Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

26 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 december 2fc és elitélem azt a mozgalmat, amely a nőnek ugyanazt a szellemi munkát követeli, mint a férfinek. Ne tessék lekicsinyelni a nő szellemi képességeit, de meg ne is tessék túlsókat követelni a számukra. „Votes íor women!" mondják az angol suffragettek, azaz dehogy mondják, kiabálják jó hangosan s közben — minden nőies mivoltukat megtagadva — elverik a minisztereket. De én örülök, ha ilyen drasztikus fegyverekhez nyúlnak a nők, mert ez nagyon sok ingadozót ellenük hangol. Mi is hát a dolog veleje? Tényleg fiziologikus elmegyöngeségben szenved a nő, mint azt Möbius szeretné? Dehogy kérem, csak másmilyen szellemi képességei vannak, amelyek bizony nem alkalmasak arra, hogy a férfiakkal egyenjogúak legyenek. „Wer micb aber Frauenhasser nennt, ist ein Tepp" — mondta Strindberg. A téli Szeged. — Elmondják leányok és asszonyok. — (Saját tudósítónktól.) Fiatal ós szép leányok, fiatal és szép asszonyok nyilatkozatai következnek itt a téli Szegedről. Hogy mily nehezen hozzáférhető, mennyire mély ós nagy ellentéteket mutat az asszonyi lélek, bizonyítják azok a teljesen ellentétes nézőpontok, amelyekből asszonyok, leányok a telet és annak szórakozásait megvilágítják. A vidám Gaál Mariska például bizonyos fölénynyel, gunynyal beszél a télről, mert a asurokat ellepik szerinte a nagyhajú, lilaarcu poéták, akik — a nyilatkozat szerint — rendesen fölötte unalmasak. A babaarcú Jedlicska Jolán haragszik az egész világra, a télre, az istenkére, az angyalkákra, a télapóra, az emberkékre, mert nincs — tél. Pedig szép, uj ruhája készen várja a havat, a sarat, a telet. De nem meri fölvenni, amig nincs hó, sár (vagyis az van) és tél, mert az emberek rosszak, irigyek és kiszólják. Végül: Jedlicska Jolánka a nyarat szereti jobban. A bájos Szarvady-leányok már másként beszélnek, ők ugy látják, hogy a tél uri passziói elparlagiasodtak, tehát nem telelnek. Az okos Domokos Lászlóné tanulásról nyilatkozik és a gyermektanulmányozásról mond el érdekes dolgokat. A művészpályára készülő, Gallovich Jenőné, kitűnő kollégánk bájos felesége, persze a művészetéről beszél lelkesedéssel. Sólyom Gyuláné, Szeged legújabb bájos úrasszonya, akinek nagy szépsége előtt minden szegedi férfi megdöbbent már egyszer, főlényes ötlet alapján jósolja meg a sikeres bálakat és a csődös hangversenyeket. Holtzer Dánielné pedig az egyszerű, diszkrét úrasszonyok nagy szerénységével mond el keoves intimitásokat arról, hogy milyen polgáriasan, póz nélkül él, pletyka, zsurozás és kártya mellőzésével. A minden bizonynyal érdekes, kedves és lekötelező nyilatkozatok a beérkezés sorrendjében itt következnek: Gaál Mariska. — Olyan szép ez a Szeged télen is, nyáron is, csodaszép mulatságok vannak és én nekem nem nagyon szabad egyikre se mennem, mert még rövid szoknyát kell viselnem, pedig már elég nagyra nőttem és mégis kisleánynak tartanak a zsurvendégek, akinek otthon van a helye. Házi életemet csöndes nyugalomban töltöm, csak amikor zsúr van, akkor összesereglenek hozzánk a leányok ós a fiuk és a fluk közt van egy pár nagy költő is, mert hosszú a hajuk és verseket olvasnak föl, amiket én még nem tudok nagyon megérteni, de olyan szépek és a költök olyan jól vannak fésülve, hogy az művészet. Mindennap uj verseket szavalnak és cukorsüteményt esznek hozzá, melodrámával, mert én szépen tudok zongorázni és a szép költő lila-ciklusát is én kísértem végig a billentyűkön. Hogy mi az a lila-ciklus V Mindjárt megmagyarázom, tehát ott kezdem, a lila-ciklust ón is csak akkor tudtam szórói-szóra megérteni, amikor végighallgattam egy művészeti fölolvasást, amit egy nagyon okos ember tartott, hogy vannak festők, akik a tehenet sárgának látják, a fát pirosnak. így tudtam meg aztán, hogy modern költők is impressziók után hangolják a lelkük fekete hegedűjét, ezért esik aztán a szép strófákban lila eső és zöld hó és rózsaszinü csutak, ebből igy lesz fekete patak, ahol Iluska fehér ruháját mossa-mossa . . . Istenem, olyan szép lluskától, hogy maga mossa a fehérruháját, ez volt a lila-ciklus egyik verse, nagyon szép versnek találták a vendégek is, tapsolták a széphaju költőt, mert ahogy a többi költők is megjegyezték, a point a cimben körmöl bele a lelkünk piros húsába, a cím pedig az volt, hogy a munka szimbóluma, mert Iluska volt a szimbólum, a piszkos fehérruha pedig a munka. Egy zeneszerző zenét is irt hozzá, igy lett a munka szimbóluma melodráma, amiről hallottam megjegyezni, hogy a trillák jobban dörögnek, mint a mozsárágyuk, a krescendóktól elájul az ember, olyan szépek, aztán a hangok fortissimo mennek előre és amikor a lelküket már kiadták, az Iluska fehérneműje is ki van mosva. Aztán vannak kék versek, fekete versek, zöld versek, csak nemzetiszínű nincsen, mert a hazafias lira és a szerelmes líra az nekik smafu ós merje még valaki mondani, hogy Szegeden nincsenek modernek, hanem csak mudernek, akik epigonok és bődülnek, merje még valaki irigységből gúnyolódva mondani, hogy Szögedébe is vannak mudernék, tudom letépi a szépen kifésülthaju költő ideálja az irigység csúnya maszkját a csúfolódó képéről! Mert a széphaju költő szerelmes az egyik barátnőmbe, de nem akarja bevallani se versben, se prózában, se szóval, hanem iszonyatos lelki kínlódások között szaval a zsurokon a fekete-sárgaságról ós a sárgafeketeségről, ami mind a lelke sötét kamrájába van beraktározva. Szegény, ón tudom mennyit szenved, mert a barátnőm büszke és gőgös, mert hosszuszoknyát visel, sok udvarlója van, mert szép és büszke, hogy sokat kikosarazott. Ugy elszorul a szivem, hogy sirni szeretnék, mert az én hosszuszoknyás barátnőm olyan kegyetlen. — Nem is beszélek már tovább, elég is lesz ennyi a téli Szegedről. Jedlicska Jolánka: — A tél nagyon szép szokott lenni Szegeden, ha esik a hó és mellé még fagy is, de a nyarat én jobban szeretem, mert a nyár, az mégis csak nyár. Én a zöld fákat és a perzselő napsugarat szeretem, amikor Vacsoránál vagy halat ettek árpakásával, vagy pedig sonkát káposztával, a jómódúak még tejberizst is ettek. Sokan szigorú katolikus rítus szerint böjtöltek, ezért csak halat ettek. m«áok ellenben éppen hust ettek. Ez a szokás ma is változatlan ós meglehet belőle állapítani, hogy mely vidékeken laktak katolikusok. Mielőtt a vacsorát bevégezték és az asztali imát elmondották volna, a házigazda kiitta a Krisztus pohará-t, amit más helyeken újévi pohár- nak neveztek. Ez a „pohár" akkora volt, mint egy több literes fazék, mert a házigazda csak névlegesen itta ki, tulajdonképpen jót hörpintett belőle és átadta a szomszédjának és igy ment a pohár az asztal körül, persze a cselédek, asszonyok mind ittak belőle. Vacsora után se vették le az asztalról a teritőt. Meg volt teritve teljes harminc napon át, de ha valamelyik étel elfogyott, rögtön pótolták. Mindig akadt valami szegény, vagy gazdag vendég, akinek ennie kellett, mert különben „kiviszi a karácsonyt a házból." Vacsora után a szobában jóslásokat mondtak a háromágú karácsonyi gyertya segítségével. Mialatt benn jósoltak, a ház elé jöttek a szomszédok, a karácsonyi őrök, éneklő szegény iskolás gyermekek. Ezután valamennyien, férfiak, nők, gazda, szolga egymás mellé a szalmára feküdtek. Az alvás nem tarthatott sokáig, mert már kettőkor megszólalt a misére hívó harang, készülődni kezdtek a julottan-ra, vagyis a Krisztus-misére, amely három és négy óra között kezdődött. Ősidők óta máig ól az a szokás, hogy karácsony első napját szűk családi körben kell ünnepelni. Valószínűleg abban rejlik a szokás oka, hogy az év első napját teljesen családjának szentelje mindenki. Karácsony első napján a háztartás minden tagjának egyforma jogai voltak. Nem volt gazda és cseléd közt különbség egyetlen házban sem. A többi napokon ez az egyenlőség kiterjedt az egész kerületre, városra. Karácsony másodnapján, hajnalban, egy nagyon különös, pogányeredetü szertartás volt és van ma is sok helyen szokásban. A lóünnep. Ez ősrégi szokás szerint hajnalban az összes férfiak együttesen versenylovaglást rendeztek előbb a legközelebbi folyóig, tóig, vízesésig. Staffau-lovaglás-nzk nevezték ezt és aki a legutolsónak ért be, azt egész éven át Staffan-nak hivták. Némely helyeken ezen a hajnalon díszítette fel mindenki jókor az istállóját és azután szomszédolni ment. Aki a legkésőbben lett készen, az lett Staffan. Karácsony többi napjait társaságban ünnepelték. Egyszer egyik gazdánál, másnap másiknál. Vagy sor szerint, vagy pedig céhek szerint. A lakosság rendekre oszlott ós mindig egy-egy rend vendégelte meg az összes többieket. Ha a szoba nem volt elég nagy, átmentek a nyári faházba és ott folytatták a lakomát. A faházban, storstugá-b&n rendesen két hétig tartott a mulatság, persze minden nap másnál. Karácsonynak ezt a tizennégy napját ezért julstugá-nak hivták. Déltől majdnem másnap reggelig folytak a játékok a nagy szobában. A karácsonyi játékok egyrósze (karácsonyi kecske, áldozás, varázslás, fehér medve), pogány eredetű, mások ellenben (a büszke apáca, Benedekcéhe, kolostor-rombolás) már keresztény időkben keletkeztek. Legközönségesebb és legáltalánosabb játékok voltak azok, mikor a társaság egy tagját a többiek elverték. Nem nagyon, de épen eléggé. Egyiknek például bekötötték a szemét és azután egyenként addig ütötték, mig el nem találta valamelyik ütő nevét. Ezt a játékot különben mi is ismerjük. A nagy összejövetelek Dániában a XVII. század közepén még javában megvoltak. De 1730-ban ós 1735-ben királyi parancscsal tiltották be a nyilvános julstugá-kat. Magánosoknál is mind ritkábban ünnepelték végig a zajos tizennégy napot, de hogy mégis megtartották a jó szokást, azt a később datált tiltó parancsok igazolják. A részegeskedés és erkölcstelenség volt oka a betiltásoknak. A fiatal legények teljes harminc napon át együtt éltek a lányokkal. És még a XIX. századbeli svéd népszaporodás is a karácsonynyal összefüggésben lévő időben, szeptemberben a legnagyobb. A julstuga tizennégy napja között különösen a nyolcadikat és tizenharmadikat ünnepelték. Nyolcadik napon, január elsején fizettek ki a szolgákat ós fogadták fel az uj cselédet. Ez nagyon vidám nap volt. A csermek és cseléd volt az ur ezen a napon mindenütt. A tizenharmadik nap ellenben komoly volt, a három szent király napján betlehemesek jártak és csillagosok, mint nálunk karácsony és újév estéjén. Tulajdonképen már a tizenkettedik napon vége lett volna karácsonynak, a tizenharmadikon pedig már a rendes munkának kellett volna megkezdődnie, hiszen január 7-én „Knut kivezeti karácsonytDe a feljegyzések szerint se Svédországban, se Norvégiában és Dániában nem elégedtek meg a kerek tizennégy napos ünneppel, hanem rendesen húsznaposra, de ha lehetett, akár harmincnaposra is kikerekítették.