Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-06 / 140. szám

1910 november 6 DÉLMAQYARORSZAQ 17 Gyermeknevelés. Egy jó könyvet megírni, egy értékes képet megfesteni, egy épületet szépen megtervezni nehéz feladat. Azt mondják: tehetség kell hozzá meg elmélyedés. Valami vázlatszerű, elmosódott kontúrokban odavetett kompozícióból egységes, művészi egészet alkotni talentumos, képzett ember teljes tudását és akaratát igényeli. Már most milyen nagy és szubtilis művészi feladat az: embert fejleszteni a gyermekből, — az egyéniség sokféle, — a gyermeklélekben haloványan és halkan megnyilvánuló sajátosságait megértően fejleszteni, erősíteni, vagy mérsékelni és finomítani ugy, hogy az érzékeny ember-bimbó ne érezzen kényszert, a maga módja szerint, a maga színeiben fejlődhessék és mégis bizonyos korlátok között, mint ahogy a legpompásabb fejlődés szertelenségeit is, korlátokba kell, hogy szorítsa a művészet kulturája. És mégis az „emberfejlesztés" minden művészetek között a legfélreismertebb és a legkevésbé értékelt. A laikus a legkisebb fontosságot tulajdonítja neki. Magától értetődőnek tartja, hogy minden szülő egyúttal hivatott és tehetséges nevelője gyermekének. De nemcsak a szülőtől — ki mélységes gyöngédsége révén legalább megérzi gyermeke egyéni sajátosságait, — tételezi föl ezt, hanem mindazokról, kik pádagógiai hivatottság és talentum nélkül, pusztán a kenyérkereset kényszerűségéből vállalják a gyermeknevelés fáradtságos, nehéz, felelősségteljes munkáját. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a legkülönb ember-anyag is vészit értékéből, rossz irányba ejlődik, csak hosszú, keserves tévelygések után, vagy egyáltalán nem formálódik ki, a logika nélküli, durva, félszeg vezetés következtében, épen, mint ahogy valamilyen művészi téma elhalványul, ellaposodik a dilettáns vagy kontár keze alatt. Nézzük csak nálunk, Magyarországon a középosztályban hogyan foglalkoznak a gyermeknevelés művészetével. Az apa persze munkája után jár. Az anya akárhány esetben rósz nevelő. Vagy nincs hozzá tehetsége, vagy túlságosan korán — mielőtt tapasztalatokat gyűjthetett, meggyőződéseket érlelhetett volna meg saját lelkében, — hárultak reá az anyaság nagystílű kötelességei. Gyakran másra hivatott és így akaratlanul is más érdekkört talál magának. Nem is veszi észre, be sem vallja magának, ha gyermekét idegen, sajnos, legtöbbször meg nem felelő, értelmetlen felügyelet alatt hagyja. Ki ne: ismerné a „bonne"-t, a középosztálybeli családok ezen számottevő faktorát! A bonnet, aki elmagyarosodott németséggel hadar, aki semmihez sem ért jól és mindenre vállalkozik, aki a nagysága spionja, de a cselédek szövetségese. Akitől havi tizenhat forint meg „jó bánásmód" fejében tudást, erényt, értelmet és nagylelkűséget követelnek, akinek tudni kellene azt, amit az asszonya nem tud, aki azonban józan nő, tehát fittyet hány minderre, valamennyi „erkölcsi követelményre" és éli a maga kis életét. Kacérkodik a nagyságos úrral, kineveti a nagyságát és este, ha gazdái a színházba mennek, a hátulsó lépcsőnél flirtől a szomszédok szobaurával, vagy elterül a gyermekszoba pamlagán és „Das Tagebuch einer Verlorenen" cimü tanulságos müvet tanulmányozza. Tapasztalatból mondhatom, ilyenek ők, kik „bonne" gyűjtőnév alatt veszélyeztetik gyerkeink lelki épségét. Oreájuk bízzák a középosztály számtalan családjában a nevelés fontos és nagyszerű feladatát és tőlük várják el, hogy művész legyen a gyermeklélek megértésében. Ők feleljenek meg számtalan „hogyan" és „miért"-re, melyek a gyermekben, a léptennyomon megnyilvánuló élet jelenségeire fölvetődnek és melyekre válaszolni fontos és nehéz, mert bizonyos fokig ezek a válaszok alapozzák meg a gyermek foéletfölgását, életízlését. ' Miss Laurence Howertsby dr tanár és szociológus, kinek tapasztalatai az angol fejlettebb nevelési viszonyok között érettek meg, irt egy nagyon érdekes könyvet arrólhogy milyeneknek képzeli ő a kulturális nevelési lehetőségeket. Az iskolakötelezettség idejétől kezdve' szóval akkor, mikor a gyermekem fölfogása már befogadóképes, egyúttal kötelező legyen a szülőre nézve az, hogy gyermekét nevelőintézetbe adja: úgyszólván neutrális terrénumra, ahol a jövendőbeli ember értelmes, művészi vezetés mellett kártékony vagy korlátolt befolyástól menten fejlődhetik addig, mig Ítélőképessége erősödik és elbirja az életet. Miss Howertsby bebizonyította, hogy a szülőkre nézve anyagi szempontokból könynyen megoldható kérdés ez. Sőt, így olcsóbban jutnak kitiinő tan- és nevelő-erőhöz; és a gyermek anyagi ellátása az intézetben sem kerül így többe, mint odahaza. Ami pedig a dolog érzelmi részét illeti, — mondja Howertsby dr — „a szülői szeretet abban nyilvánul meg a legegyszerűbben, ha önfeláldozó és nem kártékony a gyermek jövőjére nézve!" Miss Howertsby még egyebeket is mond; előre is kikérem az érzékenyebb szülők bocsánatát, az olyanokét, kik még nem bírnak el egy igazságot, az ő számára, amiért mondta és az én számomra, amiért ismétlem. Miss Howertsby ezt állítja, t. i.: „A polgári háztartás szük falai között a serdülő gyermek sok olyat lát és hall az emberi gyöngékből, szenvedélyekből és indulatokból, amit még nem ért meg, tehát nem tud megbocsátani; és ami ítélkezésre hivja föl fejletlen elméjét, ami cinikussá teszi és ami talán még meg is ingatja szülei iránt érzett szeretetében és tiszteletében." „Ameddig a gyermek nem érett ahhoz, hogy emberi indulatokat megértsen és helyesen Ítéljen meg, addig éljen — úgyszólván — egy semleges világban, ahova csak a szeretet, a nyugalom, a céltudatosság előkelő érzése juthasson be." Ezt mondja Miss Laurence Howertsby dr és én azt hiszem, hogy igaza van. Most, amikor már annyi nő működik pályán, aki aztán férjhez megy, anya lesz, de mégsem akar munkájáról lemondani, holott orvosnak lenni és gyermeket nevelni, vagy napestig iskolában tanítani és otthon gyermeket nevelni, vagy irodában dolgozni és gyermekneveléssel is foglalkozni, szinte megoldhatatlan feladat, ha a nő komolyan akarja venni mindakettőt, most ugy vélem, elérkezett nálunk is az ideje annak, hogy komolyan foglalkozzunk a kérdéssel, vájjon gyermekeinket jól vezetett intézetekbe adjuk-e, vagy félreértett gyöngédségből — a bonnera bizva őket — ott tartsuk-e magunk mellett? Én azt hiszem, gyermekét csak az az anya nevelje maga, aki erős hajlamot és hivatottságot érez magában az „emberfejlesztés" komoly és fenséges művészetéhez. Balogh Vilma. Ó szerelem . . . Ó szerelem, te édes, bűnös álom, Egyetlen üdve e szegény világnak, Kapaszkodás sok szines napsugáron, Mik ősmeretlen messzeségbe szállnak. Arany hazugság, önmagunk csalása, Életünk fogytáig festett csodakép, j\lely soh'sincs készen, de minden vonása Tökéletes és mindig csodaszép. Emlékek selymén jövendők szövése ... .. . Mindenkinek, vagy egyedül nekem Árasztasz annyi keservet szivére, Ó angyaloknak átka: szerelem ? Pásztor Árpád. A Délmagyarország gyermek-olyasóinak. Üzenünk néktek, kedves gyermekek. Gyurka, Pisti, Sanyi, Sárika, Margit, Irénke és mindnyájan, akiket nem is említünk névszerint: figyeljetek szépen. Figyeljetek, mert felelnetek kell. Feleljetek majd fehér papiroson, olvasható Írásban, ha akartok, azaz tudom úgyis, hogy akartok. Tehát: Írjátok meg a Dél mag yar ország szerkesztőségének, hogy melyitek szeret játszani? Milyen játékot játszik legszívesebben? Akadnak-e játszópajtások? Van-e elég idő játszan i ? Akad-e közöttetek olyan, aki nem játszik és akkor miért nem játszik ? Hát ezekre a kérdésekre feleljetek Panni, Gizi, Jóska, Misuka, meg tik is többi kis jó gyerekek, rossz gyerekek. (Látjátok, hogy nem haragszom.) Mindent írjatok meg, de őszintén, majd azután a jövő vasárnapon leközöljük az irástokat: újságban jelenik meg, amit irtok, jó lesz ugye ... Mindenki írhat, tizennégy éves koráig: meg Írjátok azt is, a nevetek mellé, hány évesek vagytok. Aki elmúlt tizennégy éves, hát az nem pályázik. Szervusztok gyerekek, pá kis leányok! János bácsi.