Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

1910 december 25 *. á DELMAGYARORSZAG 31 Versel?. Irta Somlyó Zoltán. 1. Szép életem, te távozó lét, visszaadok mindent néked: bársonynyal sebzi bánatszövedéked, szerelmed s sok más tövises éked s ezer bénító bánatod. Mindent: Meát is visszaejtem mélyre hajolva, bágyatagon. Saép Hetem, vedd vissza őket, mindent. S Meát is ráadom. Szép életem, üdvözlöm halkan ajkad bibor-kohóját, mely forró tűzzel lendítette forgó kereken pergő szijját. Távozz jó szívvel, kegyesen. S mig önmagamról leesem: elfáradt csók a fáradt ajkon — szállj messze, könnyen, vidoran s sápadt szemem s vásott fogam ne lásd, hogy holtra-csukva tartom. Esetlen, félszeg ferdeséggel olvasok magamra mostan: életem cipőjét félretapostam s most lengek a télben, a rőt avarosban. Kertem ijesztő réme. S nem tudhatom, hogy én-e, vagy életem-e, ó, nagy isten, az, aki adós, hogy segítsen e furcsa és nyugodt halálban? . . ., mert, ó jaj, én mindent megtaláltam! 2. Most lányok ülnek sok kis hintaszékben, sok kis szalonban, a kályha előtt. Acélmívü csípőjükről az éjjel, mint őz a hegyről, szökdelve lejött. Apró lábukat hajtják dús keresztbe, fehér nyakuk villogva andalog. S címig a kályha langy mézét beszíjják, álmot szőnek a reszketeg tagok. Almot szőnek, szerelmest, de nem rólam; s nem én vagyok nekik a százszorszép... Kis lábuk dús keresztje nem enyém már, s már nem enyém a sok kis hintaszék. Es ősei köddel zuzmarázott ajkam már nem zárják le csókok titkosan. .4 meleg és illatos reggel fénye a szememből mind messzebkre oson. 3. Halál, te festő bimbó, egyszer nekem is nyíltál. Zenélő szirmaidból felém repült a szél. Még este vérben lángolt szivem, e könnyű hintó — és reggel némasággal és könynyel öntözél. Kibontád vérpalástod s arcomra permetezted az élet drága nedvét. Halál, te rossz kölyök! vigadva felszaladtál a felhőteatrumba s a fanfaroddal fújtad, hogy én is már jövök. Anyám, — régholt úrasszony — boldog volt tán egy percre s puha kesével ottfenn már ágyat is vetett . . . De jött egy még puhább kés: Mea messzirőt intett — s, Elet, le fanyar rózsa, itt maradtam veled. A fényűzés I. Napoleon udvarában, Napoleon a saját személyét illetőles: meg­lehetősen igénytelen volt, de már konzulsága első idejében pártolta környezetében azt a nagy fényűzést, amely ellenkezett nagy egy­szerűségével. Az uj század kezdetén Párisban egymást érték az ünnepségek, amelyekhez nemcsak a régi családi ékszereket szedték elő, hanem ujabb drágaságokkal is tündököltek. Bonaparte mindenáron igyekezett a francia iparon lendíteni, nagy bevásárlásaival buzdított és ezeknél a vásárlásoknál az ékszerészek sohasem károsodtak. 1801-ben egyetlen gyöngy­szemért negyvenezer frankot adott. Felesége, a fölöttébb fényűző, pazarló Josefin ékszer­dobozában megszámlálhatatlan értékű igazgyön­gyöt, gyémántot és drágaköveket halmozott össze. 1804-ben a koronázáii ünnepélyen kifejtett tündéries pompa az egész világ előtt „fényes" uralkodást jelentett és dokumentálta az uj csá­szárnak azt a törekvését, hogy fényűzésével meg­közelítse a régi versaillesi udvar fényét. A ko­ronázási ünnepség költségeit ötven millió frankra becsülték. Napoleont nagyon kellemetlenül érin­tették azok a gúnyos megjegyzések ós guny­versek, amelyek alattvalói minden rétegéből fölhangzottak, érthetően célozva arra, hogy az a fény és pompa, amelyet uj uralkodójuk kifejt, a szerencsefit árulja el. A császár az ilyen nyilvános megjegyzósekkel szemben nem maradt értéketlen és azért a „konitent"-ben közhírré tótette, hogy az ünnepségek „csak" három millió frankba kerültek. Fredeoik Masson történetíró könyvében öt millió frankra becsüli Napoleon koronázási költségeit; megközelítőleg négy millió frank­jába került az államkincstárnak ez az élvezet ós körülbelül tízmilliót emésztettek föl a csá­szári pár részére rendezett ünnepségek. A tizen­nyolc marschall és Duroc a főmarschall csá­szárné tiszteletére bálát rendeztek az operában, amelynek költségeihez egyenkint huszonötezer frankkal járultak hozzá. Mivel a hadosztály­parancsnokok sem akartak a háttérben ma­radni, ugyancsak a Josefin császárné tisztele­tére rendezett ünnepséghez egyenkint három­ezer frankkal, minden dandárparancsnok ezer­ötszáz frankkal járult. A francia főváros város­atyái is mólyen a zsebeikbe nyúltak, ajándékok­kal kedveskedtek császárnénak, a városházán bálát rendeztek a tiszteletére, amely estélyen hátszáz hölgy vett részt. Ez a mulatság hét­száznegyvenhatezer frankot nyelt el. Egész aranyzápor zudult Párisra 1804 decem­berében, minden kereskedő jelentékeny hasznot húzott, aminek oroszlánrésze természetesen az udvari szállítóknak, főképen pedig az udvari ékszerészeknek jutott. Nagy költséggel foglal­tatta újba Napoleon a korona ékszereit, Josefin pedig tündökölhetett abban a gyémánt nyakék­ben, amelynek értókét egyedül hárommillíóhét­százezer frankra becsültek; ehez járult még fél­millió frankot érő, gyönyörű gyöngysor, két készlet rubinból és türkizből, mind egyike pá­ratlan a maga nemében. A pápai tiaráórt, amelyet a koronázó pápa viselt, száznyolcvan­ezer frankot fizetett Napoleon, nem számítva azt a megbecsülhetetlen értékű smaragdot, amely Napoleon sajátja volt. Az öt kardinalls, akik jelen voltak, arany, gyémánttal kirakott szelencét kaptak harmincezer frank értékben, VII. Pius pápa a fölkentjétől ajándékképen még értékes gobelineket, porcellánokat és arany áldozó készletet vitt magával Rómába. Josefin császárné már az olasz hadjárat ide­jében igyekezett drágaságokra ós ékszerekre szert tenni. Ez várakozáson felül sikerült is neki, miután tekintet nélkül a kért árakra, mindent összevásárolt és az ajándékok csak ugy özönlöttek feléje. Még ravasz cseltől és fondorlatoktól sem riadt vissza, ha arról volt szó, hogy valami drága ékszerhez juthasson és vele kérkedjék, anélkül, hogy magára vonná c ra haragját, aki ilyen dolgokban nem ismerte a tréfát. Egy izben elragadtatással csodált egy nyakéket, amely valamikor Mária Antoinetteé volt ós amely Foncier ékszerésznél huszonöt­ezer frankért volt kapható. Az ékszer árán természetesen a császárné legkevósbbó sem ütközött meg, mert a pénznek előtte semmi értéke sem volt, de mivel abban az időben Napoleon pénztára kivételesen apályt muta­tott, nem mert költséges kívánságával elő­állani. Lemondani a csábos ékszerről semmi áron sem akart és mivel az adósságcsinálashoz művésziesen értett, sikerült is a negyedmillió kölcsönt fölvennie. Most már nyilvánosan oao­dáltathatta gyönyörű ékszerét! De mit szól majd hozzá szigorú férje? Josefin vele szemben is biztosította magát; cselhez folyamodott, amelybe cinkostársul Bourriennet is belevonta. Egyik udvari estélyen Josefin teljes díszében ragyogott, nyakán a cso­dálatos ékszerrel, amely Napoleonnak mindjárt szemet szúrt. Napoleon kérdésére, hogy honnan vette a nyakéket, Jozefin tettetett csodálko­zással felelte, hogy ezt már többször láthatta rajta, hiszen ez az a nyakék, amely az Alpesek inneni köztársaság ajándéka, ugy-e Bourriennó ? Az udvaronc szolgálatkészen erősítette meg a császárné hamis vallomását, amelylyel Napoleon látszólag megelégedett, ami azonban csak tet­tetés volt, mert biztos éleslátása még ilyen esetben sem hagyta megtéveszteni. Josefin személyes tulajdona volt, egy több mint egy millió frankot érő diadém, azután egy gyémántnyakék félmillió, egy opállal ¿a briliánssal kirakott ékszer negyedmillió korona értékben. Nagyobb ékszerei közel négymillió frankot értek, persze külön kell számítani a kisebb gyűrűket, függőket, karókeket stb., amelyek értéke meghaladta az egymillió frankot. Az udvarhölgyeknek csillogásvágyával ter­mészetesen rossz példát mutatott. Vetekedve akartak túltenni egymáson a csillogásban. A Tuileriákban megtartott négyesnél résztvevő hölgyek gyémántjait húszmillió frankra becsül­ték. Az ujjak sürün rakva gyűrűkkel, a hom­lokon babérkoszorú alakjában ragyogó diadé­mok, a tornyosán fésült, gyöngygyei átfűzött hajfürtöket arany ós gyémánttal kirakott haj­tűk ós fésűk tartották össze, a nyakakon a legcsodásabb nyakék diszlett. Napoleon udvarában az estélyi ruhák szép­sége összhangban volt az ékszerek csillogásá­val. A Tuileriákban 1812-ben tartott álarcos­bál alkalmával a király a négyesnél szereplő tizenkét udvaroncnak a saját pénztárából hat­ezer frankot érő jelmezeket készíttetett. Az udvarhölgyek ruháit Pcndina hercegnő és a nápolyi királynő rendelték, amelyeknek előállí­tási ára körülbelül negyvenezer frankra tehető. Egy ragyogó jelmezestélyen, amelyet a kastély­színházban rendeztek, Márki Lujza korfui nóp­jelmezbon jelent meg, amely jelmez egymaga kétezernyolcszáz frankba került, mig az össz­kiadás erre az estólyre a szabójánál huszonöt­ezer frank volt. Napoleon koronázási palástját díszítő herme­lin tizenötezer frank; az erre az alkalomra készített fehér selyem, aranynyal kivarrott cipő ára hétszázötven frank, a két pár selyem ha­risnya kétszáznegyven frank. Ezekkel az óri­ási számokkal szemben hatoan frank egy pár keztyüért igazán bis összeg. Ez idő női szabói Leroy és Raimbaud három estélyi ruhát készí­tettek Josefinnek, egyenkint tizenkétezer frank értékben; koronázási palástjának a hímzése tizenhatezer, a hermelindisz tízezer frank. Szerenesére az összegek nem az ö pénztárát terhelték. Császári férje ruhaszámlái fedezé­sére évente négyszázötvenezer frankot utalt ki, amely összeg még csak megközelítőleg sem fedezte a fényűző, tündökölni vágyó Josefin kiadásait. Már 1805-ben közel hétszázötven­ezer frank adósságát fizette ki Napoleon ék­szerészénél, következő évben hatszázötvenezer frankot és 1807-ben körülbelül négyszázezer frankot. Elválásukkor adósságainak végösszege egymilliónégyszázezer frank volt. Josefin ruha­tárára. 1805—1809 között hat és fél millió

Next

/
Thumbnails
Contents