Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-08 / 141. szám

DELMAOYARORSZAQ 1910 november 8 retnék ipari pályára adni, de a kevés iskola miatt nem tehetik azt. Ha azt nézzük, hogy a magyar társadalom melyik rétegéből igyekszik az ifjúság a felsőipariskolába, azt konstatálhatjuk, hogy az a réteg épen a középosztály, melyet kívánatos az iparnak megnyerni és amelyért sopánkodunk, hogy a túlzsúfolt és amugv is sovány kenyeret nyújtó lateiner-pályák helyett miért nem megy a produktív pályára. Ám a felsőipariskolai behatásoknál beigazolódik az, hogy igenis, ha a magyar közönség igényeinek megfelelő módon képeztetheti gyerekét iparosnak, akkor szívesen adja arra, de azt az árat, amit a mi társadalmi fölfogásunk mellett fizetnie kellene az iparossá léhetés egyéb utjain, nem hajlandó megfizetni. Minden intelligens szülő tudja azt, hogy az iparospályán is csak kellő iskolázottság után lehet boldogulni, de ha iskoláztatja gyerekét például a középiskola négy osztályán keresztül és igy akarja iparosnak adni, nem talál igényeinek megfelelő műhelyt és elébe tóiul az a rém, hogy gyereke ép ugy, mint az analfabéta paraszt, három évi keserves és nálunk, sajnos, különösen lealázó katonai szolgálatra lesz köteles. Ez az oka annak, hogy a középosztály, mivel ipariskola, amely gyereke részére az egyéves katonai kedvezményt biztosítaná, oly kevés van, hogy oda a bejuthatás is nagyon bizonytalan, keresztülhajtja fiát a középiskolákon, amely után már az ifjúnak, ismét a mi társadalmi félszegségeink miatt, nincs kedve iparospályára menni. Ha tehát bajunk az, hogy középiskoláink zsúfoltak és hemzsegnek városaink az inproduktiv pályát hajszoló maturált fiatalságtól, segítsünk a bajon, állítsunk több olyan ipariskolát, amely a magyar középosztály igényeinek meghátát és fájó nyekkenéssel nyúlt el a földön. Ezer szikrában pattant ki belőle a lélek. A szikrák, mint megannyi égő kis hangya, eszeveszetten iramodtak neki a falnak, . . . mögöttük egy nyalakodó láng lassan kúszott az asszony szegény ünneplője felé. Az ablaknál belekapott a fityegő szoknya-függönybe és az avult, olajos szövet nyomtatott rózsái izzón nyíltak ki mégegyszer, utolszor. Mintha tüzet frecscsentettek volna szerteszét a szobában, özönben hullott a zsarátnok. A falon kigyuladt a polc. összerogyott rajta a tulipános csupor, világos lángot vetett a mállott imádságos könyv . . . meghasadt a ház fényűzése: a törött tükördarab, aztán megindult a forró vakolat és lezuhant az egész. Túlnan, az ágyba dobta magát a tűz. Hempergett, bolondozott egy keveset, játszott a rongyok között, míg alatta sóhajtozva nyöszörgött a nyoszolya, mintha eltanulta volna a jajszót azoktól, akik sirva születtek és sírva haltak meg a szalmazsákján. Ekkorra már a szalma is tüzet fogott. Szálai, mint hevített drót, izzóvörösen világítottak egy pillanatra, aztán elszenesedett gombolyagba zsugorodtak össze. A láng végignyalta a falat és jóllakottan hömpölygött tovább. Átcsapott a szeglet felé, hol istállójában, két tégla között, a gyerek kedves játékszere, a kis fahuszár állt feszesen és bután. A durván faragott vásári huszár fölsziszszent a hőségben, félig lecsökolt, festett bajusza fekete csöppekben folyt végig sujtásos famellén. Olvadni kezdett az enyv, amelyik összefogta. Vitézkedő karja leesett kardóstul a földre, aztán ő maga is levált derékban és furcsán, felel. Az az ellenvetés, hogy nincs szükség sok felsőipariskolára, mert a felsőipariskola ipari munkást nem nevel és a felsőipariskolás nem iparos, hanem gyáraknál műszaki tisztviselő, rajzoló ésatöbbi ilyenféle foglalkozásra megy, nem áll meg azzal az óhajjal szemben, hogy a müveit középosztály vegye kezébe, mint önálló iparos - mester, műhelytulajdonos a vezetést, mert ha a középosztályból annyian lesznek majd a nekik megfelelő iskola utján iparossá, hogy az egész tömeget nem tudja fölszivni a gyár és a hivatal, majd lesznek iparosok is, épugy, mint ahogy a mérnökökből vannak már mühelytulajdonosok és műszaki vállalkozók. Igenis, a magyar középosztálynak felsőipariskolák kellenek, akár a mai szervezettel, akár egy uj, gyakorlatibb szervezettel, amely nem egyes iparágakra képez, hanem a bizonyos előföltételekkel kiképzett iparossegédnek megadja azt a műszaki, kereskedelmi és általános műveltséget, amely társadalmi téren olyan elismerésben és elbánásban részesül, mint a középiskolai érettségi bizonyitvány. Ezt az uj szervezetet képezhetnék elsősorban a Délvidéken a nagyobb ipari gócpontokon fölállított technológiai iparmuzeumok, melyekben kurzusok lennének azok számára, akik az ipari szakiskola után, vagy akik a polgári iskola negyedik osztály bizonyítványa birtokában három évi inaskodás után lettek iparossegédekké és megszerezni óhajtják az iparos-érettségi bizonyítványt. Minden számottevő iparágnak helyet kellene találni itt, mert hol van az megírva, hogy csak lakatos-, asztalos- és építőiparosnak kell müveit embernek lenni. Ezek a technológiai muzeumok olyan ipari gócpontok lennének az országban, persze nem egy-kettő, hanem legalább is tizenöt, melyek biztosabban mereven előre dőlt a fütyülős paripa nyakára. Mire a láng elérte a kis huszárt, már csak csizmás lábacskái tartották a nyeregben. Valami recscsent . . . Nyers fény villant ki a két tégla közül és a füstben szomorúan lobogott egy egész kis gyermekélet egyetlen, haldokló boldogsága. Köröskörül ropogott, pattogott minden, a tüzes pörnye szerteszökött a levegőben, a fal mentén csörömpölve vágódott végig az égő kasza. És mialatt a szöglet homályában füstölögve roskadt össze az elüszkösödött ágy, az asztal fölött, amelyik sohasem látott abroszt, bíbortüzű terítő lebbent. A terítő lefolyt a két székre, a földre, a mestergerendán pedig az üres kampó körül, honnan lámpafény sohasem vetődött a szoba nyomorára, ragyogó lángok libegtek, . . . szorgalmas lángocskák futkostak végesvégig. A ház tele volt. A levegő reszketett, a tüz sisteregve hömpölygött benne ide-oda, nekirohant az izzó faiaknak, őrjöngve kereste az utat a szabadba. Most, hogy már mindent elemésztett, saját testén nyargalt keresztül, fuldokolva, vakon dulakodott a nehéz füsttel, . . . nem tért többé önmagától. És ekkor, mintha puska sült volna el az ablak tájékán, durranva roppant szét a nyomorult üveg. Hólyagos szilánkjai nesztelenül hullottak bele a parázsba. A tűz föllélegzett és sivító csóvában nyúlt ki a szabadba. Odakint megkapaszkodtak a lángok az ereszen és hintázva lódultak ki-be az ablaknyílás égő koszorúján, vissza-vissza nézve az öreg viskóba. Fényük egy pillanatra elevenen vetődött végig az utón, A sárban vilámeginditanák iparunk fejlődését, mint a szubvenciók és gépsegélyek. Ez volna a mód, amelylyel a középosztály megnyerhető az iparospályára és az igy nevelt iparosok lennének a vezető- és vállalkozni merő iparosok. Persze, nemcsak vezérekre, hanem jól kiképzett közlegényekre, ipari munkásokra is van szükség, mert ma ezek sincsenek. És ezt a hiányt, az ezenkívül meglevő számtalan hiányt és kezdetlegességet akarja megszüntetni jórészt a munkásgimnázium is. Ezért tartjuk nagyjelentőségűnek annak Szegeden való megnyitását, annál inkább, mert az egész országban egymásután nyílnak meg a munkásgimnáziumok. Megtettünk tehát olyan lépést, amit jellemezhetünk ezzel a kifejezéssel: munka az iparosokért. A fogadalmi iempicm. — A gipszmodell kritikája. — (Saját tudósítónktól.) A fogadalmi templomnak bemutatott kicsinyített mását, amelyet a tervező művész készített, a közönség állandó érdeklődéssel szemléli. Az általános bírálat ugy a szakértők, valamint a laikus közönség részéről kedvező. Mint minden miivészi alkotásnál, itt is hallható kedvezőtlen bírálat, de ha alaposan megnézzük a mintát s összevetjük azt a fölállított követélményekkel és bele. képzeljük a természetes nagyságba, a megadott környezetbe, arra az eredményre jutunk hogyha a tervező mesternek megadják a módot alkotásának elkészítésére, ugy a szegedi fogadalmi templom méltó helyet fog elfoglalni Schulek világhírű alkotásai között s Szegedet az ország és külföld előtt a fogadalmi templomával kapcsolatosan nagyon gyakran fogják emlegetni. A kiküldött bizottságok a templom legelőnyösebb helyéül a Boldogasszony-sugárut tengelyébe eső telektömböt jelölték ki. Igy a templom a sugárut tengelyébe jutván, a főgosan látszott egy nehéz lábnyom apró lábnyomok között, a kövek sárgán váltak el a földtől, az árokmenti lapulevélen mintha véres harmatban mászott volna a bogár. Aztán megint homályos lett minden. A tüz elfuladva pihent a tetőn a nyirkos zsup alatt. Csönd volt, a halál előtti csönd és az ázott, füstös szürkületben olyan mozdulatlan közönynyel nézett a kunyhóra a többi ház üres ablakszemével, mint ahogy csak emberek tudnak egymásra nézni, akik sohasem látják a pusztulást belül, akik még akkor sem értik meg, hogy valami elégett, mikor a külső fal is összedűlt . . . Az elmúlás nagy kinja átjárta a szegény parasztviskót. Magára hagyatva gyötrelmében, lihegve, recsegve kezdett el beszélni, gyorsan, gyorsan, fájón, azon a szörnyű emberi panaszhangon, amit annyi nemzedéktől hallott a falai között. Annyi értelmetlen, szomorú nemzedéktől, akik elmentek anélkül, hogy átléptek volna a kitaposott küszöb fölött, melyen egyedül hagyott nyomot nyomtalan életük. A beszakadt kémény táján egyszerre baljóslatú sötét oszlop ingott a levegőben, a forró falak repedései n feketén tódult a fűst és a tüz egy ijesztő ölelésben, orozva nyalábolta át a tetőt. Az alvó falura mint szürke hó ereszkedett le a meleg pernye. Valamelyik sövényen kakas kukorékolt. Megvirradt. Es lent a faluvégen, egy kis háznak és egy nagy tragédiának vége volt.