Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-20 / 152. szám

1910 november 20 DELMAGYARORSZAG 19 mondtam el. Most mondom el, amikor tudom, boldogtalanná teszlek vele, amikor mentségemül mondom el, amikor egy szörnyű ösztönt kell vele igazolnom, ami engem, mint súlyos örökség, hatalmában tart. Hallgass rám, Mária. Hat éves voltam — igy mondtam neked — mikor elvesztettem az anyámat. Akkor bement apám a másik szobába és ottmaradt soká. Este hét óra lett és én éhes voltam. A cseléd fölteritette az asztalt a vacsorához. Anyám még nem jött meg és én bementem apámhoz, hogy hivjam vacsorázni. Ott találtam a sötét szobában egy karosszékben ülve. Előtte a lábainál egy nyitott levél. Megfogott a kezemnél fogva és magához húzott. — Te vagy az, fiacskám? — kérdezte és én a hangján megéreztem, hogy sirt. — Anyád elment, — mondta tovább. — Nem is jön vissza többet. Ezt meg kell tudnod, hogy ne várd és ne szomorkodj miatta. Elment. Ebbe bele kell nyugodnod, mert ez másképp nem lehet. .Jó fiúnak kell lenned azért és ugy viselkedned, mintha itt volna. A szavak különösen hatottak rám, de jól emlékszem, nem sirtam. Csak annyit kérdeztem: bizonyos-e, hogy soha sem jön vissza többet ? Apám azt felelte: bizonyos. És hogy nem most ment el először. Egyszer már elment. Én akkor még egészen kicsiny voltam és akkor ő, az apám, utána ment és erővel visszahozta. És most nem megy utána és nem hozza vissza. Ennyi volt az egész, amit mondott és én, a hatéves gyermek, megértettem mindent és nem vártam többé az anyámat, nem is nagyon szomorkodtam miatta. Két évvel később meghalt az apám. Akkor a házunkat eladták és én egy távoli rokonhoz kerültem. Ott nem szivesen tartottak, mert sok gyermekük volt és én egy nap szó nélkül elmentem tőlük apám egy testvéréhez, aki agglegény volt és akit mindig ugy hallottam emlegetni, mint a legrosszabb embert. Szidással fogadott, hogy hogy mertem magamtól elmenni onnan, ahol jó dolgom volt és gondomat viselték. Aztán mert látta, hogy nem tehet velem semmit, adott egy kis szobát, hogy lakjam ott. Nem történtek velem nagy dolgok ebben az időben. Vagy ha történtek is, azokról nem akarok beszélni. Talán csak egy van, amire sokszor gondolok. Ez az, hogy egy reggel, amint iskolába mentem, egy asszonynyal találkoztam az uton, aki nagyon ismerősnek tetszett. Ez az asszony rámnézett és megállt és ugy tett, mintha meg akart volna szólítani. Egy nagyon kopott kalap volt rajta és egy szürke kendő. A kezei kékek voltak a hidegtől. Akkor nem gondoltam rá, de most tudom, hogy az az asszony az anyám volt. Tizennégy éves koromban kivettek az iskolából és egy kereskedőhöz adtak tanulónak. Nem szerettem ezt az üzletet és a foglalkozás, amit ott adtak, nem volt Ínyemre. Sokat szidtak ezért és rosszul bántak velem, ezért egy nap elszöktem az üzletből és elmentem a régi tanáromhoz, aki szeretett és kértem, hogy vegyen magához és járasson iskolába. 0 csodálkozott ezen és miután kérésemnek eleget nem tehetett, a nagybátyámhoz fordult, aki végre is visszafogadott magához. így fejeztem be az iskoláimat. A többit ugy is tudod, Mária. Beszéltem neked a küzdelmeimről és arról az emberfölötti nélkülözésről, amiben részem volt. Elmondtam azt is, hogy javított állapotomon nagybátyám váratlan halála, hogy emelkedtem ki lassan-lassan a szegénységből, hogy lett belőlem egészséges, erős, munkabíró ember. Mindezt elmondtam, de nem mondtam el, Mária, hogy ott, ahol én egyszer vasutat építettem, egy messze vidéken (a nevét nem árulom el), megismerkedtem egy leánynyal, akit megszerettem, aki belém szeretett s aki kevéssel azután a menyasszonyom is lett. Édes Mária, hogy magyarázzam meg neked, hogy miért — de mihelyt a leányt eljegyeztem, valami nagy nyugtalanság lepett meg. Egyszerre féltem a házasságtól, mindenféle aggodalmaim támadtak. Akkor már nagy jövedelmem volt és különös, mégis arra gondoltam, hogy esetleg majd éheznünk kell, hogy elvesztem az állásomat. Egyszerre szörnyű teherrel szakadt rám az eljegyzett állapotom tudata. Szabadulni akartam tőle, de mert nyiltan nem mertem előállni és elmondani az igazat: megszöktem onnan és otthagytam mindent; s azzal az ürügygyei, hogy beteg vagyok — képzeld csak, egy szörnyű és utálatos betegség ürügye alatt visszaküldtem menyasszonyomnak a gyürilt. Szegény leány, egy ideig boldogtalan volt, de az iszonyat, amit irántam érzett, elvette élét a fájdalmának és csakhamar férjhezment más valakihez s én nyugodtan visszatérhettem oda, a vasutat tovább építeni. El kellett ezt mondanom, Mária, hogy ismerj engem. Ezután ez történt. Mikor visszatértem a fővárosba, a társaságban egy asszonnyal találkoztam, aki iránt az első pillanattól fogva szenvedélyes szerelmet éreztem. Az asszony férjnél volt és gyermekei voltak. De őt ennek dacára valami ellenállhatatlan ösztön a karjaim közé vezette és szeretőm lett. Két évig, Mária, két évig tartott ez a bűnös viszony, ami alatt az asszony szenvedett, mert jó volt és tiszta lelkű és undorodott a csalástól és szeretett engem. Könnyű volt rábeszélnem, hogy hagyja ott az urát és jöjjön hozzám, legyen az enyém. A gyermekeit sajnálta, sokat sirt miattuk és mégis az irántam való szerelemért le tudott mondani róluk. Annál könnyebben, mert magát ismét anyának érezte s a leendő gyermek apja én voltam. Megbeszéltük a szökést. Én ki fogom vinni őt külföldre és egy ideig ottmaradunk, azután megesküszünk s mikor a botrány vihara kissé elül, visszajövünk. Mindenbe beleegyezett, boldog volt. Megjelöltük a napot és órát. Este tíz órakor várni fogom őt kocsin a háza előtt és szökünk. Az ura a klubban volt, levelet irt neki, a gyerekeitől elbúcsúzott.. . De ón este tiz órakor nem voltam ott. Nem tudtam elmenni. Valami megfogott és marasztott. Az utolsó percben azt hazudtam neki egy levélben, hogy nem szeretem őt annyira, hogy ilyen nagy elhatározásra képes legyek érte. A levelet tiz óra előtt pár perccel odaküldtem a szolgával — és egyedül utaztam el, — szöktem. Az aszszony még azon az éjszakán öngyilkos lett. Senki sem tudta, miért. El kellett ezt mondanom, Mária, hogy ismerj engem. És mondanom kellene még sokat, de nincs időm. A vonat egy óra múlva indul. És egy óra múlva te már ágyadban fekszel és átengeded fejed ós szived édes, tiszta, gyönyörű menyasszonyi álmoknak. A fehér fátyolod ott fekszik a pamlagon és a fehér menyasszonyi ruhád el van készítve. Mária, édes menyasszonyom: könyekre fogsz fölébredni, átokra és gyalázatra és tördelni fogod kezeidet és meg akarsz majd halni. Mária, édes szép menyasszonyom, visz engem, visz engem innen az én örökölt méreggel megmérgezett lelkem. Elvisz engem tőled, ón fehér mátkám, elvisz a fekete titok, amit te nem ismersz, amit én sem ismerek, de ami erősebb mindennél, ami bennem van. Az én idegen anyám, akit ón sohasem szerettem, aki engem sohasem szeretett, itt áll mögöttem és huz engem magával. Itt van a véremben és hiába átkoznám el, hiába ölném meg, akkor is csak itt volna bennem. Ezért én most elmegyek — ne halj meg értem, Mária — elmegyek és nem fogsz látni többé. Megyek addig, mig csak össze nem roskadok a magam nyomorúságától, amig csak elég erőm nem lesz arra, hogy megbüntessem magam. Téged isten óvjon. Rodin és a női szépség. Páris, november 19. (Saját tudósítónktól.) A Biron-házban, mely egykor a Sacré-Coeur-kolostor volt, most bérlők laknak. Jórészt művészek ütöttek itt tanyát s a világos termekből atelier-k lettek. A régi kolostor lakója Auguste Rodin is, a nagy szobrász. Rodin ezt a helyet szereti legjobban műtermei közül s ha komolyan dolgozni akar, ide vonul, mert nyugodt ez a hely nagyon, mintha megmaradt volna kolostori csöndje. Modelljei most szép fiatal nők, kiknek hajlékony testét, finom mozgását megszámlálhatatlan ceruzarajzban adja vissza. Valamikor szüzek nevelkedtek itt, szent életű apácák vezetése alatt. A hatalmas szobrász most testek szépségével szenteli hieg ezt a házat és művészi vágya bizonyára van olyan áhítatos, mint amilyen volt az a jámborság, melylyel az apácák nevelték tanítványaikat. Néhány napja végignéztem itt a nagy művésznek egész sereg rajzát, és megcsodáltam harmonikus arabeszkjeit, melyekkel egy papírlapon visszaadja az emberi test különböző ritmusát. — Mester — kérdeztem tőle — könnyen talál-e szép modelleket? — Igen. — Nem ritka a szépség a mai világban? — Mondhatom, nem. •— És megmarad sokáig? — Gyorsan változik. Nem merem mondani, hogy az asszonyi test olyan, mint egy táj, mely folyton változik a nap sugarai alatt, hanem csaknem helyes a hasonlatom. A valódi ifjúság a szűzi serdültség ifjúsága, amikor a test mintha félne is, vágyna is a szerelemre, de ez az idő nem tart, csak hat hónapig. A mi modelljeinket már megérleli a szerelem. Az anyasággal járó elformálódásról nem is beszélve, a szerelmi vágy fáradsága és a szenvedély láza meglazítják gyorsan a test szövetét és a test vonalai elernyednek. Amint a fiatal leány asszony lesz, ez már egy másfajta szépség, csodálatraméltó, de már nem olyan tiszta. — Nem gondolja, mester, kérdeztem, hogy az antik-szépség sokkal tökéletesebb volt a mai korénál és a mai asszonyok messze esnek azoktól, akik Phidásnak álltak modellt? — Egyáltalában nem. — De a görög Vénuszok szépsége mégis csak... — Abban az időben volt a művészeknek arra való szemük, hogy a szépséget meglássák, ma pedig vakok : ez az egész különbség. A görög asszonyok szépek voltak, de szépségük azoknak a szobrászoknak meglátásán alapult, akik megmintázták őket. Ma egészen hasonló asszonyok élnek: a déleurópai nők. A modern olasz nők például éppen ahhoz a Földközi-tenger mellékén élő típushoz tartoznak, mint Phidas modelljei. Ezt a típust főleg a mell és a medence egyforma szélessége jellemzi. — A barbároknak a római világba való betörése nem akadályozta meg az antik szépség fejlődését? — Nem. Ha föl is tesszük, hogy a barbár fajták kevésbé voltak szépek és szabályosak, mint a Földközi-tenger mellékén élők, ami lehetséges, az idő eltüntette azokat a fogyatkozásokat, melyeket a vér keveredése okozott és visszaadta a régi típus harmóniáját. A szép és csúnya keveredésében végül mindig a szép győzedelmeskedik ; a természet törvénye olyan, hogy mindig a jobb a tökéletesebb felé törekedik. A Földközi-tenger melléki asszonytipus mellett van még az északi, melyhez sok franciát, a germán fajtákat, a szlávokat és a magyarokat is oda számíthatjuk. Ezeknél a medence erősen kifejlődött és a vállak keskenyek : ezt a teststrukturát látni például Goujon nimfáinál, Wattean „Páris ítélete" Vénuszánál és Ilonára Dianájánál. Aztán a mell előrehajlott, míg az antik és földközi típusnál ellenkezőleg, hátra dől a kebel. Igazában minden emberi típusnak, minden emberi fajtának megvan a szépsége. Csak meg kell találni.