Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-25 / 181. szám

1910 december 25 DELMAGYARORSZÄG í KALEÍD05Z1Szeged, december 24. A FORRADALOM KRISZTUSA: — ugy érzem, hogy ez a téma nemcsak most, a születés szent ünneplességében, de mindhalálig méltó a forradalomhoz és méltó Krisztushoz. Jézusról, mint forradalmárról irni és igy hinni még mindig krisztusi cselekedet, pedig az ő mindenséget már annyi millióan, annyi billió mondattal magyarázták, titkolták évezredek óta, hogy aki őróla ujat ír, az irja a legrégebbit. Jaj de sokat, ó, de csudálatosképen írtak róla, szinte érezzük a betűsorokban, hogy az írók százezrei megszépültek, megtökéletesedtek az irás ihlettségóben, a betütengerekből évezredek napsugarai ragyognak világmelegitően, szinte érezzük, hogy minden teremtett állat megszelídült, a gagyogó, kövérkés piros gyerek oroszlánnak erős sörényét megfogja és a fülébe puszmog .. . megérezzük a sorok szelleméből, valahányszor az Ember krisztusiról irt, hogy az ő Krisztusa a világ teremtése óta a legforradalmibbat adta neki, nekem, neked, hogy a világ legprimitívebb igazságát, de a legvilágfölforgatóbb nagyszerűségét is suttogta, sárga harsonák fényes rlvallásánál szebben, az isten elképzelésénél, is szebben, de mindennél szebben, amikor igy szólt: Szeressétek egymást, És mi nem szeretjük egymást ! A FORRADALMÁR KRISZTUS: — vájjon liitte-e, hogy évezredek multán a más jelszava egységesebb hitet ad az emberek seregének, mint o. Vájjon mint lehetett az valósággá, hogy mára, a forradalom igazi korszakában a Buddhaizmus, a buddhisták serege sokkal egységesebb és több lelket számlálóbb, mint az ő serege. Mint lehetett földi jelenséggé az, hogy a huszadik században születése után még mindig többen élnek nélküle, mint ő általa?! Érthetetlen —- és nagyon érthető is. A kérdésre önmagamnak ezt felelem: Krisztus örök forradalmisága a szeretet, örök ereje pedig a misztikum. Misztikumban marad minden, misztiklímának mindene a szeretet. És az ő eme: szereteti örök forradalmiságán kívül nem is maradt meg egyéb, — ami sok pedig megmaradt, az mind a forradalmisága ellen való. Aztán még az is az isteni emberségéhez tartozik, amit ístenisége rovására összehordanak, hogy vitás lett és vitás lehet egyes beszódrésze. Holott ez is kiváltsága, ez is öntudatos akaratot ós figyelő észt kíván minden egyes ismerősétől, a követőjétől, de még a megvetőjétől is. Hogy ma már a gyűlölet köti össze társadalmi életünket öt világrészen át — ez az Antikrisztus szelleme és ez évezredes visszahatása a misztikus, tehát félremagyarázó ós félremagyarázható krisztus-közismeretnek. De meg lassankint szentnek karrikirozott szokás lett, hogy minden egyes ember külön-külön is, a százmilliókkal együtt - azt az istent ugy higyje, amelyiket ós ahogy mások hiszik — általánosan, törvény-paragrafusok szerint, Pedig Krisztus, mint forradalmár épen ezt akadályozta meg akkor, amikor pozitívnek az észt hagyta — a misztikum részleteit pedig kifejezett kinyilatkoztatással a fantáziára bizta. És Krisztus tudta, hogy a misztikum mindörökké megmarad, talán örökidőbbig, mint maga az isten . . . (Milyen jó, hogy mi ezt nem tudjuk. Mert ha tudnánk, nem hinnénk Krisztus forradalmárságát,) FORRADALMI EMBER volt Krisztus — és ez az emberi vonása méltóbb mihozzánk, mint az istensége! Öntudatlan, sziveketvilágot átfogó zsenialitásában is öntudatos forradalmár volt, mert tudta, hogy a szeretet alapigazságának elfogadásával uj világba lendül az ember egyenkint és tömegesen — amint uj világot is élt már akkor, ahogy őt mint forradalmárt, de csakis, mint ilyet halálra ítélte. A Názárethi krisztussága: csakis forradalmának a szelleme, nem pedig szentül összekötött hirdetésének egyes alaptörvénye. Krisztus bebizonyította, hogy az emberiség életében csak egy nagy dolog van. Nem a születés — nem a meghalás, vagy átélése egy jórossz időnek — nem az istenelképzelés és istenkivánat . .. Hanem a forradalom! Amikor pedig Krisztus forradalmiságát sablonná általánosították, akkor csődbe került a mi Krisztusunk, akkor — a Ma napjaiban — minden Krisztus előtt való korszaknak biine hatványozottan megnőtt és vórtgyorsitóan óriásivá nagyobbodott. Ma, a huszadik században éljük át döbbenetes fönsógében azokat a bűnöket, amelyeket Krisztus idejében csak ószrevettek, avagy megsejtettek. Ma már nem a szeretet szépségei döbbentik és igazulják meg az embert, a társadalmat egyenkint és összesen, de a bűn szépségei. Hogy ide eljutottunk, ahoz isteni sok köze van Krisztusnak, ránk hagyott misztikumának és annak, hogy: az ö forradalmisáágát általános, évezredes sablonná tettük, KRISZTUSI FORRADALMAT érhet csak akkora cinikus meghazudtolás, mint Krisztusét — ma, a huszadik századig. Amikor épen a gyűlölet köti össze az emberek sok millióit a — szeretet helyett, Amikor a gyűlölet kormányozza a társadalmakat, amikor a gyűlölet leng át két embert, ahogy egymás szemébe tekint... amikor minden vig kacagás, minden szomorúság árnyékában csakis a gyűlölet lakozik. A gyűlölet igazsága legyőzte a szeretet igazságait, az ismeretlen, titkolt Krisztus megverte a názárethi Krisztust! A gyűlölet nagyobbá világosodott, mint a kinyilatkoztatott szeretet. Ma már a gyűlölet köti össze az embereket — ezzé vedlett át a szeretet, amint minden forradalmi gondolatnak a sablonná, az ellentétté való átalakulás a sorsa, Ma, a minden eddigi korszaknál is .fájóbb korban már nem is jajongunk, már nem is sírunk, nem a szivünk fáj, nem a szemünk harmatozik, hanem az agyunk kattog, az agyvelőnk zokog egész világunkat megütően, ma a csontunkba folynak a könnyek, ma a nagy mindensógen egy kiáltás suhan át szempillantás alatt: a gyűlölet. Ez kormányozza a világot rajtunk belül és kivül. Soha nem kiálthattak az emberek krisztusi forradalomért ugy, ahogy a Ma napjaiban ! És Krisztusnak kell még a mi és az önmaga forradalmárának lennie — amikor megtagadjuk ugy, ahogy ma általánosan hiszik — ós hisszük ugy, ahogy ma: tizenkilencszer száz óv múlva megtagadják. Mert minden elmúlik, csak a forradalom szeretete lesz a mienk, embereké, most ós mindörökké, ámen. Szalag János. VASÁRNAP ESTE Egy éj a nyomortanyán. Elmondta: Jtíjdrt Mihály koldus. (Saját tudósítónktól,) A szegedi templomok előtt tipikus koldusok állanak és ülnek naponkint. Mindegyik más-más tipus, de mindegyik hasonló egymáshoz a nyomor miattmind szomorúan fásult arcú, mind könyörgő szemű, de mind cinikus is. Annál jobban, mennél inkább idősebb és őszebb. Rendesen külön csoportban ülnek az asszonyok, mig a férfiak inkább egyenkint könyörögnek. Mind panaszkodik. A kérdésünkre kivétel nélkül ugyanegyet mondanak. Hogy fösvények már nagyon az emberek, száz közül ha egy akad olyan, aki legtöbbször mérges arccal rézkrajcárokat dob. Megjegyzik, hogy ez azért van, mert olyan nagy a drágaság és az élhetetlenség, liogy a szegény embernek jobb volna' ha fölfordulna ! A szegedi koldusok beláthatatlan seregében is egyik legérdekesebb fej az „öreg" Jójárt Mihály. A Felsőváros koldusa ő. Évtizedek óta el nem maradt az utcákról. Kicsi gyerekek annak idején már ismerték, amint öreg Jójárt Mihály az utcákon vonszolta a gyönge testét ós az akkori kicsi gyerekek ma mind őszülők már és még mindig tanúi lehetnek öreg Jójárt Mihály rosszul jártságának, mert már a teste vonszolásában is nagyon koldussá vált, már órákig kell járnia, amig kora reggelre a templom küszöbe elé juthat, hogy elkönyörögje: — Az atyának és fiúnak ós szentlélek úristen nevében . . . Uram Jézus segits meg! Ez a könyörgés, ez a segítség kérés oltalom az emberek zsebéhez is. — Mert van olyan nap, amikor száraz kenyérre se kapok, — magyarázza hideg, érzéketlen hangon, ugy, akárha imádkozna Jójárt Mihály. Kérdésünkre beszólni kezdett, elmondott részleteket életéből. íme: * — Hogy mint lettem koldus? Testi nyavalya miatt. Az anyám özvegy volt, beteges volt, négy gyerekkel. Én voltam a legfiatalabb. Eltünk, ahogy lehetett. Én mint gyerek a Tiszán éltem, húztam a talicskát a homokos hajóról, ezért kaptam egy napra tizenöt krajcárt, hajnaltól estig tartó munkáért. Kiizzadtam egyik csúnya, szeles napon, megfáztam. Kórházba kerültem, sokáig ápoltak. Aztán kiengedtek. Újra kerestem ilyen munkát, voltam ón minden, még zsákhordó is, meg ide-oda szaladó is. De később újra megfáztam, beteg lettem. De amikor ezután kikerültem a kórházból, csak koldusnak lettem jó. Legalább ujságárus lehettem volna, de nem bir a derekam, se a lá* bam, erőtelen, istennyomorultja vagyok . . . — Kezdetben még be se akartak fogadni a koldusok, de aztán összeszoktunk. Soha nem felejtem azt az éjszakát, mikor először töltötj tem életemet a nyomor tanyáján, koldusokká együtt. — Akkor még nem szoktam meg se a koldu_ lást, se a koldusokat. Az első napon nem ke. restem csak három krajcárt. Egyik szakállasj nagyon öreg koldus (csak ugy ismertük: István bácsi), megszánt. Elgyüsz velem, megvesz az isten hidege itt! — mondta. És elvitt. Ugy hitták a házat: bagolyvár. Nagy, sárga ronda ház volt, Még koldusnak se jó volt. Sötét volt, mikor beérkeztünk az udvarára, üdvari vityilóba vezetett be. Beestünk egy „szobába". Visszahőköltem, iszonyú, fojtó levegő jött. Mégis be köllött Január hóban lesz Dohnányi Ernő és Durigo Ilona operaénekesnS Jegyek már előjegyezhetők Ifi. Arvay Sándor könyvkereskedésében Kárász-utczalO. sz.