Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-29 / 159. szám

1910 I. évfolyam, 159. szám Kedd, november 29 DELMAGYARORSZAG mi. n (loMti szerkeszWség ** kiadóhivatal Szeged, 1 f—j Korona-utca IS. szám cra Badapwti szerkesztőség és Kiadóhivatal IV., r—, Városház-utca 3. szám •—• EL0FIZETÍSI SR SfflflEDEHí i«te te» . I 14'— félévre . .. R 1J-— negyedévre. K 6'— egy hónapra H V— Egyaa szám ára 10 fillér ELONZETES! IR VIDÉKÉR: egész évr» . R 28'— félévre. . . K 14'— negyedévre. R V— egy hónapra R 3'40 Egyes szám ára I» fillér TELCTOH-SZANs Szerkesztőség 833 a KladMnM IN Interurbán I3S Budapesti szerkesztóség teieftn-száma MI—IS A népbiróság. A polgári pörreiiíítártáe tervezetének jogászi értékét kicsinyelni a legnagyobb Ellenségnek sem lehet. Sőt a legnagyobb feiisíneressel Szólhatunk azokról az újításokról, amelyek k tisztázott pörjogi elvek gyakorlati megvalósításaként jelentkeznek. Az igazságügyi bizottság által letárgyalt javaslaton Székely Fel-éne dr igazságügyi miniszter helyes Mikkel inég «zt a, javítást is megtette, hogy negyven koroüa' összég helyett ötven koronáig utalja az ügyékét a községi bíráskodás alá. Ez is nyom valamit a statisztika serpenyőjében. Mert mit jelent ez a szó : forgalmilag olcsó ? Nem csupán a bélyegjegyek kis értékét, nemcsak azt, hogy a községi bíráskodás kevesebb formaságokkal, kevesebb költségekkel is jár, de jelenti azt a gazdasági értéket is, ami a pörös felek és a tanuk munkaidejében megtakar itás. Szinte inhumánusnak tartjuk, amidőn az állam arra kényszeritette eddig polgárait, hogy ötven-hatvan koronás követelés érvényesítése céljából harminc-negyven kilométer távolságból a járásbíróság, székhelyére menjenek és a bizonyítás fölvételére három-négy, sőt nyolc-tíz tanúval újból és újból megjelenjenek. Télben az idő viszontagságai, munkaidőben a drága idő miatt valósággal lázongott az emberies érzés az igazságszolgáltatás emez időszerűtlen, idejét mült szervezetében rejlő maradiságán. Émelíéít a falusi élet eléggé szövevényessé vált jelenségeivel szinte megköveteli a hozzáértést, á szakértelmet. Ehez pedig a városon felnőtt bíró ma már iiém elég dologértő. Szinte koínikumszámba ment, hogy a járásbíróságok a legegyszeíűbfo gazdasági kérdésekben, rendszerint a pörlekedő felek falujából, szakértőt hallgatták' meg, holott a községi bíróság helyes szét--» vezete mellett ritkábban lett volna szükség erre. Á j áfás bíróságok további decentralizációjára még «©»dőlni sem szabad. Szóval, arról kell a kormánynak gofidoskodnía, hogy a kisemberek vitás ügyeik ellátására minél közelebb kapjanak megfelelő bíróságot. A nagy nyilvánosság előtt újból fölvetjük az eszmét, hogy minden nagyközségben és minden körjegyzőség székhelyén népbiróság volna szervezendő. Az írásbeli teendők végzője és az ügy előadója a jegyző lenne. Ezenfelül a népbiróság a község, illetve a körjegyzőség értelmiségéből és vagyonosabb tagjaiból állana; függetlenül az elöljáróság tagjai is lehetnének népbírók. Ily módon a papok, tanítók, kántorok, birtokosok, jobb módú parasztemberek erkölcsi súlyúknál fogva valóságos békebíróí funkciót teljesítenének. A népbiróság köteles volna hétrőlhétre ülésezni az igazságszolgáltatás gyorsasága céljából, ha csak egy ügy is van. Minden ügyben háromtagú tanács határozna. Az elnököket a járásbíróság vezetője jelölné ki minden évre előre és általában ennek a népbiróságnak a vezetőjárásbiró volna a közvetlen felügyelőhatósága. Hy módon a bíráskodás a községekbe® is elválnék a szoros értelemben vett közigazgatástól és a népbiróság kizárólag a járásbíróság felügyelete és ellenőrzése alá helyeztetríék. A Járásbíróság minden két évben köteles volna a népbiróságok ügymenetét megvizsgálni, fönnforgó esetekben külön utasításokat adni. Ily irányú szervezés mellett erre a népbiróságra lehetne bízni a legnagyobb nyugodtsággal: > 1. Az ötven koronát meg nem haladó követeléseket, ha nincsenek okiratba foglalva;2. Száz koronáig azokat a követeléseket, amelyek teljes hitelű magánokiratba vagy közokiratba foglaltan Marié Claire. t • Irta Havas Zoltán. A mai párisiak sok tekintetben hasonlítanak az Augusztusok korabeli Róma népéhez. Például elérkezvén a dekadencia egy bizonyos pontjára, mindkettőjüknél egyformán megjelenik egy beteges vágy a „látványosságok" után. De mig Róma polgárai kettős kívánságot fejeztek ki „panem et circenses" kiáltásukkal, addig méltó utódaik, a párisiak, a kenyeret is mellőzni tudják, csakhogy a másik vágyuk, a cirkusz: a spectacle, ne hiányozzék mindennapi életükből. Már De Vigny mondta valahol, hogy a franciák fülek nélkül igen vidáman élnénekp föltéve, hogy a szemeiket nyitva tarthassák. Ezért van az, hogy manapság a párisiak zöme a színházba nem hallani megy, hanem látni és az utcára nem sétálni megy, hanem bámészkodni. Igaz is azután az, hogy sehol a világon nincsenek annyira zsúfolt utcák, mint itt s viszont az is igaz, hogy sehol a világon nincs annyi látnivaló az utcán, mint Parisban. A tömeg látványosság utáni vágyára igen jellemző a következő példa. A város már évek óta tele van sokszor veszedelmessé fajuló forgalmi zavarokkal: a népesebb utcákon gyakran ugy összetorlódnak a jármüvek, hogy néha órákig nem lehet kiszabadítani. Ezeknek a zavaroknak, amelyekkel szemben a rendőrség teljesen tehetetlen, az az egyetlen oka, hogy a tizenkétezer bérkocsinak meg taksziautónak nincs fiksz állomása, hanem valamennyi szanaszét kóborol napestig, menetközben keresve a pasasért s ugy számukkal, mint lassú járatukkal (az utast kereső konflis nem száguldhat) örökösen elállják az utat s föltartóztatják a mögöttük haladó jármüveket. Igen egyszerűnek gondolnók a zavar olyatén módon való megszüntetését, hogy a rendőrség kötelezze az üres bérkocsikat megszabott állomásokhoz. Monsieur Lépine, a prefektus, meg is próbálta. Csakhogy a tizenkétezer kocsis és soffőr hajlandóbbnak mutatkozott sztrájkba állani, mintsem egy megszabott helyen kucorogni s elveszteni mindazokat a pompás spectacle-okat, amelyekben reggeltől estig gyönyörködhetett, föl-alá kóborogva. a nyüzsgő életű utcákon. Saint Fiacre ostoros szolgáinak különben ebben a tekintetben oly irigylendő a sorsa, hogy a párisi kocsisok között köztudomásúlag tizenkét bölcsészeti doktor ül a bakon — s szeretjük hinni, hogy pusztán azért, mert vonzóbbnak találták a tarka utca látványosságait a sötét kollégiumtermek szük horizontjánál. De azért tévedés lenne azt hinni, hogy a párisi nagyon nagy igényű lenne a „spectacle"-lal szemben. Sőt ellenkezőleg, igen egyszerű dolgokkal el lehet itt mulattatni a felséges népet, föltéve, hogy a látnivalóban valami újdonság legyen. Es mint Victor Hugó mondja valamelyik könyvében, sokah vannak itt Párisban, akik megelégszenek á nézők nézésével s rájok nézve már az is igen érdekes valami, ha egy falat bámulhatnak — egy falat, amely mögött valami történik. De igen természetes» azután, hogy igy egész Páris egy hatalmas színházzá alakul át, amelynek deszkáin — jobban mondva aszfaltjain — mindenki fölléphet, a'sesrisques et périls s megpróbálhatja kivívni a közönség lelkesülő tapsát, vagy. megbotránkozó | szitkát. Mert a „Grand Théatre Párisién" 1 konkurráló hírességeinek körülbelül mindegy, hogy a két érzelemnyilvánítás közül melyi" ket nyerik el. Mindegy az, hogy gyűlölettel, avagy, szeretettel beszéljenek róla, mert csak egy dolog van, ami borzalmas, az, ha sehogyan sem beszélnék róla. Persze, színészekben sosincs hiány s egy-egy nevezetesség mindig csak kerül fölszinre. A mai napnak szenzációja, akiről egész Páris beszól: Marguerite Audoux, egy varrónő. Nem kell azonban a rue de la Paix-re gondolni, sem pedig valami eddig nem látott szabóremekre, amelyet Marguerite Audoux alkotott. Nem. Ez még meglehetős triviális lenne. Marguerite Audoux, a varrónő, nem toalettet alkotott, hanem regényt irt. Ezt már nem egy varrónő megkísérelte. Marguerite Audoux azonban egy jó regényt irt, olyat, amelyhez nem kisebb ember irt előszót, mint Octawe Mirbeau, amelyet, nem kisebb kiadó vállalt el, mint Fasquelle. Marguerite Audoux évek hosszú során át házakhoz járt régi ruhákat foltozni, riapi három frankért. Ebből a három frankból, amiből sokaknak még ételre sem futja, Marguerite Audoux a kenyér mellett még könyveket is tudott venni. Szenvedélye volt az olvasás. Hónapokig elspórolgatott szűkös napibéréből, hogy egy boldog napon megvehessen egy kötet La Fontaine-t, egy kötet Musset-t, amelyet azután, a munkából megtérve külvárosi padlásszobájába, fél éjjeleken át gyönyörrel olvasott egy gyönge olajmécs fénye mellett. Hosszú éveken át a tű fölé hajolva, addig számlálgatta reggeltől estig az apró öltéseket s addig betűzgette éjjelenkint az olcsó kiadású könyvek rossz nyomását, mig egy napon nem látta többé sem a cérnát, sem a betűt, — szemei elhomályosultak. Mikor azután az orvosok, hogy tökéletesen i