Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)

1911-03-12 / 59. szám

4 DELMAGYARORSZAG 1911 máreius 12 5 ajánlotta a plébánost kinevezésre a püspöknek. A város csak a pestis kápolnát bővítette ki és hosszas tárgyalás után építette csak föl a plébánosi lakot. Az alapító halála után jutott csak a kegyúri jog gyakorlata a városra. A bizottság, amelynek Gaál Endre dr tanácsos és Turóczy Mihály dr városi tiszti főügyész a tagjai, ezek alapján azt javasolja, hogy a város ne tegyen eleget a templomegyesület kérésének, mert szerinte Szeged nem kötelezhető arra, hogy az ujszegedi templom kegyúri terheit elvállalja. Látogatás a bárónő masamód-holtjában. (Saját tudósítónktól.) Valamikor — elég régen — egy hatalmas, nagyon nagy ur becézgetett valakit ezekkel a szavakkal: — Goldenes Pipichen . . . Ez nagyon nagy ur, Magyarország ősz királya volt, akihez pedig ilyen meleg dédelgetéssel szólott, az egy öt esztendős aranyhajú bárókisasszony, akit a szőlősvégardói kastélyban és a környékén általán Cica haronesznék hivtak. Az idő azonban hamar eljár ós akit egykor a király Goldenes Pipichennek becézgetett, az most Szegeden, iskola-utcai masamőd-boltjában szorgalmasan rakosgatja a modell-kalapokra a tarka-barka, drága és finom pleureuse-öket. A Cica baronesz névvel Szőlősvégardóban ruházták föl a pajtások és pajtásnők, ezektől aztán az egész bárói família. A magas, nyúlánk bárópapa kicsi kis szöszke leánykáját szintén csak Cica baronesz néven dédelgette, altatgatta. Amikor aztán a báré-papát aranykulcsos kamarássá tette meg a felséges ur és a farnilia a bécsi Hofburgba vonult be, a Cica boronesz uj nevet kapott a felséges úrtól. — Goldenes Pipichen, igy nevezte el, mert aranyszőke haja tündökölve ragyogott a Hofburg napsugarában. A Goldenes Pipichen pedig, ha jött a felséges ur a hadsegéde kisóretóben, dacosan megfutott előle. Magas kedvteléssel mindig gyöngéden megcibálgatta a haját, amibe Cica-baronesz, nagyon hamar beleunt. Ezért futott meg aztán a király elöl, ha jönni ben ilyen sors érte. De mi valamennyien áldozatai vagyunk ennek az ügynek. Bizonyos, hogy akkoi', a nagy mészárlás utáni izgalomban, nagy merészség lett volna egy királyi ügyésztől ilyen természetű, enynyire objektív nyilatkozatot tenni. De most, három esztendő után, mikor már a halottak is poriadásnak indultak, mikor már az „izgatók" is elvették a büntetésüket, amit a „jogrend" rájuk rótt, még az ügyész is bátran megtehette ezt a nyilatkozatot. Akkor azonban ugy szerepeltem a hatóságok előtt, mint akire „az egész ügy ódiuma hárul". És én tudtam, hogy az „urak" milyen vólemónynyel vannak rólam; érthető tehát, ha mindenben és mindenütt rémképeket láttam s egyre abban a hitben éltem, hogy kínozni, verni fognak. Később azután rájöttem, hogy nem olyan fekete a börtön, mint amilyennek föstik, csak alkalmazkodni kell hozzá s akkor még meg is lehet szokni. A börtönben csak azokat kinozzák, akik nem tudnak hallgatni, vagy akik öngyilkosságra vetemednek. Ha utóbbiak rajtavesztenek, a „sötétre" kerülnek s meg is láncolják őket . . . Mondom, az első napon, amikor a fogházba vittek, attól tartottam, hogy rövidesen megismerkedem a fogház három nevezetességének valamelyikével: a sötéttel, a lánccal, vagy a kényszerzubbonynyal. A félelemre „barátságos" fogadtatásom adott okot. Az „egyesbe" vezettek, a „D" folyosóra. Kicsit megborzongtam, ahogy beléptem. A sötét, szük folyosón kétfelől a zárkák; az ajtónyilások ép nyitva voltak; az „aristáns" (szintén rab, a rabok pincérje) sorra járta az ajtókat, vizet adott be; az ajtón belül a látta a Hofburg parkos udvarán s fehér, térdig se erő szoknyácskája és a kék écharpe-szalag rajta libbentek a hofburgi szellőben. A Cica-baroneszből Goldenes Pipichen lett — elérte a főúri dédelgetés legmagasabb fokát —, a Goldenes Pipichent pedig a sors liosszu, nagyon hosszú évek multán — Madame Julliette-é varázsolta át. Milyen édeskésen fájdalmas kálvária ez! A Cica-baronesz aranycirádás, kék selyem bölcsőből indult a világba ós most, messze, nagyon messze a Hofburgtól, a főúri soiróktól, az udvari báláktól és a felső tízezrek többi pompás ős ragyogó aranyvilágától, egyszerűen mint Madame Juliette gondoskodik a szegedi haute-volóe asszonyságainak a legújabb kalapdivattal kielégítendő szükségleteiről. Cica-baronesz a szőlősvégardói családi kastélyban, Goldones Pipichen a Hofburgban és most végül, Szegeden, egyszerűen mint Madame Juliette — ez egy kicsit szokatlan és szomorú hármasszabálya volt a kiszámíthatatlan sorsnak egy a felső tízezrek asszonyai közül való aszszonynyal szemben. Kihitte volna, hogy a szöszke, futkározó Goldenes Pipichen valamikor egyszerűen és szomorúan Madame Juliette-é változik át, ki hitte volna, amikor a felséges ur ajkáról elröppentek a becéző szavak. Hanem az elet kegyetlenül hatalmas ur. Nem becéz királyi szóval, hanem legyőz királyi akarattal. * Meglátogattam szombaton Madame Juliettet az Iskola-utcai kalapos-boltjában. Érdekelhet mindenkit, hogy miképen gyúrhat a sors egy örökké kényelemben fürdött bárónőből faktúrákkal dolgozó ós kalapokat árusító kereskedőasszonyt. Hozzá még olyat, aki eddig parfümösen és előkelően viselte a divatot, most pedig a divatot kínálja nálánál sokkalta egyszerűbb hálókban született uri asszonyságoknak. Benyitok. A bárónő masamód-boltjában nagy a vásár. Itt a tavasz, kezdődik a kalap-szezén, olyan is a masamód-bolt képe. Fehér dobozok, díszítetlen kalapformák, csinált virágból való diszek, kócsagtollak, strucctollból preparált pleureuse-ök satöbbi, satöbbi vásári össze-visszaságban, mert most „kerülnek szortírozás alá". — Hozta isten, mi jót hozott? — köszönt mint már ismerőst a bárónő lebilincselő kedvességgel. rabok föl és le sétáltak, mint valami ketrecben. Olyan különös volt az egész . . . Durva kiáltás vert föl: — Vegye le azt a kalapot a fejéről, hé! Rémülten engedelmeskedtem a fölszólításnak. Látszott, hogy újonc voltam, tudnom kellett volna, hogy ahol őr áll, tehát a folyosón is, csak levett kalappal szabad járni. Jött az őrmester nagy kardcsörtetéssel, igy kezdte: — Na, itt vagy, hires lázitó? Te kellesz nekem ! Ha tőlem függne, még ma fölköttetnélek! Hát itt lesz a szobája (kinyitott egy keskeny cellát), ezen fog ebédelni (és rámutatott a vaságyra), erre meg ülni fog (az asztalra mutatott), ebbe rakhatja a ruháját (a lócába), ide feküdjék be (egy kis ládát húzott elő). Most tessék eligazodni! Azután becsapta az ajtót s csak délután nyitotta ki, mikor a ketrecekből, illetve a cellákból előjöttek a lakók, megindultak a folyosón, ki az udvarra, én utánuk. Egymás után, libasorban haladtunk. Hátra néztem, hogy ki jön utánam. Egyszerre nógyfelől, az udvar négy sarkából kiabáltak rám a szuronyos őrök: — Előre nézzen, ne fordítsa félre a nyakát! Nézze a másik sarkát! Ez nekem is szólt, meg a többinek is, mindegyiknek, aki a fejét egy kicsit megmozgatta. Mert hátha össze találnánk beszélni. Én mégis hátra néztem. Egy őr jött hozzám. Menjek utána. Jaj, mi lesz most. A folyosóra vezetett, a cellámbav Ott állott az őrmester. — Mi van ott a falon, az ágya fölött ? — ordította rám. — Hozni nem hoztam semmit, méltóságos asszonyom, ellenben vinni szeretnék. — Mit? Talán kalapot. — Korántsem. Inkább impressziókat. — Ugyan miből ? — A bárónő masamód-boltjából. — A bárónő masamód-boltjából ugyan aligha, — hangsúlyozza a bárónő a szót — inkább Madame Juliette masamódboltjából. — Madame Juliette még a masaméd-boltban is bárónő marad. Ha egyszer annak született... — De nem ugy ól ám már... Hanem hát hiába vádoljuk a sorsot, — inkább nézze meg az uj pleureuseeimet. Mesések. — Mennyiért árusítja? — Különbözőek az árak. Van harminc, ötven, hetven, száz, sőt kétszáz koronás is. — Ugy tudom, hogy az idoi tavaszon még csudadrágább kalapszámlák lesznek, mint tavaly. — Én csak az uri közönség számára dolgozom. És önhittség nélkül mondhatom, hogy tanultam egy kis izlóst, mert volt rá alkalmam elég. Persze, ami szép, finom ós Ízléses, az sohasem lehet olcsó. Bóvli-árum nekem nincs. — Miféle uj kaiapdivatok lesznek most? — Csupa, hogy ugy mondjam, klasszikus remekek. A Napoleon-, Rembrandt-, Salome-, petite cloche-, grandé clocho-kalapok, egyszerű és fölcsapott baret, mind-mind szebbnél-szebb formájú kalapok. Természetesen leginkább az előkelő közönség számára. Azt hiszem, ilyen nagyban még senkisem dolgozott kalapokkal Szögeden. — Valóban nem. De feltűnő, hogy már egészen elsajátította az üzleti nyelvet és kifejezéseket. — Ezelőtt néhány hónappal sokszor gyötört még az a gondolat, hogy istenem, hogy leszek én képes üzletasszonynyá átalakulni. Mindig féltem, nem leszek eléggé élelmes, nem leszek eléggé komoly a dologhoz ós nem fogok tudni üzletasszony módjára bánni a klienseimmel. Hanem hát az élet korbácscsal kényszeríti az embert. — Megenged egy kérdést, amit, mint újság* iró, nem tekinthetek indiszkrétnek. — Mindent, csak arra kérem, hogy a cégtáblámra festett néven kivül, más nevet nfi — Ugy tudom, a fejtábla a nevemmel, feleltem. — Hát akkor miuek firkálta ide a nevét az asztalra? Nem tudja, hogy ez az állani vagyona? Mi, he? Majd elbánok én magá' val! Lesz ne mulass! Megint becsapta az ajtót. Egész délután nagy rettegésben voltam. Na most, most visznek a sötétre! Erre gondoltam minduntalan. Hat órakor csöngettek. Hallottan' az őrmesternek hangját. Az áristánsna" szól: — Arra a lázitóra is reá kell tenni vasat! Most már mindegy, gondoltam. Az ári/ táns és az őrmester sorra járják az ajtókab mindegyiket megvizsgálják. Hozzám érne/ Az áristáns fölteszi az ajtóra a keresztvasat' az őrmester lakatot tesz föl és — továl/ mennek. A vas tehát nem nekem, hane" az ajtónak volt szánva. Nagyot lélegzette"'' megkönnyebbültem. , Ez a veszedelem tehát szerencsésen c mult. Másnap reggel ujabb baj szakadt reaa'' Megéheztem. Több mint huszonnégy óra" ' egy falatot sem ettem. A fogházban en 'fc szokás: majd két napig éheztetik az uj í vevényt. Délben végre megérkezett a , ebéd: rántás leves és savanyu krumpli-'02/, lék. Még ennyi koplalás után sem tudta megenni. Komisz volt és forró, csak tudtam elfogyasztani, de jött a „pincér"; áristáns: „Csajkát!" süvitette be a nyi'aS^ és egyben nyújtotta be a vizet. Azt láttam; vizet adnak eleget. Másik fl10^ ejp pitásom: a levesbe itt szalmát is tesz'1 Azért nincs hát a szalmazsákban!