Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-06 / 165. szám

1910 I. évfolyam, 165. szám Kedd, december 6 DÉLMAGYARORSZAG llHMN unKentdség ts kiadóhivatal Szeged, (—i Korom-utca 15. szám liliputi werkísztíiéfl át kiadóhivatal Városház-utca 3. izém gcd, | I 1 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEK: told ám . ft I«'— ««ívre ... II 12 ­negyedévre. I f— W hónapra H 2'— IfíM «in ára 10 fillér ELOFTCETESl U V1DEREK: egész áwt . R »•- Hlám ...» negyedévre. R 1'— W Mnapra R 2 48 Egyes Mim irt 1« Bllár TELEFOH-SZIHi SzerketztSság «35 «=» RWiWwW IM Interurbán 135 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 111—11 Kétféle politika. A pénzügyi bizottság tárgyalásain újra, ki tudja hányadszor, mint egy szimpátikus, vonzó arc, vonásról-vonásra bontakozott ki a kormány politikája, a kormánynak a jelenre s a jövőre vo­natkozó fölfogása és tervei. Ezzel szem­ben mintha az ellenzék egyrészében mindjobban érlelődnék, nem az alapos és tárgyilagos, hanem az időt pocsé­koló, a naptári helyzettel visszaélő, a meddő és üres vitatkozásnak a szán­déka. Egyrészt a többség és a kormány érős munkavágya, a tárgyalást és sür­gős elintézést igénylő ügyek nagy száma, másrészt a régi, vig obstruk­ciós világra emlékeztető tünetek sza­porodása már is aggodalommal tölti el a közvéleményt, amely semmitől sem irtózik jobban, mint attól a gondolattól, hogy a magyar parlamenti élet újólag visszaesik a régi nyavalyáiba s e jobb sorsra méltó, sok tekintetben elmaradt, sok oldalról megkárosított nemzet tör­vényhozásában újra felütheti fejét a parlamenti anarchia. Rémeket lát, aki már ma obstruk­cióról beszél. De viszont vak volna, aki nem látná, hogy hajdani obstruk­ciós idők levitézlett mesterei ezekre a régi, elhagyott, elátkozott szekérnyo­mokra szeretnék visszaterelni a magyar parlamenti élet járómüveit. Például Polónyi Géza, annyi kor­mánynak sírásója, tüntetőleg megcsil­lantotta idővásott ásóját. Bejelentette, hogy megint „hantolni" készül. Am Levél a kollégiumból. Irta Szederkényi Anna. A sárospataki kollégiumból irást küldtek nekem. Csak pár rövidke sor, szürke borí­tékban, mégis, ahogy kibontottam, ahogy átfutottam, mintha vadrózsa-bokor illata szállt volna felém, mintha sötét kárpitot vontak volna föl a szemem előtt . . . Es kibontakozott a kárpit mögül egy csudála­tos világ, régi álmokkal, régi hittel gazdag ... A pár soros levélke remegett kezemben és én meleg szivvel, meleg üdvözlettel irok a sárospataki diákoknak, akiktől hej] — mit tagadjam — már ma is, fiatal fővel, de öreg, már sokat látott szemekkel irigy­lek valamit, azt, hogy ők diákok, még diá­kok ... r> , , „ Mikor még én is diák voltam. Bokáig- ero szoknyás, akaratos hajú, sápadt képű diák­lány, aki hónom alá szorítottam a tele jegy­zetezett könyveket, melyekből, fájdalom, nagyon keveset karikáztak ki és ugy vag­tattani nyolc előtt tiz perccel az előada­sokra ... Hol tudtam a leckét, hol nem. De akár tudtam, akár nem, keservesen vi­gyáztam, hogy sánta emberrel, vagy pappal ne találkozzam, mert szent bizonyos, hogy akkor bedűltünk, akkor semmiféle földi, vagy mennyei hatalom nem menthetett meg a szekundától ... — Istenem, milyen élet, milyen világ. Mennyi szinnel, mennyi hittel, rajongással, azért nem kell busulni. A hadüzenete rá nézve rosszul ütött ki. Kisült hamar, hogy az ásót kikezdte a rozsda s az öreg sirásó sincs már a régi ere­jében . . . A pénzügyi bizottság szombati ülése különösen érdekes volt. Méltó rá, hogy komoly, országos érdeklődést keltsen mindenfelé. A miniszterelnök mint bel­ügyminiszter — a trónbeszéd szövegé­ről nem szólva — ekkor tárta föl legelőször a kormány belügyi politi­káját. Szivünk szerint való dicséretünkben mértéket tartunk, mint orgánuma annak a pártnak, amelynek vezére a miniszterelnök úr. De annyit szabad talán mondanunk, hogy mindaz, amit a pénzügyi bizottság ülésén a köz­igazgatás bajairól, orvoslásuk módjáról, a kivándorlásról, a gyermekvédelemről, a közegészségügyi ügyekről, a válasz­tói jog reformjáról stb. mondott, újra tanúbizonyságot tett nagy államférfiúi kvalitásairól s arról, hogy világos látás­sal, szerencsés sugallatokkal, feltűnő gyakorlati érzékkel s az állami fölada­tok magasztos fölfogásával fog majd annak idején a közigazgatás reformá­lásának korszakos munkájához. Ő maga akadémikus eszmecserének mondta s az ő „egyéni nézeté"-nek, amit a közigazgatás államosításáról mondott. De nem is az államosításban, vagy a tisztviselők sorsának másfajta „állandósításában" rejlik a dolog lé­nyege. Az a fő, hogy a jó és modern közigazgatás föladatainak az az átér­vágygyal gazdag. Mennyi érték, mennyi el­pazarolt kincs! Ahol egy szekunda már nagy tragédia és ahol a koplalás nevetséges cse­kélység. Ahol egy rosszul sikerült dolgozat könnyeket fakaszt, álmatlan éjszakákat okoz ós apró semmiség az, ha fogcsikorgató té­len vékony, rövid kabátkában kell kocogni a havas utcákon át. Mi Napoleon dicsősége, mi Cézár hatalma ahoz képest, amit mi álmodtunk? Tud a világtörténelem példát mutatni arra, aminél mi ^nagyobbat, merészebbet ne mertünk, akartunk volna? Melyik iró fantáziája tud olyan ragyogó világot elképzelni, amelynél mi különbet ne vártunk volna ? Este, tele sejtéssel, de különös, megfoghatatlan érzés­sel gondoltunk a holnapra, amelytől mindig volt mit várni, amelyben mindig volt Ígé­ret . . . Aranyos ködfelhőben lebegett fe­jünk fölött a jövő, az eljövendő élet. Szín­pompás ködfátyolkép alakjában táncolt előt­tünk és a mi szemünket elkápráztatta a fény, nem láttunk egyebet,csak ezt . . .Két kézzel, mohón öleltük volna magunkhoz, ugy, ahogy volt és ostorral kergettük volna, ha lehet, az esztendőket, hogy csak hamar, hamar oda legyen az ifjúság és mi mint emberek gázolhassunk benne . . . Mit tudtuk még mi akkor, hogy mi az ott könyökölni, verekedni a tömeg közt. Mit tudtuk mi azt, hogy élet-halálharc az, amit minden ember viv és mit tudtuk mi, hogy Nagy Sándor minden harci dicsősége zése, amit a kormány elnökénél öröm­mel tapasztalunk, áthassa a többséget is, a nemzeti munkapártot, amely semmi alkotása áltai nem tenné nevét és em­lékét oly maradandóvá, mint közigaz­gatásunk rendszerének, egész struk­túrájának okos, gyökeres, teljes átala­kításával. Amíg a többség vezére, csak az or­szág és a nemzet érdekét nézve, hir­dette azt a szándékát és meggyőző­dését, hogy az újjászervezendő köz­igazgatásból „a pártpolitikai szempon­tok teljesen kikiiszöböltessenek", a szombati ülés egy más, kevésbé meg­nyugtató és kevésbé vigasztaló jelen­séggel szolgált: Polónyi Géza szerep­lésében, a romboló, sivár és lelketlen ellenzéki pártpolitika fölélesztési kísér­leté vei. A hires bajszerző ezúttal megjárta. Parlamenti értelemben szólva, lepedő­ben kellett őt hazavinni, a pénzügy­miniszter ugy elbánt vele. De ez csak az ő baja. Az ország baja, hogy a szo­morú emlékű obstrukciós világ haza­járó lelkei már újra dologban vannak. Mintha a tizenöt év óta tartó rettene­tes parlamenti krízis még nem volna elég nekik s mintha négy esztendős kormányzásukkal még nem bizonyítot­ták volna be eléggé, hogy csak ház­bontó tótok és nem épitő mesterek: újra abban fáradoznak, hogy fenekes­tül fölfordítsanak mindent s a nyuga­lomra és konszolidációra annyira rá­szoruló közéletet ismét lángbaboritsák. Lukács László a szombati napon meg­elhalványul a vértelen küzdelem mellett, amit manapság viv egy ember a kenyérért, a fa­latka kenyérért. Valahogy ugy gondoltuk, hogy majd ha meglesz a diploma, akkor jön majd egy küldöttség, valószínűleg olyan vidékről, ahol honfiúi missziót lehet teljesí­teni és az a küldöttség beültet a fogatba ; megelégedtünk volna kétlovassai is és vág­tatunk, vágtatunk az ismeretlen vidékre, ahol rögtön megszeretnek majd bennünket. Mi majd bölcsek, okosak, mindentudók leszünk, mint Kárpáthy Zoltán, mint Manassé, vagy Gutay Lőrinc ós kivirágzik lábunk nyomán a tövis is. Az otthon az puha lesz és sze­rény, akár egy pici kis kunyhó is jó lesz. Az a kis kunyhó azért kényelmes és min­dennel fölszerelt volt, a >- . hitünk szerint, mint egy grófi kastély és ott laktunk volna mi, ott várt volna bennünket a munka után ...()... Az ideál, az eszmény, a földöntúli lény, aki ott trónol minden diákszivben, akit a legszebbnek, a legjobbnak, a legtökéletesebb­nek látnak. Akit ugy szeretnek, ahogy földi lényt még nem szerettek. 0, akit soha nem olyannak látunk, mint amilyen, hanem olyan­nak. amilyennek mi akarjuk. Akit sohasem választunk, hanem hozzá vezeti a lépéseinket a véletlen ós mi neki ajándékozzuk minden forró, szent érzésünket, azt a tiszta, hófehér, imádságos szerelmet, amely csak az ifjúság szivében lakhatik, amilyen csak az első, a diákszerelem lehet.

Next

/
Thumbnails
Contents