Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-09 / 32. szám

1®11 február 8 DELMAGYARORSZAG 5 alkimistákat. Az alkimista cimü festménye Drezdában van. Festett még népünnepélyeket, parasztlakodalmakat és humoros állatképeket. Ez utóbbiak közül kiváló A macskazenekar és a Majomtársaság a korcsmában cimü festménye. • A harmadik festő: Browver, aki Franz Hals tanítványa volt. Amilyen életet élt, olyan tárgyúak a festményei is. Brouwer nagyon kicsapongó volt már fiatalkorától kezdve, folyton a korcsmákban és lebujokban szeretett tartózkodni és mindig ivott. Nagy adósságokat csinált s ezeket képekkel rótta le akorcsmárosoknak. Valamilyen csiny miatt fogságba került, ahonnan Rubens szabadította ki, aki mindig nagyon rokonszenvezett Brouwer-ral. Rokonlelkek voltak. Brouwer 1638-ban, harmincnyolc éves korábau halt meg, közös sirba temették, amikor azonban Rubens erről értesült, a holttestet kiásatta és a saját költségén nagy pompával Amsterdamban, a karmeliták templomában temettette el. Brouwer ötven képet festett. Mesteri elevenséggel tudta ábrázolni a korcsmai, különösen drámai jeleneteket. Igy a kocka és kártyajátékosok verekedését, a parasztok összekapását és a többit. Rendkivül élesszemü megfigyelő volt. Nevezetes képei: A parasztok verekedése, Drezdában, Az ivó szoba, Münchenben, Az operáció, Frankfurtban, A fogorvos, Carlsruheben, Pipázók, a Louvreban. Back Bernát ezután összehasonlítást tett e három festő között. Természetesen az azonos tárgyú képek, a korcsmai jelenetek megfestése alapján. A legéletteljesebbek Brouwer alakjai. * Back Bernát ezután a legnagyobb holland festő: Rembrandt életére és művészetére tért át. Rembrandt külső életének körülményei lényegesen különböznek Rubensétól. Rembrandt egyszorü emberek gyermeke volt, az apja molnár. Kilenc éves korában Rembrandt egy leydeni mesterhez állott be inasnak, később fölszabadult és segéd lett. Elsajátította az akkor divó szintechnika ismeretét és tudását, de egyébiránt tisztán és teljesen önmagából fejlődött ki. Első tapogatózásai önálló művészetének az inasóveire esnek, művészetét azonban a lelke legmélyebb ösztöne sugalta. Ez az önálló, teljesen egyéni művészet már a legrégebben ismert festményén, a Pál apostol a börtönben eimün kidomborodik. Az ecsetvonásai még csupán a forrongásban levő művészt mutatják, akit már ekkor főképen és különösen a fényhatások problémái érdekelnek. Azt a világítást, amely Rembrandt képein ömlik el, senki előtte nem tudta kihozni. A második festményén, A pénzváltó cimün, a fényhatás még fokozottabb mértékben érdekli. A gyertyaláng világítását mesterien ábrázolja a megszokottól egészen eltérő modorban. Már ezeken a festményein is látható, hogy Rembrandt igazi holland festő volt s egészen elhajlik az olasz hatástól. Rubenssel szemben pedig a népies sajátságok alkotják képeinek tárgyát s minden alkotását a németalföldi atmoszféra varázsos hatása, a sötétséget áttörő fénytömeg jellemzi. Egész életén át a clare obscure problémája foglalkoztatta s ezzel egészen uj hatásokat tudott kifejteni. Már mint husz éves ifjú, a csúnya modelleket választotta ábrázolásának a tárgyául. Lehet, hogy ez az olasz festészettel való ellenlábaskodásának a következménye volt, de egy másik, mélyebb okát inkább ott kell keresnünk, hogy a művészi szép nem a jelenség optikai abstrakciójában, hanem annak megérzésében van. Rembrandt művészi fölfogása az volt, hogy a csúnya modell külsőségei egészen közömbösek az érzés számára. Mindig csúnya modelleket választott ki és igy lett Rembrandt a rut szépségének legelső festője. Rembrandt művészetét több korszakra osztjuk. Tanulóéveinek korszaka, vagyis a leydeni korszak 1630-ig terjed, 1635-ig pedig a kifejlődés korszaka. Tanulóéveiben, drágák lérén a modellek, önarcképeket festett. Az első önarcképe Rembrandtnak a casseli képtárban van. Önarcképeit a különbözö fényhatások szerint festette meg s ez az oka, hogy nem sokat törődött a hasonlósággal. Az első önarckép nem sikerült, a második azonban, amelyet egy évvel később készített, már igen jó benyomást kelt. Sajátságos színhatások tapasztalhatók egy öregember mellképét ábrázoló festményén, mely 1630-ból való. Gyönyörű a kép tónusa. Atyjának arcképén, mely a casseli képtárban látható, a sajátságosan jellemző színek végett a festéket vastagon rakja. Ezáltal az arcnak nagyobb, eleven valószerűségét tud kölcsönözni. Egyéb arcképeket 1630 körül kezdett festeni. Ebből a korból való Copenol jegyző arcképe a szentpétervári ereroitásban. A leydeni korszak idején bibliai tárgyú képeket is festett. Egy templom belsejét ábrázoló festménye különösen a szintechnikájával kelt csodálatot a szemlélőben. Visszaadja a szent csarnok áhihatos hangulatát s színezésével a főcsoportot gyönyörűen tudja elválasztani a mellékcsarnokoktól. Hires A szent család cimü festménye, melynek modelljeit parasztoktói vette s a bensőséges ábrázolást igy is művészi tökéletességgel, nagy átdolgozó individualitásának erejével vitte keresztül. A szent család alakjai óletnagyságuak. Ezeken a festményeken azonban még nem mutatkozik a nagy, az igazi Rembrandt. Árnyék és fény még nincsen teljes egységben, még hiányzik az a finom elhalkulás, a fénynek az a biztos hullámzása, amely későbbi alkotásain tapasztalható. 1631 végén Rembrandt Amsterdamba költözött. Itt festette meg a hires doktor Tulp cimü anatómiai festményét, amelyen a hallgatók figyelmét olyan tökéletes élethűséggel adta vissza, mint még soha senki. Ettől a képtől kezdve Rembrandtot elhalmozták megrendelésekkkel. Művészete azonban nem tudott az arckép-megrendelések miatt szabadon mozogni, mert kedveskednie kellett s igy nem követhette művészete ösztönét. Mintegy negyven portrét festett, de közben egyéb témakörből is merített. Arcképei közül nevezetes Hermann Kruhl költö arcképe, egy hajóépítő mesternek és feleségének arcképe. Önarcképei közül is ebben az időben festette meg a legsikerültebbet. Tollas barettban, ibolyaszínű bársony köpenyben ábrázolja önmagát s általán, minden arcképen szerette fölcicomázni magát. Ennek igen kedves oka volt. Rembrandt ekkor jegyezte el egy előkelő patrícius-család leányát, Sasciát, akiről több arcképet festett. Egybekelésük után megfestette mindkettőjük arcképét, amely világhírre tett szert. Most ez a kép, mely a Rembrandt ós felesége nevet viseli, a drezdai képtárban van. Feleségével negyvenezer forint hozományt kapott Rembrandt s ekkor már nem volt szüksége megrendelőkre. Teljesen a művészetének szentelte minden idejét s akarata szerint alkotott. Sok tanulmányfejet festett ebben az időben, a fényhatások kitanulmányozása céljából. Ilyen tanulmányfej egy kopasz férfi fejének ábrázolása. Nővérét is gyakran megfestette. A zsidó menyasszony cimü tanulmányképét legújabb a Sascia mint Flóra elnevezéssel ruházták föl. Későbbi festményeiben nagy előszeretettel ábrázolja a megrázó drámai effektusokst. Sámsont és Dellilát egészen eltérő fölfogással festi meg, mint elődjei. Egyéb drámai festményeiben, mint például a Sámson megvakitása cimüben pedig, valósággal kéjeleg a borzalmakban. Back Bernát fejtegette azután azokat a sajátos eltéréseket, amelyek Rubens és Rembrandt Krisztus-képeiben mutatkoznak. Mig Rubens az anyagra, az erőre fekteti a fősúlyt, addig Rembrandt a kereszrefeszitést és a keresztről való levételt ábrázoló festményeiben a lelket, a mély vallásos érzést adja vissza. Rubens erőlködő és jajgató alakokat ábrázol, Rembrandt ellenben a tér alakjai között Krisztus testét világitja meg különösen s a keresztet tolja a szemlélő elé. Tehát nem a fizikai, hanem a psichikai lényeget domborítja ki Rembrandt Rubenssel szemben. Ezzel Back Bernát mai, utolsóelőtti fölolvasása véget ért. Jelezte a fölolvasó a közönségnek, hogy utolsó előadásában a Rembrandt művészetét tárgyaló részt be fogja fejezni. Vojnits István báró. — A„ munkapárt lakomája. — (Saját tudóéifánktól) Az öreg hivatalosnak, a Budapesti Közlöny-nek végte ismét volt egy jó napja. Az a híre, amelyről már röviden beszámolt a Délmagyarország szerdai, száma ós amely arról szólt, hogy a király Vojnits István bárót valóságos belső titkos tanácsosai sorába iktatta, olyan és annyi jóleső szimpátiát váltott ki az emberekből, hogy mára meg van neki bocsátva az a sok száz többi „hirdetmény", amelyeknek nyomában csak ügyvéd, árverési hiéna ós keserűség szoktak fölrajzani. A t. Házban legalább, amelynek tájékán az utóbbi fajtásu hirdetmény nem is olyan ritka vendég, ennél a lapnál tegnap egyet sem forgattak többen ós mégis megelégedéssel tette le a kezéből mindenki. Csodálatosan hangzik, de azért ugy van, hogy ba Vojnits „Pisti "-ról van szó, még a ma divatos izzó hangulatban sincsenek úgynevezett választófalak, se gyűlölködő pártellentétek. Ezt az embert mindenki szereti s ezt az embert tegnap óta mindenik oldalról egyforma buzgósággal keresik, .hogy kitüntetésének az örömére kezet szoríthassanak vele. A jobboldal sziesztázó folyosóján, ahol rendszerint a „vének tanácsa" körül szokott csoportosulni a Ház apraja, nagyja, egymága a „Kegyelmes Pista" volt a központ, aki felé sűrűen, melegen röpködtek a lelkes éljenek és aki annyi kézszorítást váltott, hogy a Fehér Házból kiszorult Teddy akár szörnyet is pukkanhat a sárga irigység mián. Aminthogy mindez másként nem is lehet. A magyar közéletnek Vojnits Istvánnál kedvesebb, előzékenyebb és mindenek irányában szívesebb alakja aligha akad. Azoknak az igazi gavalléroknak a tipusa? akiknek a lekötelező szeretetreméltósága mindjárt az első találkozásnál lebilincseli az embert és akiknek a sorai — fájdalom — hovatovább mindinkább ritkulnak. Mondhatnánk a „vadak" közül nem egyet, aki kifakadt Vojnitsnak a népszerűsége miatt. — De nagyra vagytok vele! És akik mindössze néhány BZÓ után, amit Vojnits-csal váltottak, önként kapituláltak: — Igazán ritka kedVes ember . . . Hanem mindez csak a külső képe ennek a kitüntetésnek és ennél mennyivel melegebb a „Kegyelmes Pista" ünneplése szűkebb családi körben, a munkapártban. Ahol erős küzdelmek tüzében forrtak össze az emberek Vojnits-csal ós ahol Vojnits a legkeményebb próbatételeknél is az igazi pártember mintaképének bizonyult. Azt aztán épenséggel a fantáziára kell bíznunk, hogy a legszűkebb családi körében, a szivéhez nőtt, virtusos Bácskában mi lószen a visszhang erre a királyi megbecsülésre . . .Hogy ebből a visszhangból a bácskaiak nagy öröme és jogos büszkesége hetedhót országra fog szólni, ez az egy bizonyos. ... És bizonyos még az is, hogy a sajtó, amely Vojnitsban igaz barátját ós fáradságos