Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-08 / 167. szám

1910 I. évfolyam, 167. szám Csütörtök, december 8 DÉLMAGYARORSZAG SSzponti szerkesztffség éi Kiadóhivatal Szeged, i—i Korona-utca 15. szám t=a Bndapesti szerkesztőség <» Kiadóhivatal IV., cn Városház-utca 3. szám a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN; rre . ft 14'— félévre . . . K 12 — negyedévre. K *•— egy hónapra R V— Egyea szám ára 19 fiitér ElOFIZETESI Mt VTOEREÜi egész évre . H lélévra ...» 14 — negyedévre .11 7— egy hónapra K 1'4Í Egy« szám ára 1« fillér TELEPON-SZMt SzerkmtJség 835 ca KlaMMvatt 1» Interurbán 135 Budapesti szerkesztőség teleim-száma III—II A t. Ház hőstenorja. Turgenjev egyik csodaszép regényében, a „Tavaszi hullámok"-ban van egy sikerült epizód-alak: Pantaleon. Fiatal korában olasz énekes volt, vénségére bőszavu komornyik. Akkor van elemében, ha szive szerint szidhatja az ujabbkori énekeseket, a kiknek se hangja, se művészete, se sikere. Hej, ő még a régi, ragyogó tenoristanemzedék kortársa volt. Azok voltak ám a legények, köztük a legény ebb: ő. A jószivü öregasszony megerősíti, hogy bizony Pantaleon remek énekes volt. S buzdítja, mint valamikor virágkorában, énekelje el egyik hatásos szerepét. A komornyikká vedlett énekművész egy darabig kéreti magát, de azután hiúsága felülkerekedik. Énekre nyitja a száját, s oh jaj, hangja nyikorog, mint a kenetlen kerék. Az öreg dáma nem árulja el kellemetlen csalódását, sőt dicséri és tapsol a siralmas énekének. De van egy fiatal, tizenhatóves fia, -— hiába az ifjúság kegyetlentől őszinte — szemébe nevet a rozzant hangú komédiásnak. Ez a Pantaleon jutott eszünkbe, amikor tegnap Polónyi Géza liosszu beszédét újra eldalolta. A tapasztaltabb és türelmesebb politikusok sajnálkozással hallgatták a siralmasan hamis éneklést. Ám a munkapárt fiatalsága irgalmatlanul és hangosan kinevette érte. Ők a közélet ez ügyes, sok fából faragott lerfiát nem ismerték, amikor még hangjánál volt s így fájdalmas gikszerei csak a fülükdobját sértették. Hát elkopik minden, még a Polónyi Géza parlamenti művészete is. Szombaton egy rettentő helyzet nyomásának tulajdoníthattuk vereségét. Egy sokkal fölötte álló szakértelemmel és alapos tudással, szakkérdések sima jegén vette föl a harcot. El kellett hát buknia. Tegnapi beszédéhez ellenben napokig készült s a csatateret szabadon választhatta meg. S a miniszter nem is válaszolt neki. Ha ennek dacára megint alul maradt és egyik kalamitás a másikat érte : ezt a vereséget már nem lehet sem mentegetni, sem szépíteni. Be kell látni mindenkinek, aki nagyobb parlamenti erők pusztulását részvéttel nézi : hogy Polónyi-Pantaleon nem a régi többé. Pedig ezúttal — szombati veresége után — ugyancsak ki akarta vágni a magas C-ét. S minthogy énekelni már nem igen tud, de annál járatosabb a reklámesinálásban, minden hirdető'oszlopon és utcaszegleten ugy kiragasztotta föllépte hírét, hogy szépszámú, sőt mondhatnánk előkelő hallgatóság gyűlt össze a tiszteletére. Ez a Polónyi meghallgatására összegyűlt közönség ugyancsak csalódott, ha azt hitte, hogy pikáns és szenzációs műélvezetben lesz része. Polónyi a múltkorinál is rosszabbul énekelt, mint foltra foltot, ujabb kudarcot varrt minapi kudarcához. Nem a Polónyi ügyességén, erején mult, ha a fájdalmas csorbát, amely legyőzhetetlensége hírén esett, kiköszörülni nem tudta. Elővette minden mesterfogását, kipróbálta valamennyi jól ismert fegyverét. Ám attól a személyi vonatkozástól eltekintve, hogy Lukács László teljesen és tökéletesen vértezve van a Polónyiéhoz hasonló bármely támadás ellen: a tegnapi erőlködés és ügyeskedés egyébként is kárbaveszett. Azok az ingredienciák, amelyek minden Polónyi-féle beszédben föltalálhatók és amelyeknek elemzésével a pénzügyminiszter nagy szónoki sikert ért el, — egytől-egyig bent voltak legújabb beszédében. Mégis teljesen hatástalanul beszélt. A többség kinevette, gúnyolta, csipkedte, mókázott vele. Az ellenzék pedig néma közönynyel hallgatta. Olyan fagyosan, részvétlenül, barátságtalanul, hogy annak dermesztő hatása/<alól még Polónyi sem tudta magát/ kivonni. A szünet után fölhagyott a pénzügyminiszter támadásával, sőt beszédét hamarosan befejezte. A nagy politikai „leszámolás" hát nem lett semmi. Mintha sivatagban bolyongana, vagy lakatlan házban járna: oly egyedül állt a képviselőházban a koalíció volt igazságügyminisztere. Bár minden tetszetős témát megpróbált, amelylyel a képviselőházban föl lehet szítani az ellenzéki pártok szenvedélyét: egy árva lélek sem szegődött melléje. Ugy kellett befejezni „philippiká"-ját, egy kővé vált ellenzék néma hallgatása között. Lázban. — Irta Szini Gyula. — A félhold rejtelmesen tündökölt. Tavaszi éjjel volt. A Városliget fái felől szerelmes párákat hozott a langyos szél. Az Andrássy-ut satnya akácfái és kopár gesztenyefái is ¡szinte nyújtózkodtak. Mintha ébrednének és zsibbadt tagjaikon végigremegne a tavaszi bizsergés. Élni, élni! — ujjongott magában Lőrinc. Szinte maga sem tudta, hogyan került az utcára. Az imént még a szobájában ült és tanult. Orvosi könyvek fölé hajolt. Szigorlatra készült. Aztán valami megkopogtatta az ablakát. Talán egy fecske. Kinyitotta az ablakot és az illat-ár, amely az arcába ömlött, megrészegítette . . . Sima volt az ut, mint egy fodrozatlan, fekete folyó. És mint valami halkan sikló bárka, egy limousine közeledett. Az autó ablaka tiinclériesen ki volt világítva és benne egy prémes, finom asszonyka ült. — Imádlak ! — kiáltott föl Lőrinc és kitárta a karját. A benzin gőze egyenesen az arcába csapott, elkábította és csak akkor tért magához, mikor az egész tünemény már messze elröppent és csak távolról búgott, mint egy tovasurranó fekete bogár. Újra csöndes és néptelen lett az ut. Alvó villák álmodoztak a dárdás vaskerítések mögött, süríi venyigés bokrok közt, amelyeken a tavasz első rügyei pattogzottak ki. Es Lőrinc ugy érezte, hogy az első asszonyt, aki elébe kerülne, föl tudná perzselni a szerelmével. Aztán keserűen elmosolyodott. Késő éjjel ugyan ki jár kinn az utcán szerelmesen '? Kóbor kutya, gajdoló macska, fonnyadt aszfaltvirág, napszámos szerelem. Még a romantikusok is csak abban bizakodhatnak, hogy valamelyik uraság késő éjjel elszalajtotta a hamvas szobaleányt a patikába. Bus-vigan uekiszegte a fejét a meleg szélnek és a liget felé igyekezett. Valami bizonytalan, tárgytalan kalandvágy hajtotta, mint az embert, akit sokáig fogva tartottak a betűk ós egyszerre kiszabadul közülök. Az élet ölében ringatózott. És aztán egyszerre megdöbbenve megállt. Visszahökkent, mint a vizsla, amely nyomot szimatol. A bokrok közt a padon valaki ült. Egy nő. Egy árnyék, amely beleolvadt az általános sötétségbe. Közelebb ment feléje, de az árnyék nem mozdult. Elment előtte és látta, hogy sötét ruhában van és az arca fehéren világlik, szinte foszforeszkál. -— Jó estét . . . Nagyon halk, elrekedt női hang felelt: — Jó estét . . . — Egyedül van V -- kérdezte Lőrinc. — Mindig egyedül vagyok, — felelte a nő. — Megengedi? — Tessék. Lőrinc leült melléje. Közelebb hajolt hozzá. Az arcába nézett. Látta, liogy a no fiatal, sápadt, - égő szemű és az ajka lázasan remeg. — Miért néz ugy rám'? — Mert szép, — felelte Lőrinc. — Ugy-e, tisztességtelen nőnek tart? —^ Akkor nem így beszélnék, — felelte Lőrinc. — Az első pillanatra megismerem, hogy kivel van dolgom. Engedje megkérdeznem, hogy miért van itt ilyen késő éjjel'? — Nagyon fájt a fejem, —• felelte a nő. — De hiszen lázas, — szólt Lőrinc. — Adja ide a kezét. — Ön orvos'? — Miből gondolja V — kérdezte Lőrinc. — A ruhájának olyan orvosságszaga van, — felelte a nő. — Még nem vagyok orvos. Csak szigorló. — Ne legyen orvos, — sóhajtott a nő. — Nagyon sok szenvedést fog látni. Nagyon megkeményedik majd a szive ... A nő lélekzete hirtelen elfúlt. Köhögni kezdett azzal a jellemző, aggasztó, verejtékes köhögéssel, amely a súlyos beteget jellemzi. A köhögés után hátraszédült. De hirtelen valami hihetetlen erőfeszítéssel villámgyorsan fölkelt és mosolyogva szólt Lőrinchez: — Én élni akarok! Lőrinc gyöngéden, szinte atynsan szólt hozzá: — De édes gyermekem, a legnagyobb könnyelműség, hogy ilyen lázasan kijött az utcára. Az életével játszik.