Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)

1910-12-15 / 172. szám

2 DELMAGYARORSZÁG 1910 december 14 Miért hallgatott el az ellenzék? Kedden kellemes meglepetés e'rte Magyarországot : a képviselőház megszavazta az iidemnitást és igy a kormány kikerülte azt a kényszerhelyzetet, hogy ismét eksz-lekszbe kerüljön az ország. Még kellemesebben hatott a komolyan gondolkozó emberekre, hogy az ellenzék végre belátta, hogy fölösleges szófecsérlésével nagy károkat okoz az országnak, anélkül, hogy önmagának valami haszna vagy előnye volna belőle. A keddi képviselőházi ülésen lett nyilvánvalóvá, hogy az ellenzék leszerelt, mert összesen hét emberük volt jelen, a vezérek, sőt még az alvezéreit is távolmaradtak. Pépig próbáltak annak idején hangulatot csinálni a kormány ellen és burkoltan obstrukclóval is fenyegetőztek. Amikor Lukács László beterjesztette az indemnitási javaslatot, az összesz ellenzéki lapok megkezdték a müsirást, hogy ime, a kormány ismét elárulja a hazát. De ők résen lesznek és ha kell, a legélesebb fegyverekkel is küzdenek az „árulás" ellen. Az ország azonban nem reagált. Az ellenzéki bombasztok hatástalanul pukkadoztak el, anélkül, hogy bárki is iigyet vetett volna rájuk. A „honmentő" urak erre a nem várt hü. vös fogadtatásra gyorsan visszahúzódtak az odúikba és most már alkalmasabb időt várnak, hogy előjöjjenek. Hogy ez nem valami hamar fog bekövetkezni, ők tudják a legjobban. A fővezérek és az alvezérek sorra azt hangoztatják, hogy „nem érdemes küzdeni, mert az ország letargikus álomba merült." Kossuth Ferenc amerikai körútra készül, Justh Gyula azon gondolkozik, hogy miért is nem mondott ő le a mandátumáról, Polónyi Géza pedig azzal örvendezteti az országot, hogy visszavonul a politika' szerepléstől; — és igy tovább. Érzik, tudják hogy az ország népe megunta a meddő vitákat, az örökös közjogi harcokat és a Jelenlegi képviselőháztól és annak inspirálóig 1 - —: A rab. Irta Jean Moclion. A gyászruhás fiatal asszony kezénél fogva vezette hét éves fiacskáját a vasútállomásra. — Várunk, amig a vonat egészen megáll. Én előbb szállok föl, te pedig ideadod a csomagot. Érted, René? — szól a fiúhoz. A vonat megállt. Az asszony hamarosan kiszemelt egy harmadik osztályú kocsit és fölszálltak. A szakaszban rajtuk kivül csak egy öreg pár ült. Beszélgetésbe elegyedtek. Az öreg asszony megkérdezte: — Maga özvegy, ugy-e? — Nem tudom, — mondta a gyászruhás jövevény szomorú mosolylyal. Három évi házasság után férjem elhagyott. René akkor másfél éves volt . . . Azóta elválasztottak bennünket, de ón hirét sem hallottam többé. Egy pillanatra kinos csönd áll be. A fiúcska fölhasználta az alkalmat és kérdezte : — Mama, szabad kimennem a folyosóra? — Igen. De vigyázz, hogy senkinek se légy az útjában és ne fogd meg az ajtókilincseket. René sietett élni az engedelemmel. De nemsokára visszajött: — Mama, tudod, hogy egy rab is van a kocsinkon? — Egy rab ? — Igen. Az utolsó szakaszban, a folyosó végén. Egy zsandár ül mellette, egy meg vele szemközt. A szakasz ajtaján egy cédulára az van irva: „Lefoglalva Nizzától Marseilleig." Az öreg ur is kíváncsi lett. Kiment és bejától, a Héderváry-kormánytól munkát, eredményes és hasznos munkát vár. Aki ennek útjába állna, azt kíméletlenül elsöpörné a közvélemény. Bárhogyan is félt tehát attól a magyar ellenzék, hogyha a nemzeti munkapárt dolgozni tud, olyan eredményeket fog elérni, hogy számukra hosszú időre lehetetlenné teszi a talajt — mégse mertek az ország egyhangú kívánságával szembehelyezkedni és kénytelenek voltak kedden lerakni a fegy" vert. A Héderváry-kormány pedig rövidesen be fogja bizonyítani az országnak, hogy nem hiába bírja az osztatlan bizalmat és tényekkel cáfol rá minden üres és rosszakaratú gáncsoskodásra. Az ellenzék egyhangú leszereléséről fővárosi munkatársunk beszélgetést folytatott egy előkelő politikussal, aki hatvanhetes pártállása dacára is nagy szerepet vitt a koalíció rövid és dicstelen uralma alatt. Arra a kérdésre, mik az ellenzék tervei a jövőre nézve, a következőket válaszolta: — Én nem vagyok egyik ellenzéki párt belső titkaiba se beavatva és igy nem szolgálhatok fölvilágositással. De azt hiszem, ha magához Kossuthhoz vagy .Tusthhoz fordulna hasonló kérdéssel, ők maguk se tudnának hirtelen választ adni. Olyan a helyzet, hogy nem szabad a kormánynak kellemetlenkedni) mert csupa olyan javaslatok vannak a Ház napirendjén, amelyek sürgős letárgyalása az ország eminens érdekében áll. Én nem vagyok Hédervárynak föltétlen hive, de szükségesnek tartom, hogy megadassék neki a mód és az idő, hogy terveit megvalósítsa, Életrevaló eszmék születtek meg a nemzeti munka" párt imponáló győzelme óta, — ezeket nem szabad párttaktikai szempontok miatt hátráltatni, hanem közös erővel azon kell lenni, hogy az ország jólétét és erősödését ezen eszmék megvalósításával előmozdítsuk. Ezért örülök én is, hogy az ellenzék fölhagyott az indemnitási vitával. nézett a szakaszba. Amikor visszajött, elmondta, hogy a rab igen rokonszenves külsejü, jöl öltözött fiatalember. A kezén levő bilincseket felöltőjével igyekszik eltakarni. * A fiúcska nemsokára megint kiment a folyosóra. Azután elmondta, hogy a zsandár bőrtáskát nyitott föl, abból kenyeret, sonkát ós egy üveg bort vett elő. — A zsandárok ettek és ittak, a rab meg engem nézett — fejezte be elbeszélését. — Azt akarod mondani, hogy a zsandárokat nézi? — kötekedett vele anyja. — Nem. Biztositlak, hogy engem nézett. Sőt azt is mondhatnám, hogy rám mosolygott. — Kis semmiházi... Ülj ide mellém. — Nem vagyok fáradt. Hanem ha kedves akarnál lenni, adnál egy darab sonkáskenyeret. Nagy darabot. Hízelkedve csókolta meg anyját . . . Megkapta a sonkáskenyeret és megint kiszaladt. Most sokáig maradt el. Végre örömtől ragyogó ábrázattal rontott be: — Mama! A rab megette a sonkáskenyeret. — Hogyan mertél . . . — Oh! Soh'se félj. Ügyesen csináltam . . . Kopogtattam a szakasz ajtaján. A zsandár megkérdezte, hogy mit akarok. Megmondtam, hogy a sonkáskenyeret akarom odaadni a rabnak. A zsandárok mosolyogtak. Megkérdezték a rabot. Rám mosolygott és megköszönte. Mialatt megette, folyton könynyezett . . . — De hiszen megtudhatom, hogy kicsoda az illető, — mondta az öreg ur — az újság bizonyosan ir a letartóztatásáról Ezzel elővette a lapot, amelyben nemsokára Károlyi az agrár-politikáról. — A képviselőház ülése. — (Saját tudősitónktól,) A mai ülésen elfogadták a földgáztörvényt, ezt az állami háztásra rendkívül fontos javaslatot, Hogy az elfogadás egyhangú, örömmel teljes lesz, azt mindenki tudta, mindenki természetesnek találta, még csak nem is vitatkoztak fölötte. A mai ülésen fölszólalt Károlyi Mihály gróf, aki előre bocsátotta, hogy agrárius szempontból bírálja meg a közvetlen elfogadás előtt álló javaslatot. És agrárius szempontból is bírálta meg. Ismételten kijelentette Károlyi, hogy az agráriusok nem követnek önző politikát. Az agrár-politikáról még ezeket mondotta: —• A pénzügyminiszter világossá tette azt, hogy a törvény megalkotásakor az iparfejlesztés érdeke lebeg szeme előtt és az állam ebből a szempontból monopolizálta ezeket az ásványokat. Az agráriusok viszont meggyőzték őt aggályaik jogosultságáról, amiből a Ház láthatja, hogy az agráriusok nem követnek önző politikát. Ezeket mondotta a vezető agrár-politikus, majd kijelentette, hogy elfogadja a javaslatot, köszönettel adózik a pénzügyminiszternek. Érdekes, meglepő bemutatkozó beszéd hangzott ma el, amely mindenkit meglepett. Egyik munkapárti képviselő, Söpkér Sándor szólalt föl és olyan éles tudással, megértető készséggel mondotta el beszédét a javaslat mellett, hogy pártkülönbség nélkül, az egész képviselőház gratulált Söpkér Sándornak. Szavazás előtt újra fölszólalt Lukács László miniszter is. Kijelentette, hogy nagyfontosságú érdekek követelika monopólium behozatalát és — mint mondta — a javaslat ellen senki nem szólalt föl: azt hiszi, a kormány megtalálta a helyes utat. Lukács László beszédének elhangzása után percekig tapsoltak, majd a Ház általánosságban és részleteiben is elfogadta a földgáztörvény és kálisóról szóló javaslatát. Ezután áttértek az interpellációkra, * Negyedtizenegyre járt az idő, amikor Návay Lajos elnök megnyitotta az ülést. A mult ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az elnök bemegtalálta, amit keresett. A cikk elmondta, hogy Nizzábban elfogtak egy Jourganne nevii veszedelmes betörőt, aki a tizeuegyórai vonattal érkezik meg erős födözet mellett Marseillebe. A betörő életrajzában elmondták azt is, hogy igen jó toulon-i családból származik. Huszonötévé« korában elvett egy nagyon derék és szép fiatal leányt, akit azonban néhány év múlva gyermekével együtt elhagyott. * A vonat épen a legutolsó alagúton futott át. A gyászruhás asszony lefátyolozta arcát és izgatottan szedte elő csomagját. — Gyere René, segíts! Pár perc múlva leszállunk. Bámulatos erővel türtőztette magát. Csak remegő hangja árulta el szívfájdalmát, amit egy véletlen utazás fölujitott. A vonat megáll. Bucsut mondtak az öreg párnak. De René gondolatát a rab kötötte le. Odafutott és köszöntötte. A rab viszonozta a köszöntést: — Isten veled, kicsikém. — Hallottad, mama? . . . Nekem mondta, „isten veled". Az asszony gépiesen leadta a jegyeket a kijárónál. Amikor az . utcára értek, nem tudta magát tovább türtőztetni. Sirva fakadt és zokogva rohant végig az uton. — Miért sírsz, mama? — kérdezte a fiúcska. Az asszony nem felelt, csak meggyorsította lépteit. Fátylát egészen átáztatták könnyei. — Tudom, miért sírsz — mondta a fiu, aki alig bírta anyját követni. — Azért sírsz, mert a rab hasonlít ahoz a képhez, amely a szobában van ...