Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-03 / 137. szám

2 DELM AQ YARORSZAQ 1910 november 1 Ami pedig a válságot illeti, ismételjük: arról beszélni sem lehet. Igenis, sőt természetes, a kormány lemondása formaság volt, de nem előre kicsinált, közvéleményt félrevezető formaság, hanem olyan, amely a kabinetünk szilárdságából természetszerűleg következett. És csak természetes az is, hogy a Khuen-Héderváry-kormány olyan sikert ért el evvel a lemondással, amely pozíciójában megerősítette és megszilárdította a nemzetnek iránta táplált bizalmát és becsülését. Biró — a birákról. (A magyar bírói kar egyik kitűnőségének, Somlyódy István szegedi járásbirónak most megjelent értékes könyvéből közöljük ezt a nagy feltűnést keltő részt, amely annál is inkább figyelemre méltó, mert Somlyódy tollából került ki.) Manapság az lehet biró, aki — akar! Itt van a mai bírósági bajoknak a gyökere, tehát itt kell elsősorban gyökeresen változtatni a mai rendszeren, ugv, hogy ne az legyen bíróvá, aki akar, hanem csak az legyen biró, aki valóban birónak való ember, bírónak termett és hogy ilyen biró is minél kevesebb, de minél jobban fizetett biró legyen. Ma a birói hivatást is csak olyan pályának nézi és látja a közönség, mint más hivatalnoki pályát, amely, mint mondani szokás: „nyugdíjjal van összekötve és tekintélyes". Tehát már az úgynevezett érettségi vizsga letétele után elhatározódik, hogy a fiu, miután nagy feje és jó szive van, de merőben élhetetlen fráter — jó less bírónak! Beíratják az egyetemre és pontosan bejár a kávéházakba, de minél kevesebbszer az egyetemre, mégis átesik a vizsgákon, lesz belőle joggyakornok. Megtanulja a jogszolgáltatás mechanikáját, sőt a törvényeket is. Három évi gyakorlat után a birói vizsgán átesik. A birói vizsga után vége szakad a tanoncéveknek, a fiu fölszabadul és legénynyé lesz: jegyzővé nevezik ki. Ezalatt megfordul a járásbíróságnál, törvényszéknél, táblánál, egy kicsit a Kúriánál is. Dolgoztatják lehetőség Sajnos, a legjava képzelt, csak a tüdő az igaz. Hogy nincs. Ella a kezét nyújtotta. — Isten veled, Sándor! Majd fölnézek máskor is. — Köszönöm, te olyan jó vagy. Nélküled sokkal nehezebb volna a helyzetem. A leány erőltetve nevetni kezdett. — Siess vissza, mert az is baj lesz, hogy sokáig beszéltél velem. — Ugyan! — Mi nők jobban értünk az ilyesmihez. Azt hiszem, szegény Klári féltékeny rám s ez az oka, hogy nem jövök sűrűbben. — Ella ! — A beteg szempontjából kell venni mindent, itt mellékes a valóság. Menj, menj. De ő maga még mindig ott állt. Kászonyi egy kicsit értelmetlenül bámult rá, aztán maga is mosolyogni kezdett. — Szegény kis fiam, jó Ellám, mennyire bánthat ez téged ! Bizony isten, veled érzek, sajnállak is. A leány csaknem haragosan felelte : — Engem ne sajnálj. Magadat sajnáld, isten áldjon meg! Gyönyörű alakja kiegyenesedett, a tekintete szikrázott. De így még sokkal szebb volt, ahogy szemben állt a hatalmas férfival, egyforma magasságban a válluk, közel is egymáshoz. — Ne érzékenykedj, fiacskám. — engesztelte Sándor, — hiszen ha akárki megbántana, én torolnám meg! Téged szerettelek mindig a legjobban az unokahugaim közül, emlékezhetsz erre magad is, én nem bántottalak meg soha. — Tudom, — mondta tompa hangon a leány. — Szent a béke? Nem neheztelsz? szerint minden szakban és ha kifogástalanul dolgozott és jó magaviseletet tanúsított, 8—10—12 esztendőre kinevezik albiróvá oda, ahol aibirói állás üresedett meg: akár egyes, akár társasbirósághoz, és ítél elevenek és holtak ügyei fölött az a biró vagy az a bíróvá képesített egyén, aki megtanult jegyzőkönyveket, végzéseket és ítéleteket megírni. ílmeri az igazságszolgáltatás egész mechanizmusát, a törvényeket, az ezekre vonatkozó rendelet - bozótok rengetegét, (dsungel), ¡¡ismeri a döntvények őserdejét is, csak egyet nem ismer, azt a hivatalszobák árnyékában itélőmesterré, bíróvá képzett és képesített fiatalember nem ösmerhette meg, nem ismeri a minden itélőmesterek legfőbb mesterét: nem ismeri magát az életet! Ma a bíráknak túlnyomó többsége így lett biróvá. Miért? Egyszerűen azért, mert ő biró akart lenni és az is lett. Szobában nevelt árnyékvirág — szobabiró. És jön a maga mindennapi igazságáért a jogkereső közönség egy-egy ilyen szobabiróhoz és ettől kéri és várja az ő „napnál fényesebb igazát" . . . Ettől a szobabirótól, aki szobában nevelkedvén, nem ismeri, nem ismerheti az életet, annak viszonyait, ezer és ezer változatát, változását, fejlődését, ujulását. Nem ismeri, nem ismerheti a modern gazdasági és ipari kultura fejleményeit, a kereskedelmi forgalom óriási méreteit, a közlekedési eszközök és összeköttetések országos és nemzetközi viszonyait és hatalmas arányait. És ennek a szobában nevelt és szobában élő birónak kell napról-napra Ítélnie az általa nem ismert, vagy csak alig-alig ismert, vitássá lett gyakorlati életviszonyok fölött; ítélni ugy, hogy az az ítélet a napfényben, kint a gyakorlati életben is megállhasson és mint gyakorlati igazság is kibírja, kiállja a gyakorlatnak, a mindennapi életnek a napfényét, a bírálatát! Mit csinál ilyenkor a szobabiró ?! Mikor a szobabiró olyan kérdés fölött akar dönteni, amelyeket maga nem ismer, akkor olyan egyéneket keres és nevez ki szakértőknek, akikről komoly férfiak komolyan állítják, hogy azok szakértők. Tegyük föl, hogy a szakértő csakugyan szakértő, sőt jóhiszemű, de téved és jóhiszemű tévedésével a birót félrevezeti. Nálunk Magyarországon tehát, egy kiválóan S igyekezett azt a lehajtott fejet föltámasztani, hogy a szemébe tekinthessen. Egy kis makacssággal is találkozott, egy könycsepp érte a kezefejét s utána több köny is következett. — Látod, Ella, ezt nem vártam volna tőled. Mirevaló ez az érzékenység, amikor meg lehetsz győződve a legtisztább szándékokról? Hát ne sirj, olyan kellemetlen síró nőt látni, téged még kevésbé akarlak ilyen állapotban ismerni, Kétségbe ejtette ez a helyzet, aminek az előidézésében teljesen ártatlannak érezte magát. S hogy eltávolítsa, rajta volt minden igyekezetével. — Ellám, édes Ellucim, majd máskor jobban vigyázok. Most pedig nézz rám és nevess. Egy, kettő ... A háromra a leány ott hevert a mellén, a zokogása csak most tört ki a maga valójában. — Istenem, ugy bánsz velem, mint egy gyerekkel! Neked ez is csak játék, mulatság. — Édes kis fiam, törüld meg a szemedet, igy nem mehetsz az utcára. Nagyobb nyomaték kedvéért megcirógatta a haját is, amire aztán a leány lehunyta a szemét, igy mormolta: — Játék, játék ... Sándor azt sem tudta, mit csináljon. Mint életében már annyiszor, most is érthetetlen probléma előtt állt s kutatta az okokat, amelyek a gyöngéd női lelket annyira érzékenyen találhatták. Szinte föllélegzett, mikor Ella hirtelen rendbehozta a haját és mosolyogva mondta: — Egy kis hisztéria volt az egész. Ti engem vasból alkotottnak gondoltok, pedig az én idegeim sem olyan erősek. Isten veled, Sándor! földmiveléssel foglalkozó országban, ahol a lakosság kétharmadrésze földmivelésből él, a magyar bíráknak hetven százaléka kalászában sem ismeri meg a búzát az árpától; a birák nyolcvannégy százaléka nincs tisztában a „belterjes", „nyomásos" gazdálkodás fogalmával; stb. hasonló gazdasági kérdéssel, fogalommal. Ha már most az ország átlagos birója igy van elbocsátva a gazdasági általános ismeretekből, képzelni lehet, hogy azok a budapesti birák, akik Budapesten születtek, ott nevelkedtek és tanulmányaikat is csak ott végezték és ezután mindjárt birói pályára léptek és az életet mindig csak az ablakon át, az utca forgalmában látták, „gyakorlati birói kiképeztetésüket" is csak a budapesti igazságügyi kaszárnyákban nyerték, elképzelhető, hogy az ily budapesti birák mit tudhatnak a gazdálkodásról, milyen lehet az általános gazdasági ismeretük. És vájjon mit felelhet egy budapesti biró annak a földbirtokosnak a panaszára, aki azt panaszolja például, hogy gazdatisztjének a gondatlansága az oka, hogy a zabvetése a partos helyekről — elrepült! De nem állunk jobban technikai, ipari, kereskedelmi, általános ismeretekben sem. Itt panaszoljuk föl azt az anomáliát is, hogy a büntetőügyeket rendszerint a legfiatalabb bírákkal intéztetik a vezetők, mert abban a balhitben vannak, hogy ez könynyebb, mint a polgári szakma intézése! Mekkora tévedés! Az alaposan dolgozó Írónak minden szakma nehéz, mert lelkiismeretesen dolgozik. Nem gondolják meg az ilyen könnyű gondolkozású vezetők, hogy a fiatal büntető-biró sokszor hatalmi kéjérzetből hány és hány egyént és családot tesz évenként tönkre (?), tulszigoruan alkalmazott 100—200—300 koronás pénzbüntetéseket, vagy első büntetésként is szabadságvesztést róván ki a vádlott fejére, holott ugyanabban az esetben az idősebb, tehát higgadtabb biró minden bizonynyal enyhébb büntetést rótt volna, vagy azt föl is függesztette volna, ép azért, mert jobban emberismerő, életismerete is több van és már higgadtabb lóvén, nem szenved hatalmi kéjérzetben! Ha ez nem fajpusztulás, faji érőpocsékolás, — akkor minden rendben van. Annak bizonyítására, hogy biróságaink ma mennyire ki vannak szolgáltatva a S megszorította Kászonyi kezét, erősen» szinte görcsösen. Annak akkor is az volt a gondolata: — Hiába mondja az ellenkezőjét, csak vasból van azért. A leáldozó őszi nap ideragyogott rájuk a felső üvegtetőn keresztül s megakadt a leány rőt, vörös haján. Ott szikrázott egy darabig, de nyilván gyöngének érezte magát s továbbsiklott. — Isten veled, Ella! — Nagyon kiskorú voltam? — kérdezte, vakitó fehér fogát mutatva a leány. — Jő gyerek voltál, mindig az vagy, jó gyerek. Visszament a szobába és levetette magát a díványra, még mindig azon töprengve, hogy milyen tuléi'zékeny az az Ella. Az ember el sem hinné, látva a duzzadó egészségét, ilyen önként jövő, véletlen pillanatok kellenek hozzá, hogy kiderüljön az ilyesmi. A szobaleány jött be később, lámpát gyújtott és jelentette, hogy az asszonya szeretne beszélni a tekintetes úrral. Már be kellett hozzá menni. — Fázol? — kérdezte Sándor. Klári mosolygott. — Sokkal jobban érzem magam; itt biztonságban vagyok, a szobában gyámoltalan. Ott járni kell, kitalálni olyan helyzotot. ülés közben, ami kényelmes is, másra sem bántó, szinte illedelmes. Oh, az ágyam egészen más. Kászonyi odakönyökölt melléje, az asszony kinyújtotta vékony, hófehér, vértelen kezét és játszadozni kezdett az ura hajával. — Nagyon unsz már? Az ember elkapta azt a kezet és csókolni kezdte. — Ha mégegyszer ilyesmit kérdezel, megharagszom.