Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-04 / 164. szám

DÉLHA6YAR0RSZÁ6 1910 december 4 telen iparos elhagy egy talán ínég igény­telenebb nőt és feleségül veszi haromuk közül talán a legigénytelenebbet. A bankjavaslat bírálói. (Saját tudósítónktól) Mondja még valaki, hogv Magyarországon közgazdasági kérdé­sekben nincs avatott és biztos életű közvé­lemény. Husz órával a bankjavaslat benyúj­tása után olvashattuk már az egész kon­cepció tüzetes és részletes bírálatait, A poli­tikusok és publicisták egész sora adta le ellentmondást nem tilrő véleményét egy nagyon nehéz és bonyolódott ügynek olyan megoldásáról, amely hosszú és küzdelmes tárgyalások eredménye. Nyilatkozott minden politikus, akit meg­kérdeztek és minden publicista, akinek írnia kellett, Ez még nem volna épen rendellenes. De az a csodálatraméltó, hogy az Ítéletek­ben nem volt semmi habozás, semmi tépe­lődés. A vélemények határozottak voltak és kíméletlenül szigorúak. A különbség csak a hangnemben van. Az egyik harcot hirdet, a másik fásultságot és lemondást. De nekünk ugy tetszik, hogy a harci kedv csakhamar le fog csillapodni, ellenben a fásult és le­mondó megmarad ebben a lélekállapotban, mert az a harc. amelyet titkon remél és leplezve szít — nem fog elkövetkezni. E pillanatban igazán hidegen fogadjuk ezt a meglehetősen mesterkélt és erőltetett harci lármát. Bármily sürgetőnek tartjuk is e javaslat elintézését, annyira még sem sür­gős, hogy ne jusson idő a tüzetes és szak­szerű bírálatra. Aki a megoldást helyesen akarja megítélni, annak lesz alkalma a nagyon világos indokolás tanulmányozása után a bizottsági és parlamenti tárgyalás rendjén meggyőződni arról, hogy ez a javas­lat a legcélszerűbb és leggondosabb formá­ban meghozza mindazt, amit a kormány igért és amit Magyarország ettől a megol­dástól várt, Meghozza a koronaérték állan­dóságának intézményes biztosítását a kül­földi relációkban és a kötelező készfizetés útjából minden politikai akadály elhárítását, ami más szóval annyit jelent, hogy a köte­lező készfizetés akkor lép nyomban életbe, amikor annak tisztán gazdasági föltételei elkövetkeztek. Ezt részletesen kifejteni és bebizonyítani lesz még idő és alkalom és akkor az egész közvélemény meggyőződik arról, hogy ha az európai pénzpiacon ismét bekövetkezik az a helyzet, hogy a magyar és osztrák járadékok közel jutnak a pari árfolyamhoz, az európai jegybankok kamatlába nem négy és fél vagy öt, hanem két és három százalék lesz, amikor az Osztrák-Magyar Banknak nem adóköteles bankjegyei lesznek forga­lomban, hanem elég tekintélyes tartaléka lesz, szóval, ha bekövetkezik és állandónak bizonyul olyan helyzet, amilyen 1903-ban volt, akkor nem lesz politikai hatalom, mely a kötelező készfizetést megakadá­lyozza. Ezt igérte a kormány. Ezt akarta kíküz­deni olyan törekvésekkel szemben, melyek a kötelező készfizetéseket hatalmi érdekből és ellenséges érzületből teljesen ki akarták küszöbölni a valuta-reform programjából. Dátumot nem akart, mert a pénzpiac hely­zetének megítélésében a jövőt senki sem látja előre. Ellenben igenis azt akarta, hogy a magyar pénz értéke állandó legyen és füg­getlen ellenséges indulatoktól és hatalmi szeszélyektől. Azt akarta, hogy ha váltó­árfolyamok, ércforgalom, kamattételek, hi­telviszonyok, bankjegytartalék azt mu­tatják, hogy elérkezett az időpont a va­luta-reform betetőzésére: ellenséges párt­feleink. gyűlölködő demagógok, jelszó és frázisgyártók, a valutapolitika dillettánsai ne akadályozzák meg zűrzavaros lármájukkal ós hatalmi mesterkedéseikkel. Ez a betető­zés ugv van előkészítve, hogy az alkalmas időpontban a törvényhozás csak igent vagy nemet mondhat. Azaz csak igent. Mert nemet mondani senkinek sem lesz bátorsága, aki nem akarja nyilvánvalóan megtámadni az egész monarchia hitelét és tekintélyét. Ezt akarta és ezt igérte a kormány ós hogy ezt el is érte, erről mindenki meg fog győződni, aki a kérdést, vagy az ügyet a kettő között rejtélyesen elmés különbsé­get tesznek — komolyan és hozzáértőén akarja megítélni. Berzevíczy a párhuzamos ülésekről* Minden héten két-háromszor fölbukkan a hír hogy a kormány a házszabályreviziót terl vezi. Ezek a hirek mind csak kombinációk. Battivyány Tivadar gróf, a függetlenségi ég 48-as párt tagja, kérdést intézett e tekintetben Berzevicsy Albert képviselőházi elDŐkhöz, aki kijelentette, hogy neki arról, hogy a kormány házszabályreviziót tervezne, nincs tudomása, az a hir pedig, hogy a kormány a párhuzamos ülések tartását indítványozta volna, nem felel meg a valóságnak. vetődik egy rettenetes küzdelembe, amelvet ne*n ay. élet, hanem a társa­dalom teremt'tt meg. Ember, aki ha ne^i ís maraa szívesen és föltétlenül tisztességes, a börtön kapuján még se sétál szívesen át. Ember, akinek ambí­ciói, igényei lehetnek, aki megunhatja a száraz kenyeret, az őszülést, a ko­paszodást, a folytonos és állandó törte­tést, az őrületes idegroncsolást, aki fölfelé lát, kalácsot kíván és a pecsenye meg a jólét szagától elszédül. Ember, aki részt akar venni abban a cserélő­désben, amely a társadalmi kasztok között végbemegy és csak fölfelé akar jutni, fölfelé mindig. Ember, aki korán érik a szerelemre és későn a házas­ságra. Mert az élet és a társadalom organizmusa a mai intézményeken ke­resztül hadat üzentek egymásnak. Mert a házassághoz a szerelmen kívül más is kell, valami könyörtelen, kemény dolog, a jól, a tisztességesen való meg­élhetés vagy legalább legyünk túlságo­san szerények — a megélhetés. Bizony, az a rendőrfödözet mel­lett kötött házasság, amely Szegeden volt a héten, amelyről széltében-hosszá­ban beszéltek és amelyről mi is irtunk, a maga nevetségességében, boszantó külsőségeivel és belsőségeivel, ijesztő élethűségével és szomorú szánalmas­ságával nagy társadalmi konzekvenciák levonására alkalmas. Mennyire bélyeg­telen és csak humoros eset a fölülete­sen szemlélő előtt, micsoda tátongó mélységeket mutat annak, aki be akar hatolni a társadalom, az ember és az élet nagy problémaiba. És most ezen a kis eseten keresztül a nagy mélységek­ből számos talány viaszsárga arca vi­gyorog felénk, amelyeken a mai társas ős gazdasági élet tömérdek visszás­ságának, egyenetlenségének, harcos tör­tetésének, piszkos küzködésének pom­pás föirata díszeleg. Ezért volt érdemes foglalkozni ezzel a szegedi esettel, amelyben egy igény­keztem arra, hogy léteznek. A vészharang szakadatlanul és tompán szólott. És én sza­ladtam. Fejem fölött a rózsaszínű fényes­ségben elaludtak a csillagok, a kertben sa­játságosan világos volt, amilyen különben nappal vagy fenségesen holdvilágos éjjeleken szokott lenni. Amikor a sövényhez értem, a lombozaton át valami rikitóan vörös, tomboló kétségbeesetten rohanó világosság lobogott felém. Magas, akárcsak vértől befecskendezett hársak remegtek és sodorták össze szörnyű­ségesen kerek leveleiket, de a neszük el­enyésztek, a vészharang kurta, hatalmas ve­rése mellett. A hangok most tiszták és sza­bályosak voltak és őrült gyorsasággal röp­ködtek, mint izzó kövek rajban. Nem ke­ringtek a levegőben, mint a galambok a csöndes esti harangszónál, nem olvadtak össze, mint a misére hivó ünnepi harangszó, egyenesen röpültek, mint a rettenetes nyo­mor hírnökei, szemüket tágra nyitva a bor­zalomtól, anélkül, hogy körülnéznének. Bam! Bam! Bam! Föltartózhatatlan hévvel repülnek s az erősebbek elérték a gyöngéket ós belefúródtak a földbe ós vógigszáguldoz­tak az égen. Miként a hangok, magam is egyenesen rohantam a réten. Némely szikra rettenetes magasságban röpködött a fejem fölött s a messzeségben a borzalmas tűzvész dühöngött s ott a házak, állatok és emberek pusztultak. Amott a fekete fák szeszélyes vonala mögött nyomult a magasba a vakító lángözön, meghajtotta nyakát, mint valami vad ló. tüzfoszlányokat vetett az ég felé és mohón lenyúlt uj' áldozatokért, A fülembe gyors futás raja zúgott, a szivem gyorsan és hangosan vert s szívverésemet legyőzve, a vészharang zavart hangjai fejemet és mel­lemet csapdosták. És annyi kétségbeesés volt bennük, mintha nem a vészharang szólott volna, mintha a mártir-föld szive verne ha­lálos vonaglások közben. Bam! Bam! Bam! — hangzott az izzó tüz­veszedelem felől. Alig lehetett elhinni, hogy ezek a hatalmas, kétségbeesett hangok abból a kis tornyocskából jönnek, amely oly szerényen, vékonyan és nyugodtan áll ott messze. Ráestem a száraz föld rögeire s azok szétmállottak a kezem alatt. Föltápászkodtam és tovább futottam, szembe a tűzzel ós vészharanggal. Hallatszott már a fa pattogása, amelyet a lángok emésztettek és a kétségbeesés és rémület sokhangu kiál­tozását. És mikor szünetelt a lángok sister­gése, valami hosszan elnyújtott, nyögő hangot lehetett hallani: asszonyok jajveszékelését és a megrémült jószág bőgését. Széles mocsár állott az utamban. Térdig gázoltam a vízbe, azután a mellényig ért a víz, de a mocsár húzott le s arra visszatértem a partra, Szem­ben egészen közel ott dühöngött a tüz és arany-szikrafelhőket szórt az égre, amelyek valami gigászi fa lombozatához hasonlítottak. Rohantam a parton ide-oda ós mögöttem rohant fekete árnyékom és ha a víz felé hajoltam a talajt vizsgálva, a fekete mély­ségből egy tüzember képe meredt rám s a zilált arcvonások, a szétborzolt hajzat miatt, amelybe valami rettenetes erő kapaszkodott bele, nem ismertem magamra. Uram, istenem, mi ez! — fohászkodtam a magasba tárva karjaimat. És a vészharang csak kongott. Nem rimánkodott már, sikoltott mint az ember, nyögött és elfuladt. A hangok elvesz­tették szabályosságukat, egymásra tornyo­sultak, gyorsan, visszhang nélkül, elhaltak és újra születtek, hogy meghaljanak rögtön. Megint ráhajoltam a vízre s a tükörképem mellett egy másik tüzes alakot pillantottam meg, nagy alakot, emberhez hasonlót. — Ki az? — kiáltottam, körülnézve. Egy ember állott mellettem és nyugodtan nézte a tüzet, Arca halvány volt s nedves vér borította, amely csillámlott a tüz fényétől. Egyszerű parasztruha volt rajta. Talán ott volt már. mielőtt én érkeztem és a mocsár tartóztatta föl ép ugy, mint engem. Talán később jött. De nem hallottam, mikor jött és nem tudtam, hogy kicsoda. — Ég! — mondotta anélkül, hogy el­fordította szemét a tűztől. A lángok ott tükröződtek a szemében. — Ki vagy? Honnan jösz? — kérdezteni. , VérzöL Odanyúlt az arcához hosszú, sovány ujjai­val, megnézte őket ós újra rámeredt a tűzre. — Ég! —- ismételte s nem törődött velem. — Mindig ég! — Nem tudod, hogy lehetne odajutni ? ! — kérdeztem hátrálva. Az jutott az eszembe, hogy talán egyike azoknak az őrülteknek, akik azon a nyáron tébolyodtak meg. — Ég! - mondotta. — Ohó ! . . . Hó ! Hó ! Ég! — kiáltotta, aztán nevetett, rám nézett barátságosan és himbálta a fejét, A vészharang elnémult hirtelen s a lán­I gok hangosabban sisteregtek. És mintha nyuj-

Next

/
Thumbnails
Contents