Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-03 / 137. szám

T910. I, évfolyam, 137. szám Csütörtök, november 3 KSzponti szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, (—i Rorona-utca 15. szám a Bfldapesti szcrhesztfisífl és kiadóhivatal IV., éra Városház-utca 3. szám cza ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . R 121— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2"— Egyes szám ára 10 fillér EIOFIZETES1 AR VIÜEREN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre . R T— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAPl! Szerkesztőség 835 a Riadóhivatal 83* interurbán 835 11 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—ÍJ ki állam megmentője. A francia kamara háromszázhúszonki!enc szóval száznyolcvanhárom ellen bizalmat szavazott Briand miniszterelnöknek s ezzel a hétfői napot beiktatta a világtörténelem jelentős napjai sorába. Nem azzal, hogy a szinclikáiista mozgalomra halálos csapást akart mérni, mert parlamenti határozatokkal nem lehet megáliitaiii a forradalmakat; nem is azzal, hogy a szabotázst és az antipatriotizmust eütélte, sőt még azzal sem, hogy a francia kormánynak a vasutassztrájk letörése körül kifejtett cselekedeteit helyeselte, hanem azzal, hogy bizalmat szavazott annak a Briandnak, aki ma az államnak a törvénytelenséghez való jogát proklamálta. Minden más határozata a kamarának lényegtelen e bizalmi szavazat mellett s abból a borzasztó lármából, amely két hét óta Franciaországból felénk hallatszik, legfígyeíemrcmőltóbbaii az a taps hangzik ki, amelylyel a diktatúrával fenyegető Briand-t ünnepli a köztársaság parlamentje. Nem tudjuk, mit csodáljunk inkább, az embert-e, aki a mai nagy társadalmi koilvulziók közt Franciaország szivében ki meri mondani ezt a szót : diktatúra, avagy a köztársaság parlamentjét, amely e roppant bátorság hatása alatt megfeledkezik minden veszélyről, amelyet e szó takar. Bizonyos, hogy az egyéni erőnek, a kormányzati hatalomnak impozáns kezelőjével állunk itt szemben és nem kétséges, hogy az az ember, aki klasszikus következetlenségek, vakmerő elv tagadások és brutális erőszakoskodások után az első francia sztrájkvezérből oda emelkedett, ahol ma mint francia diktátor áll, az emberi dokumentumok gyűjtőit nemcsak érdekelni, de fascináhii is tudja. Briand szereplésében megvannak azok a vonások, amelyek Napoleont a világ urává tették. A nagyság brutalitása, amely a st.-cyri iskola növendékéből diktátort fejlesztett s az elvtagadás imponáló nagysága, amely a forradalom katonáját majdnem a világ urává avatta, lényegileg megvannak Briandban is és az egyéniség kritikája szempontjából egészen mindegy, hogy az uralomra, hódításra alkalmas jellembeli képességeknek milyen mértékben kedveznek a politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok. Egy bizonyos. Az, hogy az emberi erő csodálatos, megjelenése a francia miniszterelnök, akinek ma lábai előtt hever a köztársaság s ugy tekint föl reá, mint az állam megmentőjére. Am az érdekes és nagy egyéniség mégis csak eltörpül azok mellett a jelenségek mellett, amelyek ma Franciaországban lefolynak s az emberi fejlődést figyelő szemnek mégis csak erősebben ötlenek föl azok a jelenségek, amelyek Briand szereplését kisérik. Arra a nyilatkozatra gondolunk elsősorban, amely a kamarában elhangzott s amely a nép képviselőinek tapsai közt proklamálta a kormánynak törvénytelen cselekedetekhez való jogát. Nagyon természetes, hogy amint Napoleon ? sem feledte el hozzátenni, hogy a törvénytelen cselekedethez csak a salus rei publicae adja meg a jogot, ugy Briand is arra hivatkozott, hogy az állam végső veszélyében nyúlt volna a törvényekhez. Az egész világtörténelemben nincs példa arra, hogy a diktátorok másra hivatkoztak volna, mint az állam végső szükségére. Ebben a formulában tehát nincsen semmi uj és semmi meglepő. Annál meglepőbb azonban, hogy a törvénytelenség jogának ilyen proklamálását a sokszor megpróbált köztársaság íiai tapssal fogadják s huszonnégy órával utána a bizalom szavazatával honorálják. Semmi kétség, hogy a fórra* clalom ügye ép olyan mértékben jutott bizalmatlansági szavazathoz, mint aminőben a kormány a bizaloméhoz. Franciaország- parlamentje élitélte a forradalmat, de vájjon leterítette-e ? Ez a nagy kérdés. E pillanatban, amidőn minden jel arra mutat, hogy Briand győzelme kétségtelen ós amikor a forradalom Bankó Pista. Amig ölt, lökdöste az élet ós az emberek, amikor meghalt, királyi temetése volt. Van ez igy az életben sokszor, Mikor koporsóját a halottaskocsi átvitte a Lánchídon, a hatalmas alkotmány megroppant ós attól lehetett félni, hogy a hid leszakad. A budapesti ós vidéki cigányok ugyanakkor a sziveket és lelkeket szakgatták az ő nótáival. Azután egy fekete vonat hazahozta a dalkirályt Szegedre, itt megint királyi temetése, volt. Mint a város minden nagyját, ó't is a közművelődési palota aulájából temették. Kivitték a szeged-belvárosi temető szólére, ott elhantolták s miután a sir fejfája elkorhadt: szegény Dankó Pista sírját már csak a dalos inad ár találta meg. Nyolcadfél esztendő óta volt jeltelen a sir. A nótafa özvegye szokott volt ellátogatni hozzá a halottak ünnepen, ő rendezgette a behorpadt sírt, Dóm'orády ezredes, aki nem nézhette, hogy egy király sirja olyan legyen, mint más árokszéli halotté. Most aztán, hogy uj sirba helyezték a nótakirályt s hogy sírján az egyszerű obellszket fölszentelték: megint királyt megillető tisztességben volt része Dankó Pistának. És még valamiben. Egy ünnepi beszéd hangzott el a sírnál, egy beszéd, mely kitárta ezrek előtt a történelemnek azt a lapját, melyen Dankó mint halhatatlan szerepel. Végre méltányolta őt a közvélemény, végre elismerték róla, hogy nem cigány volt, de nemzetének egyik, nagyja, aki bőkezűen végrendelkezett mindnyájunk részére. Ur volt tehát, mint minden lump, akinek helyén van a szive. Nyolcadfél év után fölfedezte a magyar közvélemény Dankó Pistát. Egy kódorgó szegedi újságíró pár heti munkája oheliszket emelt a diszsirra s ez jó alkalom volt arra, hogy a magyar sajtó fölérezzen és elmondja Dankóról, hogy király volt, a sziveklelkck ura-fejedelme. Meztelen őszinteséggel kell itt beszólni. Meg most is vannak sokan, akik fölemlegetik, hogy Dankó Pista részeges volt. Hát igen, ivott a mi bohémtestvérünk, de ha szabad innia és részegeskednie az országok sorsát ¿intéző hatalmasságnak, hogy aztán kérlelhetetlen bestia legyen, akkor szabad volt innia Dankó Pistának. hogy megnyílhasson a lelke és nekünk ajándékozhassa, vala azt a sok magyar dalt, melyhez foghatót ám adjon nekünk valaki az államfok, meg az indokolatlanul nyeivelők közül. Mivel pedig nyolcadfél esztendőn átal az árokszéIens a temető- végében jeltelenül porladt a nemzeti hős, ki szabad mondani mérsékelt nyerseséggel azt is, hogy: ha az a néhány borívó szegedi firkász nem állit emléket Dankónak. akkor ugyan ott porlad szegény Pista most is, ahol csak a felesége, meg a madár talál rája. Nem rekriminálunk immár, hiszen eleget tettünk a kegyeletnek, de mindazt, amit itt elmondtunk, meg kellett állapítani, mert hiszen oly vastag ós kemény a kontraszt: részeges cigány és nóiahirúhj között. Ám aki nem bir fölemelkedni odáig, hogy a két fogalmat össze tudja egyeztetni, az ne jöjjön ünnepelni velünk. Az intelligencia, a mi örömünkre, legyőzte a gyöngéket s a Dankó Pista sírja körül több ezer ember tömegesült halottak napján. Király volt szegény Pista megint. S most már az is marad. Ott pihen a szegedi temető legelőkelőbb helyén, a város más nagyj.ai között. De amig a többi ragyogó síremlék fölirásai hosszasan magyarázzák, hogy ki nyugszik ott, addig a nótafa obeliszkjén csak ez a királyi név áll: Dankó Pista. Síinek oda még több betű'? Ismeri a királyt mindenki . . . Kedden délután volt az emlék leleplezése. Ott volt a város első polgára: Lázár György dr s vele a város apraja-nagyja mind. A sir a bejárónál lévén, a közlekedés megszakadt, de azért tolakodás nem volt. A sírt a szegedi írók és hírlapírók, méltóságos, nagyságos és kisebb titulusa emberek, rongyos* ruhája koldusok és cigányok vették körül. Jászai Géza apátplébános tömérdek dolga mellett a szegény cigánykirály sírjánál tartotta a leghosszabb ceremóniát. Köszönjük neki hálás szívvel. Azután Balassa Ármin dr lépett elő s ezeket mondotta: — Most van a nap lemenőben! Kihaló sugarai magukkal viszik rövid nappa* lünk derűiét és itthagyják nekünk az alkonyati homályt, az elkövetkező sötétség bizonyosságát. Te nem látod azt, szegény barátunk, hogy eljöttünk ide, haló poraidnak immár fölszentelt nyugvóhelyóhoz. Te nem látod azt, miként szorongunk itt életed, földi jelvényei körül, hogy vezekeljünk és kiengesztelődjünk. 0, lia látnád, ó, ha-hallanád, de sok keserűségtől, de sok mélységes fájdalomtól könnyűim meg a te elporladt szived. De én látlak tégedet! Látlak kopott ruhádban, amint meginduln i a halhatatlansághoz vezető meredek uton