Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-22 / 43. szám

10 DELMAGYARORSZAG 1911 február 23 191 mintha hatott volna és az a kis szellő, amely a napokban kerekedett, akkor, amikor port és törmeléket vert föl a múltnak romhalmaza alól, egyúttal elfújta az urak piros harci kedvét is. S vigasztalónak vagy minek meghagyta a parlamenti szellemességet, amely a névszerint való szavazásnál tör ki és ha nem is eget, de jó viccet kér. És mégis rossz viccet kap a parlament is, az ország is. Lakoma a mesebeli bankért. (Fővárosi munkatársunktól.) A világnak adatik tudtára, hogy a bankvitarendezők lakomára gyűltek össze és legközelebb újra lakomára gyűlnek össze. Egyik kőnyomatos újság szerint pohárköszöntökben tagadták le az obstrukciót, ami bizonyság arra, hogy a dus lakoma nagyszerű volt, a vitarendezők újra közelebb jutottak egymáshoz az egyöntetű küzdelem érdekében és igy tovább. Minden agyonütött ülésezési nappal közelebb jutunk az ekszlekss állapotok jól ismert veszedelmeihez. Minden elpocsékolt ülés a költségvetés elintézését késlelteti, amelyhez pedig az iparnak, a kereskedelemnek, a tisztviselők minden kategóriájának, a vállalkozás ezernyi fajának fontos érdekei, a munkának ós a keresetnek ezerféle alkalma fűződik. Az adófizetőnek nem jut lakomára. Neki a lakmározók jóvoltából fölkopik az álla. Bár láthatta volna ma ennek az országnak polgára szomtül-szembe a magyar képviselőház úgynevezett „tanácskozásának" sivár látványát! Minő más fogalmat kapna arról a „küzdelemről", minek az ellenzéki terminológia a semmittevést elkeresztelte ! Az előadói emelvényen a Ház egyik jegyzője délelőtt tiz órától délután háromig nyolcszor egymásután fölolvasta a képviselők névsorát. A padsorokban vagy kéttucatnyi horvátja trécsel, foglalatoskodik, bóbiskol. A folyosón szivarszó mellett folyik a kaszinózás. íme igy fest az ellenzék jóvoltából a parlament „munkája". Mi a céljuk? Mi a törekvésük? Bujkálnak. pedig a magyar társadalmi állapotok- i ból folyó jelenség. A mai kapitalizmus, í amely maga is egészségtelen halmo- l zódásra, gazdasági elefantiazisra haj- ' lik, létrehozza a nagyvárost, civilizációnk e monstrumát s viszonylag elnépteleníti, elszegényiti a kisvárost, a falut, egyszóval a vidéket. Ez az ellentét város és falu, illetve nagyváros ós vidék közt mindenütt fönnáll, mert hiszen a mai gazdasági törvényszerűségből folyik, ott azonban, ahol, mint Angol- vagy Németországban, művelt és vagyonos társadalmak, politikailag esetleg nem is teljesen központosított államok keretében működik, nem fog oly éles és tátongó formában megnyilatkozni, ahogy a szegény s erősen központosított politikájú ós kulturáju Magyarországon. Igaz, hogy nálunk a vidéken vannak, honi viszonyokat véve, tiszteletremóltóan virágzó ipari és kereskedelmi központok, ez azonban nem változtatja meg azt, hogy Budapest az országból egyetlen nagyvárosként abnormális élességgel emelkedik ki. S ezt a gazdasági törvényszerűséget, mely tehát nem egy sajátosan magyar baj, élesítette az az immár igenis tisztára honi, nem gazdaságilag szükségszerű, hanem politikailag megválasztott rendszer, mely Budapestet tette az ország szivévé, agyává, az összes magasabbrendü állami működések központjává s a vidéket teljesen a maga mérsékelt erőire bizta. Sok oka van ennek is. Az állam általában hajlik a központosításra; mindenütt, ahol átársadalommal szemben erős, amily például Franciaországban, Szint vallani nincs bátorságuk. Nem látják be, minő lesújtó kritikát gyakorolnak a politikájuk fölött saját maguk, amikor azt a nevén nevezni nem merik ? Nyilván tisztában vannak vele, hogy az ország fölháborodással fordulna az országrontásuk ellen, ha nyiltan hirdetnék: mi kátyúba akarjuk juttatni az ország szekerét. Mi az ekszleksz állapotok gazdasági nyomoruságát akarjuk ismét rázuditani az országra! Mi végképen meg akarjuk akasztani az országgyűlés munkáját. De tévednek, ha azt hiszik, hogy a legférflatlanabb bujkálással is célt érhetnek. Az ország szemébe huzamosabban port hinthetnek. A banket-terem ragyogóan kivilágított ablakain bekandikálnak a milliók, akiknek csöpp kedvük sincs hozzá, hogy az elmés pohárköszöntőkön mulassanak. Mulasson. rajtuk a kőnyomatos. Nagyon alábecsülik a polgárság intelligenciáját, ha azt hiszik, hogy a polgárság át nem látja, liogy ez a kerékkötés még csak nem is a jegybankért folyik. Mert február derekán nem folyhatik küzdelem a nemzeti banknak januárban való fölállításáért. Avagy például a Kossuth-párt azt hiszi, hogy akad józan ember, aki fölfogni képes, hogy a bankjavaslat ötödik szakasza minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozandó alkotmányrombolás, ha Lukács László a titkos egyezmény dolgában nem megy Canossába; de nyomban tolerálható rendelkezés, ha a követelt nyilatkozatot a pénzügyminiszter megteszi? A többség ereje tudatában figyelmesen, de hidegen szemléli, mi lesz mindebből. Meddig bujkálnak, ravaszkodnak, kétszinüsködnek. A farsangnak azonban böjtje is van. Hova-tova le kell venni az álarcot. Szint kell majd vallani. Ki akar obstruálni ós mi célból akar? A célt ijem látjuk. Csak a szellemi vezért. Polónyi Gézát, akit azon a bizonyos lakomán az egyik elmés pohárköszöntőben Holló Lajos ilyen minőségében köszöntött föl. Ugy olvastuk, hogy ott ült Justh Gyula is. Az a Justh Gyula, aki mint házelnök, annak idején egy rövid látogatást tett az igazságügyminisztériumban, hogy a demisszióján töprengő igazságügyminisztort — Polónyi Gézát — gyors elhatározásra bir'a. Nem tudjuk, hogyan kapacitálta. De sejtjük. Mert hallottunk egyet és mást Justh Gyulának Kossuth Ferenccel szem; előszeretettel tenyészt nagyra egy minden í jóval megáldott, az ország összes erőit i fölszippantó fővárost. S a magyar állam megint különös okokból ezt a természetével járó bajt is megoldotta a saját külön bűneivel. Nemzeti nagyzási hóbortból minden áron létrehozott egy diszfővárost, egy állandó kiállítást, egy állami kirakatot, azaz ezt a Budapestet, mely teljesen fölösleges óriási királyi várával, fontoskodó nagyságú ós pompájú parlamentjével, barbár diszességü közintézeteivel, maitresse-szempontokból kitartott operájával arra hivatott, hogy a felületes külföldi szemlélőben egy viruló gazdag, hatalmas, müveit ország jelképévé váljék. Hogy az ország e mellett se nem viruló, se nem gazdag, se nem hatalmas, se nem müveit, az persze nem bántotta a 67 óta eme potemkinizmusban egyetértő kormányokat. Fő, hogy legyen egy diszvárosunk, egy Bécscsel ha versenyezni nem is tudó, de vetélkedni látszó fővárosunk. Ez a magyar „vidék" siralmasságának genezise. Ha tehát e siralmasságban valami megszégyenítő, valami erkölcsileg megítélhető van, akkor ezért nem a szenvedő vidék, nem a fővároson kivüli ország, hanem a főváros, pontosabban a benne székelő uralkodó, a mai társadalmi és politikai állapotokat fentartó tényezők a felelősek. Nincs tehát igazán semmi ok arra, hogy a vidék vagy a vidékiek szégyeljék a fővárossal szemben való egy-két fokkal szomorúbb állapotukat. A koldus Magyarország két koldus fele közül a kevésbé koldus igazán a koldusabb fél erejéből került nagyon is viszonylagos magasahbrendüségében való ellenállhatatlan kapacitálási modoráról. A volt igazságügyminiszter ós a volt házelnök ma fegyvertársak. Együtt lakmároznak, íme: a politikában és a szerelemben nincs lehetetlenség. Gyomai küldöttség az igazssigügymíniszternél. A gyomai kerület küldöttsége járt ma a képviselőházban Kovács Gyula országgyűlési képviselő vezetése alatt. A küldöttség Székely Ferenc igazságügyminiszternól tisztelgett és arra kérte, hogy állitsou föl Gyomán járásbíróságot, mert a feleknek igen terhes ós költséges a Csabára való utazás. Az igazságügyminiszter kilátásba helyezte a kérés teljesítését. Fölkelők liarcai. Neivyorkból jelentik: A kormánycsapatok tisztje Quanaminth város elfoglalása után elvesztették az uralmat a csapatok fölött, amelyek a várost kifosztották és fölgyújtották. Sok lakost legyilkoltak. A többi között egy franciát is megtámadtak, fiát megölték és házát fölgyújtották. A képviselőház ülése. — Szavazás képviselők nélkül. — (Saját tudósítónktól.) Háromszáz tizenhét képviselő hiányzott a mai ülés elején. Pedig a szavazások napjának indult a mai nap is. Az ellenzéken szomorúan gubbasztott tiz ember, a kormány oldalán boszusan zúgott hatvan: ez volt a külső képe a technikai obstrukciónak, amely abban tombol, hogy elintézett ügyek fölött névszerinti szavazásokat provokál. A mai ülésre még hat határozati javaslat maradt, ezek közül kettőre biztos volt a névszerinti szavazás: a Polónyi Gézáéra és Jaczkó Pálére. Mindkettő tegnapról maradt mára, de mig Jaczkóé az idő rövidsége miatt, elnöki intézkedésből, Polónyi maga kérte, hogy a szavazás mára maradjon. Polónyi tudniillik előre látta, hogy a technikázó oroszlánok közül senki sem lesz jelen ós igy a kormánypárt esetleg három perc alatt átnyargal a hátralevő határozati javaslatokon. Az ellenzéken csakugyan alig volt jelen tiz ember, de Polónyi ravaszságából egy órát igy is meg lehetett menteni a technikai obstrukciónak. De azért még is elvetették Polónyi Géza határozatát. hez. A vidéki bajok, a vidékiesség emlegetése tehát elsőrendűen vidéki érdek. S ép ezért azt gondolom, hogy azok a vidéken működő vezető egyéniségek, akik az átlag-emberen uralkodó környezet-hatást legyőzve fölemelkedtek arra a szellemi színvonalra, melyen tul már nincs vidókiség, kisvárosiasság, nyárspolgáriasság s más ilyen környezet- ós osztálybefolyást mutató sajátsága az egyéneknek, jobban teszik a fővárosi kritikák ledorongolása helyett, ha maguk is küzdenek a vidéki nyomorúságok ellen. Mert kidisputálni a világból a vidékiességet nem lehet. Napoleon mondhatta, hogy „lehetetlen" nem francia szó, de őt jis megtanította Moszkva, Lipcse és Waterloo, hogy számára se lehetséges minden. Még kevésbé lehet azt mondani, hogy vidék, vidékiesség s mindaz az ominozitás, ami e fogalmakhoz tapad, nincs. Arra azonban, hogy ne legyen, lehet és kell is törekedni. S ez, szerintem, elsősorban föladata azoknak a vidéken működő kiemelkedő s ép azért már semmi értelemben nem vidéki egyéniségeknek, akik legyenek bár irók, hírlapírók, „aranyrtollu főjegyzők", könyvtárosok, vagy másféle kulturális vezetésre hivatott foglalkozású férfiak, a vidéken legkevésbé érzik magukat vidékieseknek. Mint minden hazafiság, a lokális, patriotizmus a haza, a pátria állapotainak megjavításában rejlik s nem emez állapotok letagadásában vagy kiszópitésóben. Illik ez Mátészalkára, Szegedre, Aradra, 'Temesvárra, Hódmezővásárhelyre s illik a Magyarországon lévő legnagyobb „vidéki" városra, Budapestre is.