsit közel estünk a germánokhoz. Nekünk tragikus a világnézetünk és szórjon más konfettit és más cukrozza és tarkázza vidámsággal a ködöt, mely ebből a drámából kiárad, mi összerázkódunk, megilletődünk. Mert az, amit önök ma este látnak, a legsötétebb minden iósew-darab között, — szörhyü és kegyetlen — gyász a gyászban, fcketesóg a feketesógben. , * A szegedi szinházban szombaton este játszák 'bsen Kísértetek cimü drámáját, Pethes Imrével Uszvald szerepében. Azért nem szeretném a pompes funebresszolgát játszani. Igaz, hogy én ma túlvilági szellemeket konferálok be. E játék alatt a szinpadi villanyok nem igen fognak égni. A világosító akár szundithat is, ott a színfalak mögött egészen az utolsó jelenetig. Örökös köd lóg a fjordon s a gondolatok is ködben botorkálnak. Keztyüs kézzel — diszkréten — fojtogatják egymást az emberek. Ma este kisértetek járnak a színpadon. Nem krampuszok ós fehérleples szellemek, de reális hazugságok, régi szerelmek a mult hazugsagai és kísértetei. Mostan' leginkább megfigyelhetik, hogy a norvég költő milyen mytliosokkal és hitregékkel övezi a mi modern életünket, amely villainszikrán röpül és telefonon beszél s minő örvényeket nyitott, nem is hegyekben, de bennünk, a szobaiakban, ahol naponta járunk. Összefolyik a valóság es a végtelen. Egyszerre csak sulyesztokre lépünk, vagy kitekintünk az ablakon s nem L valóságot látjuk, de a vég telent, a tengert, egy uj fantasztikus perspektívát, figyeljek csak meg ezeket az embereket, amint suttogva és agonizálva beszélnek. A mult ól bennük és föltámad ós hat. Ibsen kitagitotta a világot, a drámai dimenziókat s a halottakat is szereplőivé tette. Egyelőre egy szegény hátgerincsorvadásos fiatalember ötlik a szemükbe, aki az apja vidám hadnagyi napjait keserüli. Nemcsak a zsidó isten, de a modern determinizmus is azt mondja, hogy az apák bűnét meglátogatja a fiukban. Önök talán nem is sejtik, milyen merész ez a dráma. A színpadon egy figura, egy roncs, egy váz, amely más bűnéért szenved és ott, ahol a cselekvés minden, nem tud cselekedni. Nagyon félek, hoey mégis megtéveszti önöket Oszvald. A dráma gerince nem az ő rozoga ós szegény hátgerince. A főszereplő nem ő, nem ez a haldokló, hanem egy halott, az apja, a vagyonos katona, akihez anyja szerelem nélkül ment férjhez. Ennek a fagyos pénz-szerelemnek kísértetei kisértenek mostan. Ibsen mindegyik drámája egy intermezzo. Valami történik előtte és valami történik utána. Az, ami előtte történik (a drámai fundamentum) régen meg van alapozva akkor, mikor a függöny felgördül. Van azonban valami, ami a függöny legördülése után is folytatódik. A dráma, amely bennünk játszódik le. Szeretném, ha önökben is folytatódnék ez a dráma. Tekintsék az anyát és ne a fiút s legyen minden szánalmunk az övé. Ez a nő viseli a tette következményét heroikusan, ép ugy, mint a fiu az apja rokkant csigolyáit. Csakhogy a hazugság nem gyógyít. A hazugságnak ezzel a fiatalemberrel meg kell semmisülnie. Hiába küldik külföldre, hiába istenitik előtte az apját, hiába építtetnek menedékházat abból a vételbórből, amiből az apja valamikor megvette az anyját, a szimbolikus ház leég és vele együtt minden hazugság. Arra a bűnre, amit az élet ellen