Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-16 / 62. szám

rcius 12 1911 március 12 DELMAGYARORSZAG 3 szám alatt), ahol 1848-ban a Landerer ós Heckenast nyomdája volt. E ház első emeletén volt az egykori Pesti Hírlap szerkesztősége, a földszinten pedig, ott, ahol ma a Ditmár-féle 'ámpaáruraktár húzódik meg, a nyomda. A Pillvax-kávéházból és az egyetemrői ide vonult a néptömeg s itt adták át kinyomtatás végett Landerernek a Nemzeti dalt ós a tizenkét Pontot, melyeket a mai lámparaktár közepót alkotó szedőteremben a nyomdászok cenzúrai engedély nélkül azonnal kiszedtek. Petőfi indít­ványára ekkor nevezték el a Kossuth Lajos­ntcai harmadik számú házat Szabadsajtó­udvarnak ós az ott levő sajtó után, melyen akkor nyomták a szabadsajtó első termékeit, az utcát Szabadsajtó-utcának. A márciusi napok egyik legnevezetesebb emléke még a „Szabadsajtó" vagyis az a gép, melyen a Nemzeti dalt és a 12 pontot nyom­ták. Erről az érdekes ereklyéről nemrég azt a hirt terjesztették, hogy nincs már Magyar­országon, mivel tulajdonosa, a Fraklin-Társulat beolvasztás végett Lipcsébe küldte. Ez a hir téves értesülésből keletkezett, mert a „szabad­sajtó* ma is megvan eredeti állapotában. A keretéül szolgáló vaskorona közepén rézlapra vésve ez a fölirás olvasható, mely a gyárt­mány angol eredetét mutatja: „Columbián Press. No. 1141. Blymor Dixon Originál Patentees. Manufactures 10. Finsbury St. 1845. London." megvannak a Nemzeti dal ós a Tizenkét pont első példányai is, a Nemzeti Muzeum lépcső­zetének azt a kiugró részét pedig, hol Petőfi a Talpra magyar-t március 15-ikón elszavalta, szintén megörökítették. Emléktábla hirdeti, hogy itt folyt le a nevezetes napnak egyik nevezetes jelenete. A többi emlékezetes helyek ds ereklyék, melyek össze voltak kapcsolva az 1848-iki március 15-ikével, nagy részben már oltüntek vagy átalakultak a hatvanhárom óvos fejlődés alatt. A helytartósági épület, melynek börtönéből Táncsicsot az ifjúság kiszabadította, meg van ugyan ma is a Várban, de mái a régi Univerzitás helyén az átalakított egyetem fék­ezik, a Nemzeti Szinház sem a régi megválto­zott neveikkel, régi voltukból egészen kifor­gatva élnek az utcák is, melyeket Petőfi a márciusi események alkalmából hazafias elneve­zésekkel óhajtott illetni. GYORSJEGYZETEK Kevés lobogót láttunk Szegeden a szabad­ig születése emléknapján. Jó jel. Az ünnep kezd az utcákról, háztetőkről, külségekből be­nnülni a szivekbe. * Justh Gyula a trónörökös közelébe utazott bdülni. Miért épen a költségvetési tárgyalás 'egórdekesebb napjain? Csak nem akarja a trónörökösnek elmondani, hogy csak ő nem 8zavazott legelőször a költségvetés ellen ? * Kép a legaktuálisabb harcos békéből. A* Unió elnöke : Konstatálom, hogy az Unió a 'egbarátságosabb egyetértésben ós szilárd követségben ól Mexikóval. Mexikó elnöke: Ugyanezt konstatálom Mexikó ivében. (Megszólalnak az ágyuk.) A két elnök: Mondtuk ugy-e, milyen békében Vftgyunk mi itt? * K°ssuth -nak még a választójogban is egyse­ges Pártja szintén nem küzd a költségvetés ®"en- Nem azért nem küzd, mert nem is ud» hanem mert a véderöreform során lép so­Nagylelkű visszavonulás s puskapor­fybjtő ellenzéki harc ez, — de akkor mi az lsten csudájának árulták el a taktikájukat ? * . Nagys2erűj ma már Fiúméban népgyüléseztok 18 a szoknyanadrág ellen. Újra nagyszerű, mert ®zután nyilt utcán is kiadják a jelszót: Le a **o1cnyanadrággal! * h G,'ey, az angol külügyminiszter azt m ondta, Ggy a nemzetek olvérzenek a fegyverkező bó­6b«n. Pedig nincs igaza, mert csak a halottak yuBszannk békében, Török asszonyok sorsa. — Mit ir Karasébék Hanem? — (Saját tudósítónktól.) Egyik párisi lap hasáb­jain Münir pasa nyilatkozott a török nők helyzetéről. Erre a nyilatkozatra ma egy franciául brilliánsan iró török asszony, Karasébék Hánem hosszabb levélben felel. Sietünk leközölni a levelet, melyben az intelligens török asszonyok lelke szólal meg, fölszabadító forradalom után kiáltó bátor, egy kissé pesszimista, de nagyon őszinte hangon. Ezeket irja Karasébék Hánem: — Látszik, hogy Münir pasa férfi, török s mi több, ó-török, azért véli, hogy ebben a világok legjobbjában minden a lehető legjobban megy, hogy a törők asszony a legbeeózettebb, leg­szabadabb és legtiszteltebb minden asszonyok között. Következőleg a legboldogabb és a leg­gondtalanabb. Szeretném, ha őt is az örök „csarcsaf*-ra és elzárt életünk minden unalmára kárhoztatnák : talán megfordulna a vélekedése és belátná, micsoda kedvetlen, szürke, leverő órákat hoz a háremólet az intelligens vagy csak kevéssé is tanult asszonynak. Olvasni! Igen, olvasunk s ez a legfőbb szóra­kozásunk. De kivel beszéljünk az olvasottakról, kivel váltsunk komoly gondolatokat? A férfiak társasága nekünk tilos. Szülők és barátnők vesznek körül, akiknek a műveltsége általában nulla, mert a régi rezsim nem engedte a mu­zulmán leányokat európai iskolákba s azok a tanítónőink, akik Franciaországból vagy más­honnan jöttek, legtöbbnyire alacsony intrikusok voltak, méltatlanok arra a bizalomra, melyet velük szemben tanusitottunk. Férjeink nagyon meglepődnek, ha valami olyan témát akarunk velük megközelíteni, amelyik kivüle esik a szokott asszonyi témák­nak. Különben is ők menekülnek a gyerekek­kel, rabszolgákkal és pletykálkodókkal zsúfolt háremből. Sokszor be sem juthatnak a sok idegen asszonytól, akik ott vannak s akiknek a látogatása néha napokig tart. Ügyeik után szaladnak ós kedvteléseik után. Dinekre, bá­lakra, ünnepekre járnak, miket európai hölgyek adnak, kiknek legtöbbször csak a nevét ismer­jük és sóhajtozva olvassuk a tudósításokat az elegáns fogadtatásokról, melyeken nekünk soha nem szabad részt vennünk. De mi nem kérnénk tőlük ennyit, hiszen jó, vallásos muzulmánok vagyunk s tudjuk, liogy nem lehet ilyen gyorsan megváltoztatni azo­kat a sok száz éves szokásokat, miknek a val­lás az alapja s föntartója az imámok és az ala­csony nép fanatizmusa. Azonban merem mon­dani, vannak szokások, amelyeknek rabszol­gái vagyunk, pedig a szent könyv soha nem említi őket. Az, amely a fátyol sötétségébe kárhoztat minket, egyenesen olyan furcsa ere­detű, hogy érdemes elmesélni. Nagy prófétánk, Mohamed, soha nem is álmodott azzal, hogy a követői tekintete elől elrabolja a nők arcát, mikor egy nap megütközött az egyik barátja jegyesének csodálatos szépségén. Olyan végze­tesen belészeretett, hogy rábeszélte az asz­szonyt, hagyja el fórjót s kövesse őt. Egyszer aztán eszébe ötlött, hogy ez a dolog megismét­lődhetnék s nagyon veszedelmes lenne az ő szerelmesi és férji szive biztonságára, ha más is bámulhatná ezt az eklatáns szépséget. Akkor kijelentette, hogy a vallásos asszonyok többé nem mehetnek ki házukból fátyol nélkül; a rendelkezés azután lehetővé tette neki, hogy más férfi ne nézhessen annak az arcába, aki az ő szivének olyan kedves. Ez a szokás lassan megkövesedett s nekünk, a huszadik század asszonyainak is viselnünk kell a csarcsafot, azért, mert ezerháromszáz esztendeje egyszer Mohamed féltékeny volt. Jól tudom, sokszor megvádolták a liazámbeli asszonyokat, hogy a fátyol adta szinte abszolút inkognitót s a dajkáik, nevelőik ós öreg rabszolga­nőik büntársi készségét gonosz kalandok után való szaladásra használják. Az efajta kalandok azonban minden báj nélkül valók az olyan asszony előtt, aki csak egy kicsit is megbecsüli magát. Általában véletlen találkozásokon kezdődnek: a férfi követ egy finom sziluetet, az asszony fol­libbenti fátyolát, a tekintetük találkozik s egy gyors levélcsere rendezi a találkát. Ez a talál­kozás rövid, banális, többnyire folytatás nélkül való, s különben is csak revans az asszony részéről, akit a férfi gyönyörének eszközóvó degradáltak, akinek minden szórako­zása csak ez lehet, mert erre tanították s aki ösztönszerűen vesz bosszút örök szolgaságáért azokkal az eszközökkel, melyekkel rendelkezik. Ebben is csak az ő brutális hitsorsosával ta­lálkozik. A nyugati férfi, aki érzésekre és gyön­gédségre vágyódását ki tudná elégíteni, szinte ismeretlen előtte, mert a leghívebb dajkája sem segítene ilyen találkozásokban neki és szülei még a rendőrséghez sem röstelnének fordulni, mint az nagyon sokszor megtörtént már. Az alkotmányos éra alatt a tömeg halálra kínzott egy szegény gyermekleányt, amiért azt hitte, hogy az a szabadság, melyet a férfiak olyan bőkezűen oktrojáltak magukra, neki is jár s volt olyan őrült, hogy belészeretett egy görögbe és ami még rosszabb: hozzá is akart menni. Tulajdon családja jelentette föl ós vitte el a karakolra (rendőrszoba) a jegyesével együtt s a csőcselék véres, fölismerhetetlen húsronccsá törte őket. Nekünk nincs részünk, mint nyugati nővé­reinknek, abban a finom, nyugtalanító fürtben, amely kifejleszti a nő kokettóriáját s a tet­szeni vágyásban minden báját s amelyben a férfi, tisztelettel, figyelemmel és előzékeny­séggel telve, legalább illúzióját adja a szere­lemnek. Nem, fájdalom, nálunk mindez egy brutális gesztusban oldódik föl s a török asz­szonyok emlékei közt még csak a jegyesi hó­napok édes emlékezete sincs meg, amelyekben az európai leány olyan, mint egy hódolattal és imádattal körülvett kis királyasszony. Azt mondják : mi választjuk a férjeinket. Nem, mi csak elfogadjuk vagy visszautasítjuk őket. Zárt ablaktáblákon keresztül futólag meg­pillantjuk azokat, akiknek a szüleink szántak minket s nem ismerjük őket, csak fizikai kül­sejüket. Ők semmit sem tudnak rólunk 6 ha a nászúnk napján az urunknak nem tetszünk, az első pillanatban kész a közöny, a kiáb­rándulás, a gyűlölet, mely néha válással vagy elűzéssel végződik. Nagyon sokszor csak azért megyünk férjhez, mert az életünk olyan mo­noton, hogy a legkisebb változatosság kedves nekünk. Ha a jegyesünk fiatal ós szép, a ba­rátnőink irigyelnek bennünket. De a finom ter­mészetüeknek fájdalmas óra, amelyben a !érfii aki tőlünk idegen, összegyűlt családjainkban értünk jön. Keresztül megy a szalénon, felénk közeledik s mi nagyon mélyen meghajolunk előtte, félelemtől ós emóciótól reszketve annak az ismeretlennek a jelenlétében, akinek sem a szavát, sem az érzéseit, sem az ízlését nem ismerjük s aki már a mi parancsolónk. S mindez a függés nem szabadit meg az élet gondjaitól. Mi rendelkezünk a vagyonúnkkal, de rosszul, nagyon rosszul, mert nem értünk hozzá és ki vagyunk szolgáltatva ügyvédeink­nek, jegyzőinknek, sokszor a családunk tagjai­nak, akik néha minden skrupulus nélkül ki­fosztanak bennünket. S aztán a szarafok, az uzsorások kezébe jutunk, akiknél óriási ka­matot fizetünk ékszereink után, a tizedrészét kapjuk meg legtöbbször s mikor jön a hajdú végrehajtani, vagy a pók, a mészáros kiáltozva követelik adósságunkat, ugy félünk, ugy bor­zadunk, mint a nyugati asszonyok. íme, ezeket kellett volna elmondania Münir pasának, mert ezeket ép ugy tudja, mint ón, de a férfiak kedvtelése ós szabadsága azt köve­teli, hogy mi lealázottak maradjunk, kissé rabszolga sorban, s tudatlanságra kényszeríts­nek, nehogy mindezt észre vogyük,

Next

/
Thumbnails
Contents