Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-12 / 145. szám

DELM AGYARORSZAO 1910 november 12 hát így~ rabulizálnak: a mostani kormány is ugyanazt a politikát követi, amelyet ők, csakhogy olcsóbban. Hát mindenekelőtt ez nem ugyanaz a -politika. A kormány nem alkuszik a had vezetőséggel, hanem programot ad, amelvlyel áll vagy bukik. A kormány a védőerő reformját és a kilences bizottság programját is a nemzet érdekében akarja megvalósítani és nem a saját hatalmi pozíciója érdekében. Megakarja valósítani, mert ez a politikai meggyőződése. Nem koncessziókat kér, hanem reformokat ígér, melyet szükségeseknek tart a nemzet, de a hadsereg fejlődésének érdekében is. Nem megy rejtélyes kibontakozási programokkal alkudozni, rejtélyes hatalmakkal, hanem fölállítja a maga programját és vagy megvalósítja, vagy elmegy. Vagy elmegy. Ezen van a hangsúly. A régi rendszer nem akart elmenni, csak alkudozni. Addig nem emelhet létszámot, míg nem kap vívmányokat. Neki sem az egyik, sem a másik nem volt lényeges. Meggyőződés egyiket sem kötötte, csak a hatalmi érdek. Ha sikerült volna a kérdést továbbra is kikapcsolni, vígan kormányzott volna tovább. De nem sikerült. És ezért tünteti föl magát a nemzeti ügy mártírjának. íme, ez a különbség a mult kormánypolitika és a mai kormánypolitika között, amely nem akarja a maga felelősségét rejtélyes hatalmakkal való ismeretlen küzdelmek mögé bujtatni. Egy nemzet, mikor a védőerejét fejleszti, nem ad ajándékot és amikor védőerejét nemzeti irányban reformálja, nem kap ajándékot. A kormány pedig nem alkudozó szerv nemzet és király között, hanem a kettő együttes akaratának egyedül felelős végrehajtója. A miniszterelnök tegnapi beszédéből megérthették akiket illet, hogy itt most nem alkudozások folynak, hanem egy határozott kormányprogram végrehajtása. Itt nem kölcsönös koncessziókról van szó, hanem reformokról. A kormány a maga javaslatait az országgyűlés elé terjeszti és a felelősséget érte maga vállalja. Ezért nemcsak meddő, de igazán mulatságos az az elcsépelt élcelődés az olcsóságról. Minél olcsóbbak? A koalíció utolsóelőtti, utolsó vagy legutolsó kibontakozási programjánál talán? Nem mulatságos doloy, hogy ők beszélnek olcsóságról, akik a magyar vezényszóval kezdték és nagy kérdés, hogy a század nyelvénél megállottak volna ? Hagyjuk ezt az izetlenséget és hagyjuk végre nyugodni ezt az alkusz, koncessziós politikát, amely a nemzetnek csak megaláztatásokat hozott. Makó Lajos. (Saját tudósítónktól.) A magyar színészek ünnepe lesz a szombati nap. Szeged közönsége is részt vesz a ritka szép szinész-ünnepen. Szegedre sereglenek az ország minden részéből kiváló színészek, hogy ünnepeljék Makó Lajos emlékét. Egy színigazgatóét, magyar vidéki színházigazgató emlékét ünnepelni egyike a legszebb ünnepeknek. Emlékezni egy színházigazgatóra, aki évtizedekig minden szépet, minden mulattató vagy könveket előcsaló jelenetet életre keltett . . . emlékezni egy színházigazgatóra. aki egy-egy vidéken csakis, szinte kizárólagosan a kulturáért harcolt: ritka szép emlékezés. Szinte olyan ünnepies pillanatot adó, amilyet annyiszor szerzett a színházigazgató. Makó Lajosra pedig emlékezni elsősorban kötelesség és elsősorban gyönyörűség is. Makó Lajos évtizedes működése összeforrott és, mérlegmutató volt a magyar vidéki színházak történetében. Évtizedek óta, — mondhatjuk —irányadó volt az a vidéki színház, amelyiknek Makó Lajos volt igazgatója. Neki köszönheti a szegedi színház ma is azt, hogy kitűnő hírűnek örvendhet. neki köszönheti annyi szinész, hogy a fővárosba kerülhetett. Hosszú cikkekben, könyvben kellene méltatni Makó Lajosnak törekvését, amelvlyel először műsort adni tudott, másodszor színtársulatot szervezett és tökéletesített. Az ő műsora mindig előbbre járt legalább egy lépéssel, mint annak a közönségnek az ízlése, amelyiknek játszani módjában volt. Szaladgált, kiabált, mosolygott, ha kellett valamit kivinni, haláláig az övé volt a fürgeség, a szorgalom, a találékonyság. Egy időben látta, hogy baj van a magyar színházak műsorával. Nem baj, — mondotta boszus mosolygással, — van még a külföldön' is valami. És hozzáfogott a Sardou-szinmüvek fordításához. Nem volt máskor díszlet. Tervezett. Nem akadt valamelyik szerepre szinész. Beugrott, Valamelyik színésze kétségbeesett. Elhitette vele, hogy zseni. Fiatal szinészek leszöktek a színpadi próbáról, mert szerelmesek lettek egy kicsit, beszélgetni akartak, nagyon. Ctánuk szökött és tettetett haraggal megcsípte az orcájukat, nevetett örömmel: Csak viruljatok, olyanok vagytok, akár a rózsák ... És — csupa ilyen pillanat, jelenet volt az ő élete, amelyéket, ha összesorakoztatunk, kibontakozik Makó Lajos, megszépül a rája való emlékezés. A magyar városok legjava mind ismerte Makó Lajost. És a legtöbb az ő közönségévé vált. Volt benne valami ellenállhatatlan erő, amely feléje vitte az embereket, a közönséget. Olyan városokban, ahol félve, kevesen léptek be a színházépületbe, csakhamar az egész' várost a közönségévé tette. Különösen írhatjuk ezt Szegedről. Egy időben, amikor Debrecenbe szakadt el innen, a magyarság deltájától, akkor ő kivánta Szegedet, Szeged pedig hívta vissza az ő igazgatóját. És egymásra találtak mindig, egymásnak örültek forró, diadalmas színházi estéken. Megfogytak még az ellenségei is, ami nagy szó, ha tekintetbe vesszük külön egyéniségét, amely képesítette arra, hogy egyes kérdésekben saját fölfogását, életrevaló, helyesnek bebizonyult tervét érvényesítse. Aztán jött a halál. Váratlanul, megdöbbentően. Az első pillanatban mindenkinek az volt az impressziója, mintha színpadon játszotta volna Makó Lajos a halált, megdöbbentően. Hogyne, előtte való este a színházban nevetett, biztatott, megszépítette, amihez nyúlt, lelkesítette, akihez szólt, ő volt az élet, — hajnalra pedig szívdobogás nélkül, meleg, piros vér nélkül feküdt egy test és mindenki látta, hogy a kihűlt vér, a nem dobbanó szív Makó Lajosé volt. Egész Szeged ott volt a temetésen, az egész ország küldte koszorúját, részvétét és már az első pillanatokban látnivaló volt, hogy akarnak az emberek valami jelet, valami olyan emléket. amely méltó lesz Makó Lajos emlékéhez és szelleméhez. Az első magyar vidéki színházigazgató Makó Lajos, akinek ércszobor hirdeti multán nak fogom keresztelni. Benjámin lesz a neve. — Köszönöm — suttogta az asszony és félretolta a bibliát. S ott feküdt s boldog mosollyal tekintett a mezőre. — Igen, Benjámin legyen a neve. — Segits fel, hadd nézem a földjeidet. — Gertrúd, neked nyugodtan kell feküdnöd. — Nyugodtan . . . Mindegy nekem már, Hagen. Segíts, hadd ülök fel. A férfi lehajolt, a kezét óvatusan az aszüzony háta alá tolta s felemelte őt... Olyan könnyű volt. Vállára támaszkodva ült az asszony s kitekintett. Most már nem látta az esti napfényben a távoli zöld mezőket, csak kopár, fehér pusztaságokat egészen odáig, ahol hó és ég egészen egybefolynak. Hisz, ha az a fiakban oly gazdag patriarcha is rászorult még egy tiura kövér legelőin, mennyivel inkább szorult rá férje, akit még ő nem ajándékozott meg gyermekkel. Az atyáknak szükségük van a fiakra és anyák arra valók, hogy világra hozzák őket— még ha... Künn húzódtak el a mezők, amelyekét ő he sokszor járt be férje oldalán, ennek aggodalmaiban és reménykedéseiben osztozva — tavaszi fuvallatban, mikor jó esztendőkben a vetés frissen, zölden kikelt, vagy sanyarú években, amikor fonnyadtat!, sárgán látta meg a napvilágot, a nyár mtíegébeiij amikor aranysulyával hullámzott vagy fehérre, szárazra sült, az ősz homályában, amikor érettem behordták a magtárba vagy amikor a kocsik félig üresen döcögtek haza, a hosszú fehér télben, amikor a vetés a föld mélyében szunnyadt s még örömet is, csalódást is hozhatott. Odakünn a nagy, mérhetetlen mezők, ezek voltak bujuk és örömük, ez volt az életük. De ha az ezentúl következő esztendőkben is váltakozik jó és rossz idő — férje azért nem kell, hogy ránézzen azzal a szomorú tekintetével, melyet oly jól ismert az utolsó esztendőből, amikor mult az idő és nem szült fiut. Ez a gond nem fogja őt görnyeszteni többé. Mert ha ereje megtörik egyszer a fáradtságos küzdelemben, mellette lesz a fia, erős, fiatal, munkáját nem fogja többé életének ellensége, a terméketlen puszta hasztalanná tenni s tulajdona közömbös idegenek kezébe sem .jut. Nem, azok a földek, melyeken atyái koplaltak, melyeknek hozadékát azonban ő fáradhatatlan éles elmével kierőszakolta, ezek tovább is az ő nemzetségének termik majd gyümölcseit s buja virulásban szállnak apárót-fiura; az a küzdelem, melyet ő megkezdett, újból és újból lefolyik majd és diadalra vezet — a terméketlenség és halál elleni küzdelem. S mindezt a boldogságot ő nyújtotta erős és okos férjének s most panaszkodjék azon, hogy meg nem oszthatja vele'? Bizony nincs oka panaszra. Nem, ti széles mezők! Vegyétek csak életemet, szívesen halok meg értetek és ő érte. ! Hevesen kitárta karjait a mező felé. de nyomban előre hanyatlott. Keze a melléhez kapott, de kiáltását elfojtotta a kiömlő vértömeg. Holtan bukott ura és férje karjaiba. — Gertrúd ! Gertrúd! A kanári pedig gondtalanul fütyürészte dalait. A gyermek nyugodtan aludt bölcsőjében s az anya még nyugodtabban a nagy ágyában. Az ablaknál állt az apa: egyedül, meggörnyedve, ősz haja kuszán lógott le ráncos homlokára, reszkető kezében ott volt a nehéz biblia, abból olvasta a tűzi világosság mellett azokat a szavakat, melyek feleségét okossá és erőssé tették: És elmenének Béthelből és valának Efráttól még ugy egy mértföldre és szüle Ráchel és a szülésben nagy fájdalmat szenvede. És mikor a szülésben fájdalmat szenvedne, monda néki a bába: Ne félj, mert most is fiad lészen. Mikor pedig az ő lelke kimenne, mert meghala, nevezé azt Benóninak, de az atyja nevezé Benjáminnak. Meghala annakokáért Ráchel és eltemetteték az úton. melyen mennek Efrátba, mely most Bethléhemnek neveztetik. És állata Jákob oszlopot az ő sirja felett: az mondatik mind e mai napig Ráchel temetési oszlopának. Azután elméne Izrael és sátorát felvortá a Héder tornyán tul.