Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-23 / 154. szám

2 DELMAGYARORSZAG 1910 november 20 mindenki, hogy a kormánynak és pártjának ebben semmi része nincs. A kormány szigorú alkotmányos fölfogásáról tesz tanúbizonyságot a pénzügyminiszternek az az ígérete, hogy a közös költségekről, az indemniti-javasiat kiegészitéseképen, külön törvényjavaslatban fog gondoskodni. Az indemniti-javaslat ugyanis az 1909-iki költségvetés keretei között hatalmazza föl a kormányt a kormányzási eszközök igénybevételére. De mert a delegációk a közös költségeket az 1910. évre már fölemelt összegekben állapították meg, ugy az 1910. évre, mint az 1911. évre szóló fölhatahnazási törvény ilyen irányú kiegészítésre szorul. A miniszterelnök fölhasználta az alkalmat, hogy a drágaság kérdéséről nevezetes és egyben nagyon megnyugtató kijelentést tegyen. A kormány foglalkozik a drágaság enyhítésének eszközeivel és hogy mennyire komolyan foglalkozik, erre jellemző a miniszterelnök kifejezése, aki csapásnak minősítette a dolgozó osztályok nehéz megélhetését. Ez súlyos szó a kormány elnökének ajkáról, mely kifejezője nemcsak a kérdés jelentőségének, de annak is, hogy a kormány mily mértékben érzi a maga felelősségét. De épen olyan súlyos és nevezetes a miniszterelnök ama másik kijelentése, hogy a kérdés megoldása miért olyan nehéz és azért kiván olyan nagy körültekintést, mert az eszközök megvalósítása tekintetében a társadalom különböző rétegeit az éles ellentétek választják el és ezek a rétegek egymással valóságos harcban állanak. Itt tulaj donképen két nagy föladatról van sző. Enyhíteni a drágaságon és békét teremteni a gazdasági tényezők egymás ellen folyó harcaiban. Nagy föladat ez, talán a legnagyobb a mai magyar poliból, — ami voltaképei? üresebb és súlytalanabb egy levegőbe fujt szappanbuboréknál ! . . . — Dömök bácsi, későre jár az idő ! . . . — Lumpok ne beszéljenek időről! . . . Igen, igen, úrfiak —: a katolikusok, a reformátusok, a mohamedánok, a buddhisták és az összes hitfelekezetek... a spanyol inkvizítor és a skót puritán, VII. Gergely és Melanchton, Róma és Oxford, Tetzel izgatása és a towngown viták. Szent Ágoston és Luther —: mind, mind a fantáziát képviselik! . . . És amondó vagyok, hogy a természettudós még békés, harmóniluis istenhitéhez képest ez a fantázia bűnös merénylet, veszedelmes gőg és nevetséges gyerekjáték egy füst alatt! . . . — Ah, ah Dömök bácsi, ez a mondás igazán szép . . . de . . . — Fantázia minden! . . . Csak egy nem fantázia, fiacskáim ... az az egy nem fantázia, hogy ebben a pillanatban nincs egy huncut garasom ! . . . — Nincs ? — Nincs ! Ez a valóság ! És valóság lehet az is, hogy valamelyitek tüstént tíz koronát fog nekem kölcsön adni! . . . A kupicákat én fizetem ! ... Áll? — Áll! . . . Jobban, mint Dömök bácsi a maga lábán 1 . . . — Nem viccet kérek, hanem tíz koronát! Én szúrtam le a tíz koronát Dömök bácsinak ... és mentünk kifelé a soha be nem záruló kávéház márványasztala mellett. A Ferenciek terén vittük át az öreget. És a templom tornyában rórátéra harangoztak . .. orgonaszó búgott ki a sivár szürkületbe . .. örök lámpák reszkettek a félhomályban . .. én ezt a fantáziát szebbnek találtam mindennél a világon. tikusok problémái között. Ehez olyan tulajdonságok kellenek, amelyekkel nagyon kevés kormányférfiu rendelkezik. Ehez nem elég az erő, az elszántság, . a céltudatosság. Ehez sziv kell, mely nem félti a hatalmat az ellentétes érdekektől. Egy évtized áldatlan harcai után Khuen-Héderváry Károly grófnak kellett eljönnie, liogy meghozza a politikai és társadalmi békét, amelyben végre élni, dolgozni, haladni, gyarapodni lehessen. A munka megindult. Tolstoj exodusa. Hasonlatokat próbálgatok. Don Quijote és Sancho Panza, akik belefásultak az örökös szélmalom-harcba és visszavonultak az Optin-kolostor tömjénszagú falai közé, amelyek borostyánsárgába borultak, mint az ősz ember szakálla? Vagy talán Leár király, aki már elosztotta az emberek közt minden kincsét-javát és most zugó, viharzó erdőkben tébolyodottan bolyong hűséges bolondjával ? Vagy egy uj Szent Benedek, aki keresi a maga Monté Casinóját ? Most nem hallom a telefon csilingelését, a táviródrótok zúgását, amivel szerteröpült a világba a hír és mint furcsa kérdőjel meredt meg a rotációs újságok cinkhengerén. A fülemben az őszi szél vonít és zokog, amely Tula vidékén ép ugy megrekken a kéményben, mint az enyémben és a csontom velejéből visítva riogatja föl egyhangú lamentációdat, halál. Mily „miserere" az epilógusban! Rám mered a zseniális kuvaszfej, ahogy arcképeiről ismerem, bozontos szemöldökű, hü, mély kutyaszemével és boltíves homlokával, amelynek kupolája alól szivárogtak ki a mi időnk legfélelmetesebb, legzordonabb és legvégletesebb himnuszai az istenhez. És ez a világdöngető ész, ez a buzogány-logika is elfogyott volna a fogyó gyertyával, amely egy bizánci szent ódonarany képecskéje alatt utolsót serceg ? Vagy csak az én gyarló, hitetlen kétségeskedésem látja ebben a kolostori elvonulásban a lángelme utolsó csöpp olajának ellobbanását? És talán neki van igaza, amikor dacos, kemény próbák után, amelyekkel az egész világ logikájának ördögszekerével szembeszállt, végre töredelmes kalugyerré roppant össze a vég előtt? Az őszi szél kantilénájával együtt fülembe zug a „Kreutzer-szonáta" fugája, amely a szent meddőség magasztalásában a Hegyi Beszéd jéghegyéig tudott fölszárnyalni. A szerelem virágainak és a családi élet gyümölcseinek prófétai megvetése volt ez a fohász, amely végigskálázott minden érzékiségen, megfürdött a halál apassionatajában és végül a túlvilági élet crescendojába szökött föl. A Kreutzer-szonáta után csak egy logikus mozdulat következhetett volna: kivonulás a pusztába, a remeteségbe. De ő maradt. A szerelem fiatal láncai, vagy talán Ölelő hitvesi karok, serdülő gyermekeinek néma szemrehányása lebilincselték még a bűnös, méltatlan élethez. És hova is ment volna ? Myrrha-szagu klastromba, hol szent ciril betűkből a hájas barátok csak gálád hazugságokat, rágalmakat tudnak kiolvasni a druhoborcok és zsidók üldözésére? ahol csodatévő szent képekkel adóztatják ineg a baromi jámbor népet? ahol remetei sarukban csoszog a képmutatás, a fajtalanság és az ezerarcú emberi biin ? A lelke is irtózott a süveges pópáktól, akik az „istenfiá"-nak egyszerű, világos szavait is kiforgatják földi zsarnokságok védelmére és egyéni, piszkos hasznuk megőrzésére. Inkább megmaradt a családjában és élte tovább azt az életet, amelyet méltatlannak érzett magához. Földbirtoka, kastélya, hátaslova volt és elment a muzsikok mellett, akiknek nem volt betevő falatjuk és szégyelte magát. Irt apostoli müveket, amelyeket ingyen szeretett volna szétosztani az emberek megvilágosítására és ehelyett a családja, mint jó sáfár, szigorúan számontartotta a jövedelmi rubeleket és ő megint szégyelte magát. Talán az ő halálosan éles logikája előtt az sem maradt ismeretlen, hogy a család és a szeretet több hamis pózba ragadja, mint amennyi jót tesz az írásaival. Máskép ólt és máskép irt. Most, pedig mint egy kegyetlen, irgalmat» lan, irtó logikai folyamat végső, fölszabadító láncszeme: itt van az exodusa, Megtagadta, elhagyta családját józanon, hidegen, a háziorvosa kíséretében. Legalább az élete utolsó napjait akarta szent remeteségben, vágyak, örömök, hibák nélkül eltölteni. Egészen egygyé akart lenni istennel és csak neki élni. Erre a logikára igazán rezzenjen föl a világ! Inkább a kolostort választja szent hazugságaival, mint a családot még szentebb, még inkább megvesztegető hazugságaival. Ez az a logikai folyamat, amelyet nem értünk. Ahogy a Kreutzer-szonátánál szemben találta magával a papokat, ép ugy állunk most mi szemben vele, mi: józanul, emberségesen gondolkodó, fölvilágosult emberek. Mi is ép ugy bolondnak tartjuk már most, mint azelőtt a papok. Pedig ő jár a maga régi utján és logikájának acéllövege nem ismer akadályt. Vagy akkor is őrült volt, amikor a papok ráfogták, vagy most is el kell ismernünk lángelméjének romboló következetességét. Csakhogy, csakhogy ... a logika sem egyenes és a puskalöveg is parabolát ír le. A löveg is végre fáradtan elfekszik és akkor annyi ereje sincs többé, mint egy guruló kavicsnak. Most dementia senilist kiálthatunk és bátran meglökhetjük a mi logikánk kis kavicsát. És szólhatunk így: Ha a te engesztelhetetlen, végletes logikád, nagy próféta, oda lyukad ki, hogy a családot — amelyet nem mi alapítunk, hanem amelyet a természet ismeretlen rendelkezése akaszt a nyakunkba — becsüljük kevesebbre, mint a hízott papokat, akik nélkül bátran ellehetne a világ: akkor hiába éltél. Mert én, együgyű, fogyatékos gondolkodó, aki beleestem — mondjuk: abba a logikátlanságba — hogy asszonyhoz vonzódtam: a pénzemet, de az életemet is szivesebben adom oda a gyermekem ártatlan, könyörgő szemének, mint a legszentebb papnak is, aki egészen jóhiszeműen ígéri nekem a túlvilági életet. Mert hogy a túlvilági életben mi lesz. arról még a legjobb akarattal és igyekezettel sem kaptunk értesítést, de a gyermekem itt, a szemem előtt éhes és ha huszonnégy órán belül nem szerzek neki ennivalót, elpusztul. A logikám nem oly kérlelhetetlen, nem oly következetes, mint a tiéd, próféta, ezt érzem. De a tiéd lepihent, mozdulatlan löveg, az enyém pedig guruló kavics. És most én győzök mégis. Szini Gyula. A helyzet Angliában. Londonból jelentik: A felsőház tegnapi ülésének végén Lansdowne lord bejelenti, hogy szerdán a következő rezoluciót fogja indítványozni: 1. Kívánatos, hogy a kormány előkészületeket tegyen az alsó- és felsőház vélemény, eltérésének kiegyenlítésére és hogy a felsőház Rosebery lord javaslata szerint alakittassék át. 2. Ha oly javaslatok fölött, melyek nem pénzügyi természetűek, nem tud megegyezni a két Ház, akkor közös ülést tartsanak. Nagyfontosságú törvényjavaslatokat ily esetekben ad referendum által a választók elé kell terjeszteni. 3. A peerek beleegyeznek abba, hogy biztosítékok mellett lemondanak alkotmányos jogaikról abban a tekintetben, hogy a pénzügyi javaslatokat visszautasíthassák. A lordok azt hiszik, hogy ez engedményeikkel elkerülhetővé tették a parlament föloszlatását. A kormánypárt nem tartja kielégítőknek Rosebery és Lansdowne javaslatait.