Délmagyarország, 1911. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1911-03-11 / 58. szám
1911 II. évfolyam, 58. szám Szombat, március 11 Központi szerkesztőséi és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám r=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., a Városház-utca 3. szám •=> ELŐFIZETÉSI AR SZEGEBEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12-— negyedévre. R 6-— egy hónapra R 2 — Egyes szám ára 16 fillér ELŐFIZETÉS! AR VIDÉKEN egész évre . R 281— félévre . . . R negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér u-í TELEFON-SZÁM; Szerkesztőség 835 c=a Riadóhlvatal 836 Interurbán 835 • Budapesti szerkesztőség teleion-szima 128—12 A kabinet programja. A Kossuth-párt újságja tegnapi vezető cikkében azt követeli a kormánytól és a többségtől, hogy állja a megállapodást, mely szerint a véderő-reformról majd uj — az általános, és ha kell, titkos szavazás utján összeülő — parlament határozzon. E fölött a követelés fölött megjegyzés nélkül nem igen tőrhetünk napirendre, mert foglaltatik benne egy és más, ami ugyancsak rászorul a megvilágításra. Mindenekelőtt is kérdezzük laptársunkat, honnan veszi azt az apodiktikus állítását, hogy Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök bárminő obligót is vállalt volna az iránt, hogy a véderőreformot egy uj parlament határozatának fogja föntartani? Mi, mint kormánypártiak, töviről-hegyire ismerjük a kabinet programját, de mi abban ilyen vagy csak ehez hasonló obiigónak még a nyomát se találtuk. Arról pedig szintén biztosítjuk laptársunkat, hogy titkos paktum sem áll fönn, mely a kormányt ilyesmire kötelezné. Nem áll fönn, abból az egyszerű okból, mert a kormány titkos paktumot egyáltalán nem is kötött. A szándékait belefoglalta programjába s igy terveinek elbírálására ez a kormányprogram az egyedül mérvadó dokumentum. Abban pedig nem fog találni a „Budapest" olyan kötelezettséget, mely a kormányt a véd erőtörvénynek egy uj, az általános szavazati jog alapján megválasztandó parlament elé terjesztésére obligálná. Ellenben meg fogja találni épen az ellenkezőjét. A kormányprogram is, Héderváry gróf belvárosi beszéde is igen határozottan kilátásba helyezi, hogy a kormány az ország megfelelőbb védelmének érdekében elő fogja terjeszteni a hadsereg fejlesztését célzó véderőreformot. A kabinet tehát leplezetlenül az ország elé tárta szándékát és azt a választók helyesnek Ítélték. Igy hát nemcsak morális joga van a reform előterjesztéséhez, hanem épen nyilvánosan vállalt obiigójának tesz eleget, amikor a javaslatát az országgyűlés elé hozza. Ezek lévén a megcáfolhatlan tények, csak szánalmat kelthet a függetlenségi pártnak az a naiv ragaszkodása, amelylyel a kormányra és többségre egy nem létező kötelezettséget igyekszik ráolvasni. Jól tudjuk mi azt, hogy volt egyszer egy többség, mely valóban kötött paktumot arra, hogy a véderőtörvényt esetleg egy uj parlament elhatározásának tartja fönn. Ez a többség az istenben boldogult koalíció volt. De hát mi köze van Hédervárynak a néhai való koalíció titkos paktumaihoz ? Hiszen autentikusan nem is bir róla tudomással. Sem ő, sem az ország. Azután meg — a Polónyi Géza által fölolvasott paktum-szöveget véve alapul — a koalíció is csak esetlegesen halaszthatta ám el a hadsereg fejlesztését az uj parlament összeültéig. Mert a Polónyi paktuma értelmében ők is vállalták a hadsereg létszámának fölemelését, ha annak szüksége előáll. Hogy pedig ez a kényszerűség bekövetkezett, ezt már ők maguk megállapították. Hiszen Wekerle Sándor már sarki hordárok tudomására hivatkozott a létszámemelés szükségének igazolására. Nyilvánvaló tehát, hogy a koalíció maga sem állotta azt a megállapodást, amelynek respektálását most olyan kormánytól követelik, amely azt sohasem vállalta. Ez a kérdés ilyeténképen tisztázva lévén, már most mi intézünk egy szerény kérdést a laptársunkhoz, mely csak a legutóbb is nagy kíváncsisággal tudakolta a nemzeti munkapárt álláspontját a választói jog kérdésében. Azt kérdezzük tőle, miképen értelmezi azt a homályosan stilizált óhaját, hogy az. uj parlament az általános és ha kell, a titkos választói jog alapján választassák ? Világosítson föl bennünket, vájjon a Kossnth-pártnak kell a titkos szavazás? A kérdésünk igazán jogosult. Mert nem hinnők például, hogy Mezőssy Bélának kellene. Legalább a parlamenti nyilatkozatai szerint határozottan nem kell neki. Talán Kossuthnak se kell? Vagy Apponyinak ? Hiszen nekik a pluFogazzaro.\ Irta Guglielmo Ferrero. Fogazzaro az olasz irodalomtörténetben ngy fog szerepelni, mint az az iró, aki korunk vallásos problémáját tanulmányozta. Csaknem minden könyvében, az elsőtől a Leiláig, főkép a vallásos lélek konfliktusaival, a katolicizmus jövőjével foglalkozik. Sőt ő volt Olaszországban egyetlen a francia forradalom óta, aki a mi időnk morális életének ezt az oldalát, tökéletes nyomozószellemmel, különböző értékű könyvek sorozatában analizálta. S ez az ő egész érdekessége. Korunk egyik legjellemzőbb tünete, hogy az olasz irodalom milyen keveset foglalkozik a vallási problémájával. A Divina Comédát, mely egy par excellence katolikus költemeny, a Jeruzsálem megszabadítását s pár masodrangu müvet kivéve, egész irodalmunk profán. A tizenhatodik századig még akadnak szatírák s elég éles invektivák a papok és szerzetesek erkölcsei ellen, de a tridenti zsinat után az antiklerikálizmusnak ez a formája is eltűnik az irodalomból. Lehető legkevesebbszer nyúlnak vallásos dogmákhoz, erkölcsi kérdésekhez; kerülik az egy haz tamadását, vagy védelmét; az olasz irodalomnak sem Pascalja, sem Voltaireje. Mikor megérkezett a francia forradalom, melyet Comte „a nyugat nagy forradalmának" nevezett, Olaszországban is vallási krizis állott be, az olasz társadalom kétfelé vált, egyik párt elszakadt ősei hitétől, a másik annál nagyobb energiával és hévvel ragaszkodott hozzá. De ennek a krízisnek úgyszólván semmi nyoma litteraturánkban Fogazzaroig. Egyetlen tehetséges irót nem inspirált ez ő előtte. Mansoni, a tizenkilencedik század legnagyobb olasz irója, maga is megélte ezt a válságot s élete egyik fordulója volt, hogy áttért a katolikus hitre, de remekmüvében csak egykét bágyadt emléke kísért ennek az ő belső krízisének. Végre jött Fogazzaro és vállalkozott rá, hogy irodalmi dokumentumot hagyjon az utókorra e krízis felől. Meg akarta mutatni a katolicizmust, az egyének és a társadalom lelkében, mindazokkal az erőkkel, amelyek aláássák, gyöngitik, százados alapjait akarják kipusztítani. Nagyszerűen előkészítette erre a föladatra származása, nevelése, az a miliő, melyben élt. Gazdag, tekintélyes, nagyon katolikus családban született s könnyen ellenállhatott azoknak a törekvéseknek, amelyek manapság a felsőbb körökben a hit kipusztítására igyekeznek. Ugyanakkor azonban széles, változatos kultúrához jutott, melyet szellemének természetes bősége és az élettel való kontaktusa folyton gazdagítottak. Igy aztán a hite megmenekült attól, hogy beledegenerálódjék valami szük fanatizmusba, mely paralizálta volna ifói zsenijének alkotó erejét. Nem tekintette a vallás krízisét mint egy perverz kor gyalázatát, mely a hivőben csak undorodást kelthet, hanem lelkek tragédiájának látta, patétikus és kompleksz drámájának, melyben, bizonyos fokig, mindenkinek igaza lehet ós mindenki tévedhet, mert mindenkit a természet ós az élet mélységes ösztönei hajtanak cselekvésre. Ebből a szempontból a mai kor vallási krízise szép irodalmi müvek tárgyává válhatott. S igy Fogazzaro teleitatta könyveit a kor vallásos válságával, hozzákapcsolta azt az egész modern élethez: a forradalmak történetéhez, a politikához, a szerelemhez. Ez a nagy vád, melyet két oldalról emeltek ellene. Egyikről a vallás profánitásával, a másikról a szerelem elvizenyősitósóvel, háttérbeszoritásával vádolták. Én egyszerűen, mint „irodalmi fogyasztó" beszélek, aki eljár a szinházba ós olvassa a könyvujdonságokat s nem is akarom adni az irodalmi kritikust. Az én impresszióm az, hogy bár a szerelemnek és vallásnak az elegyítése nem mindig sikerült Fogazzaro müveiben s bár néha olyan dolgokra akadni bennük, amelyeken egy kissé megütközünk, az elve nem volt rossz. Szerintem a modern irodalomban ós a szinpadon túlságosan izolálják a szerelmet s talán ezért is hagyja hidegen a publikumot némely regény ós színdarab, dacára a