Délmagyarország, 1911. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1911-02-19 / 41. szám

tÉKL* íílbelf fí, ha I lehet elMr. 'atal zAni. [Szel jutá(ár-u. négy 116 hó esek 0—30 is faltokat a ki-. esek nagytöbb t. Az ) kokérek I igére k. k»IIzsóEIsö cipöróla (jobb, felül>n iiz ütője: er-tér Szlő. íyomib kiíbban gyáriában 1 DELMAGYJLROBSZÁö A jöv/ő asszonya. Jean Finot, hírneves francia filozófus a „La Revue,, hasábjain érdekes cikket irt a jövő asszonyáról. Azzal kezdi, hogy mi lesz az asszonyból, ha egyszer leveti összes női tulajdonságait, erényeit? Eiveszti-e az asszony női bájait, ha leszáll abba az arénába, ahol ma még a férfiak küzdenek egymással a boldogulásért, a mindennapi kenyérért? Nem fogja-e ez az átalakulás az asszonyt ledobni arról a piedesztálról, ahova a férfiak emelték? Ez egy probléma, amelyről már sokat irtak, de amelyet mindeddig meg nem fejtettek. Finot hosszabb értekezés után arra a következtetésre jut, hogy mindettől nem kell félni. Csak tartalomban és formában fog megváltozni az „örök női", maga a lényeg megmarad. A politika asszonya mindenesetre más lesz, mint a háziasszony, de azért aszszony az is. A politikus asszony sem fog tudni boldogulni a női báj nélkül, nála is mindent le kell majd győzni a szerelemnek, hogy az emberiség tovább élhessen és fejlődhes«ék, A tegnap asszonyának a gyengesége, felelőtlensége és macskatermészete volt az ereje. A lélek megmagyarázhatatlansága, amit annyiszor megénekeltek a költők, nem született tulajdonsága az asszonynak, pusztán csak társadalmi helyzetéből, a férfitól való függéséből folyó. Amint az asszony önálló lesz, nyomban nyíltabb is lesz és pedig annál őszintébb, mennél magasabbra emelkedik a társadalmi szereplés létráján. Látjuk ezt már ma is. Az asszony követeli jogait és fölemelt fővel foglalja el azokat a poziciókat*amelyeket eddig a férfiak pusztán a saját részükre tartanak fenn. Mint orvos, ügyvéd, hivatalnok, ujságiró kiérdemelte a férfiak tiszteletét, de egyúttal a konkurrenstől való félelmet is. És ezek az asszonyok nem arra törekszenek, hogy istennők, hanem hogy becsületes emberek legyenek. A tegnap asszonyával együtt eltűnnek különböző régi fogalmak is, elsősorban azok, amelyek a szépségre vonatkoznak. A modern asszony munka, sport és egészség után törekszik és azt hiszi, hogy elegánsság és szellemesség által éri el azt a célt, amire a múltban csak a szépség volt képes. Azok a szép asszonyok, akiket Tizian, Holbein, Reynold festettek, megindítóan angyali arckifejezésükön hordják a függőség, az odaadás kifejezését. Micsoda óriási az ellentét ezek között az arcképek ós a mi modern szépségeink között, akiknek szemei büszkeségtől, önérzettől, a győzelem biztos tudatától csillognak. Ezekből az arckifejezésekből leolvasható az uralkodás. A ma asszonya, ellentétben a múltéval, csupa energia, csupa akarat. Nem játékbáb. És emellett nem kevésbbé szép a modern asszony, csak másként szép. Ez tény. Csakhogy annyira általános, hogy senki sem veszi észre. Különösen pedig nem veszik észre a férfiak, akiknek megvan az a tulajdonságuk, hogy minden kikerüli a figyelmüket, ami őket érdekli. De amint más a mai aszszony, mint a mult asszonya, éppen ugy más lesz a nő a harmincadik században, mint ma. Ezután a nő koráról értekezik Finot ós konstatálja, hogy a ma asszonya ugyanabban a korban sokkal fiatalabb, mint a múltban volt. Sőt sokkal fiatalabb, mint édes anyja volt az ő korában.* Balzac egy negyvennégy éves férfit öregembernek nevezett, ma még hatvan éves Don Juanok is vannak. De még ennél is nagyobb az ellentét a nőket illetőleg, ötven évvel Balzac kora előtt egy szociológus mély sajnálkozással irt arról a leányról, a leány szerencsétlen sorsáról, aki tizennyolc éves korában még nem tudott férjet kapni. És ma? Ma a harminc éves asszonyt tartjuk a legszebbnek, de akárhányszor megtörténik, hogy ezt a legszebb asszonyt is kiüti a nyeregből egy negyven éves még szebb asszony. A mai színdarabok és regények hősnőinek legalább harminc éveseknek kell lenniök, különben nem érdekesek, A harminc éves férfi még alig házasságképes és ha ez a férfi mégis nősülni akar, egy olyan asszonyt keres, aki már érett ós rendelkezik élettapasztalatokkal. Az édes, naiv fiatal galambocskák nem kellenek neki. Még a szülők sem igyekeznek fiatalon férjhez adni a leányaikat és nem esnek kétsógba, ha huszonöt éves korában is pártában van. Arra meg egyátalán nem is gondolnék, hogy tizenöt-tizenhat éves leányt férjhez adjanak. És alig hihető, hogy ezért haragusznak a leányoki Hiszen ma nincs is öreg leány. Mindegyik fiatal, még a harmincon tul levő leány is édes. Pedig a múltban már a szülők is levették a kezüket arról a leányról, aki a huszadik életévét betöltötte. Ennek már nem. is kerestek fórjet. Honvúijij. Ma kint talált, az utcát róva, A sápadt téli alkonyat; Osonva jött és ssibbasztóan Csókolta meg az arcomat, Az üvegre fátyolt hímzett, S a fényes, sárga ködön át A gázlámpák fejére tette A hideg mártír koronát. Ma este olyan szegény voltam; A vágyaim — letört sasok — Dermedten holnapig se értek S nem fájtak már a tegnapok. Az embereket néztem csöndben, Közönbös, fáradt alakok, Csüggedten jártak, tétovázva, És mindegyikben — én vagyok... Egy virágüzletkirakawan Merev azaleák között Ibolyák nyíltak szomaruan A ködpdrds üveg mögött. Kis kék szemük esengve nézett, Tán a tavaszról álmodott, Mig kinn a köd szállt nehezkedve Es megfagytak a sóhajok. Csak néztük egymást hosszan, mélyen Es összeforrtunk melegen; Te ugye érzed, kis virágom, Hogy miért lett könnyes a szemem? Mi, a tavasznak álmodói, Mit keresünk a fagy között? Mi hazavágyunk, napsugárba, Ha zúg a szél, ha száll a köd... Iloffmann Elma. Este. A falu hallgat, ráborult az este, Egy tücsök cirpel csak magányosan; A holdvilág, mint üldözött leányka, Tépett felhők közt menekül, rohan. Ae esti szél ölelgeti a nádat, Halk suttogás kél csókjai nyomán, S mig halgatom, el-elmereng a lelkem A végtelenség csillagtáborán. Az est nyugalma szállott meg, a béke, Pihen most minden földi küzdelem; Beolvadok az egész mindenségbe, És érzem, hogy ő egyesül velem. Az esti szellő az én sóhajtásom, A suttogása vágyaim szava; Átvonul halkan, millió érzést keltve, A lelkemen e csöndes éjszaka. Enyém a rózsa édes illatárja, A csillagfény, a megborzongó nád — S egy gondolatba fogva ezt a percet Feléd küldöm, mint estéli imát. A némasáff álarca alatt. Most már te: szivem szerelme, édes, csak andalogj a téli utcán régi múlton, 1 akarjön bundád selyme s drága préme meleg nyakadra biztatón simuljon. Ugy járj itt a hasító hidegben: feszes, finom asszonyruhák parfümös halma idegen, vad férfiszemektől áhitottan: egy régi, szép ember vesztett hatalma, ki majd a decemberi hóba lépek, nyomomon nagy fekete út marad utánam. És némán issza teák langy zamatját, mely csókjaid idézi, csöndes számban. S remek cipőd s meleg nyakad, az áldott, mint örök hóval fedett halálosztó hegyek ugy csillanok majd elborult szemembe s messiről intenek, hogy néma legyek... Somlyó István. 1911 február 19