Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-01 / 1. szám

1911 január 1 DÉLMAGYARORSZÁG 17 & £T v * :=U Számvetés. Meghalt az öreg esztendő, éljen az uj esztendő. Poharak csendülése, vigságos hangok élénksége, szakadatlan izgés-mozgás lármássága jelzi ezt mindenfelé december hó 31-ének éjjelén. Szilveszter pápa, akinek ez a nap volt 335-ben halála napja, miután 314 óta ült a pápai trónuson, bizonyára sohasem gondolt arra, hogy majdan az ő emlékéről nevezik el az év ez utolsó napját és ha már megteszik, hát legalább csöndes meditálásnak szentelik ezt az egy napot — már az ő kedvéért is. De hát hiába, a világ nyugtalansága nem fordithat kellő gondot az elmúlásnak. Az élet, amely öröktől fogva van ós örökké leszen, nem ismer határt a követelőzésben, Mindent önmagának akar és semmit sem kiván juttatni annak, ami lesz, de még kevósbbó annak, ami volt. A mulandóság benne van ugyan az emberi természet lényegében, de talán ép azért maga az élet, a természet 'átható kifejezésmódja nem szeret róla tudomást venni és kerüli az elismerését, ahol csak lehet. Ám nézzünk végig egy Szilveszter-éjszakán a különféle vigadó arcokon. A mának, nem is annak, a pillanatnak él valamennyi. Szakaszd le a virágát a mostannak, mert később tán már nem ad elég erőt és az előbb hasznát szintén más látta. Minél előbbre haladunk a kultúrában, an nál élesebben rajzolódnak eme régtől fogva létező tulajdonságok. A mostani ember tényleg tovább él, mint amennyi elődeinknek jutott. Az óv hosszabb ós igy az átlagos hatvan év megfelel a bibliabell ember néhány száz éves korának. A tudomány óvja szervezetünket a gőz, gáz, villany, levegőáramlatok és más kártékony kiilbehatások támadásai ellen. Az idegeink lassan-lassan megacélosodnak és amit régente egy év alatt alig voltunk képesek elvégezni, az ma egy hétre való munkával elintézhető. Többet élünk és látszólag mégis kevesebbet. Mert az öldöklő hajszában nem érünk rá eszmélni, nincs alkalmunk élni az életet. Hajtanak irgalmatlanul a viszonyok ós mire föleszmélünk, ott állunk a végnél. .Jól van-e igy, nincs vendjén igy, ki képes ezt eldönteni?! Tán boldogabbak voltak az előttünk járók, tán nyugodtabb reményekkel távoztak a sártekéről, tán tisztultabb bizakodással látták a jövőt. Ez lehetséges, de valószínűségében csak akkor hihetnénk, ha alkalmunk lenne őket kérdőre vonni. Az bizonyos, hogy a nagyobb elfoglaltság nagyobb megelégedést szül ós igy ebben felülmúljuk elődeinket. A modern ember állitólag nem ér rá a szivével törődni, mondják igen gyakran. A nagy tülekedésben nem veszi észre a szülői gondosságot, nem törődhetik a hitvesi kötelességekkel, nem figyelhet a gyermekeire és nem láthatja meg a hazaszeretet lángolását. Pedig ogyediil a megnyilatkozás módja változott, az érzelem lényege nem. Az a dobogó sziv ma sem más, mint századokkal ozelőtt, ma sem tud nélküle a világ fönnállani. A hevesen lüktető vér jogán tulajdonkóp ma is szivünk vezérli minden lépésünket, élesebbre csiszolt agyunk pedig pusztán a határokat vonta valamelyest szűkebbre körülötte. Megalkuszunk a körülményekkel ideig-óráig az agy parancsai folytán, de sokszor föláldozzuk a legnagyobb lelki nyugalommal a fényesnek Ígérkező boldogulást, hogy szivünk vágyának eleget tehessünk. És ez a sziv ma zsarnokibb, mint régente volt. Ma irgalom nélkül megköveteli a behódolást — esetleg még az élet árán, saját testünk föláldozásával. Gyáváknak mondjuk az öngyilkosokat, pedig szegények tulajdonkép szivük áldozatai. Az élettel valahogy csak megbirkóztak volna, de a szivük követelései megingatták. Sajnálatra és irigylésre méltóak, mert egészen bizonyos, hogy szivük kéjes lángja annyira .ellobbant, hogy nem voltak képesek gyönge testükkel ós bármennyire fegyelmezésre kiélezett agyukkal a támadás ellen hadakozni. Hiábavaló teliát a feketén látók följajdulása. Nincs itt a világ vége ós nem is fog elérkezni soha. Eljön az idő az egyén részére, annak nincs maradása. És bár szidjuk a földi létet, amikor közeledni érezzük a válás óráját, görcsösen kapaszkodunk létünk bármily rövid meghosszabbításába ós mennyei boldogságot érezünk, ha percet perc után múlni látunk és minekünk meg van engedve szenvedéseinket tovább hordozhatni. Számvetek! Nézem a íöltartóztathatlanul siető időt és figyelemmel szemlélem az egyéneket, amint rohannak vele és általa, benne és mellette. Így volt az tegnap ós a múlt évben, igy volt száz esztendő előtt és az ó-korban egyaránt. És ezt talán nyugodtan megállapíthatjuk az évezredes tanulságokból: igy lesz holnap és a jövő évben, száz esztendő múlva ós akkor is, amikor már nem fogják tudni, hogy mi egyáltalán valaha léteztünk. A» élet. Szappanszivárvány, tiszavirág, LetiinÖ csillag fénytelen égen, Lekinzott jajok, vágyteli nézés, Hazugság, szitkok, ördögidézés. Pörölycsapások szikratüzekben, Poklok mélyinék őszinte dala . . . Szerződik az ész a szerelemmel S várja az istent nagy türelemmel. Balga halandó ne várj hiába, Hajósod az élet csolnakábci Szived, szerelmed, csak te magad vagy! Hiába minden, Inába dalod, Sötétben jár csak a te csolnakocl, Hiába minden szomorú dalod, Ivánkovits Imre. Sanda Tristia. Ha hosszú évekig ülsz börtönöd zugában Lassankint megszokod s megszereted e foltot; A csendet és homályt s a szürke hálójában Pohosán guggoló, zsákmányra leső pókot. S megszereted a bus, mélázó álmodások Langyosan ringató, szelid hullámverését, Szivedbe öleled örök szomorúságod $ szeretőn figyeled könybefnlt pihegését. Az élet árja zug és elakarja mosni Az én csendes, szelid, kedves szomorúságom, De kezem szivemen: ki meri elorozni Az én bus kincsemet — egyetlent e világon ? Miklós Jutka. Daloljatok, fehér seregek. Fehér Bábel, óh, drága Élet, Mely utánam is itt marad, Fehér csók, szer, bu, alkalom, Fehér, nagy kuvik-madarak, Daloljatok, Daloljatok, mert megjavultam, Daloljatok, mert elmegyek: Most látom csak kénytelenül Most először az Életet, Boldog vagyok. Hazudtam szívvel, gonosz májjal, Hiszen az Elet szent vidék, Sokcd adhat mindenkinek, Aki jól őrzi a szivét, Én meghalok. Meghalok, de zöld epe nélkül, Fehéren látva. Nincs terűm, Mely nem fehér, nem, ragyogó, Színek nélkül, ugy egyszerűn Eltávozok, Amit akartam, zord magasság, Amit elértem, ostoba, Színekkel tarkáit semmisem, Szivárvány, álom és soha. Most hagyjatok. Egy érdemem van, mélyre láttam S szerettem, aki szenvedett, A Jövendő fehéreit. Oh, szűz proletár-seregek, Daloljatok. Ady Étidre. Kyil. Ezen a halálhideg hajnalon Rémülten ébredj s ijedve kiáltozz, Halljad hogy messziről valaki átkoz. Melleden éresz vad lidérchadat, Zuduljon rád egy szörnyű áradat. Méregkeserü legyen a szád, Fekete gyulöltség csapjon le rád, Börtön legyen szobád s te rab, Kihez nem ér szellő, se nap. Borzadva sejtsd, hogy nincs senkid se már, Meghalt az Élet és él — él a Halál . . . Ezen a halálhideg hajnalon Nagy átokij feszíti húrom, S nevem nyilát szivedbe szúrom. Lányi Sarolta.