Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-08 / 141. szám

1910 november 8 DELMAQYARORSZAQ 13 nyainál fogva ilyennek a létesítésére alkalmas. Hajlandók°lennének az összes műszaki előmun­kálatokat díjtalanul elvégezni, ha a város a vasút kivitele esetén neki bizonyos elsőbbsé­get biztositana. Ebben az esetben a vasút íinancirozásában is készséggel vennének részt. Amennyiben a város az eszmével rokonszen­vezne, készséggel küldenék ki egy főmérnökü­ket a' tárgyalások megindítása végett. Egyben kértek az ottani vasúti személyforgalomról statisztikai adatokat. Legközelebb részletesen foglalkoznak Zentán ezzel az ajánlattal. ( ) Az aradi állomás épitése. Hónapok óta folyik az építkezés az aradi vasúti állomá­son. Serényen dolgoznak azon, hogy a csuf; ódon épület eltűnjék és helyette modern, tágas közlekedési palota álljon, hirdetve Arad vasúti forgalmának haladását. A közönség méltán tudakolhatja, hogy mikor nyilik meg már a hatalmas palota? Sztankovics Miklós aradi üzletvezető, aki évek óta lelkes támogatója volt az uj indóház épitósi kérdésének, ezeket mondotta el az aradi készülő állomásról: — A fölvételi épület nagyon gyorsan halad és már most uiesztendó're átadható lesz a forgalom, nak az első- és másodosztályú váró- és étterem, továbbá a főcsarnok, ahol a jegyváltás törté­nik. Ezenkívül ugyanekkor átadható lesz a forgalomnak az arad-csanádi vasutak összes irodai és forgalmi helyisége. Az 1911. év de­cemberében készen lesz a harmadik osztályú váró- és étterem, általában • az egész épület, amelynek akkor lesz a fölavatása. Az 1912. év­ben épitik a hatalmas vasúti postapavillont a mostani lebontandó postahivatal és forgalmi hivatal helyén. Ha a magyar államvasút egész hálózatában szükségelt építkezéseknek, kívánal­maknak eleget akarnánk tenni, alioz egy milliárd j korona kellene. Az aradi üzletvezetőség terüle- ; tén most két uj sinépitést kezdünk: a szajol— rákosit és az arad—piski-it. Ha ezek a kettős sínpárok elkészülnek, akkor a forgalom is gyor­sabban lesz lebonyolítható. (—) A nagyváradi iparpalota. A haladó, uj Nagyvárad sok intézménye között egyike a legérdekesebbeknek és leghasznosabbnak a nagyszabásúnak készülő ipariskola, amely az ipari továbbképzés körébe tartozó testvér­intézményekkel együtt az iparpalotábau fog el­helyezkedni. Az iparpalota végleges terveit tegnap nyújtotta be a város főmérnöke, KS­szeghy József, a hozzávaló költségvetéssel együtt. Impozáns méreteivel újszerűen hat a bemutatott plánum, amelynek részleteiből a következőket emeljük ki: A Sztaroveszky- és Péter-utcák szögletén levő hosszú és elég mély telken épül az iparpalota, amely három főrész­ből fog állani. Első ós legmonumentálisabb fele a kétemeletes, szépen és Ízléssel kiképzett ipariskola lesz, amelyben a szakirányú okta­tásra szolgáló termek, a továbbképző-tanfolyam helyiségei, az állandó kiállítási terem, a szer­tár, a könyvtár és az ifjúsági olvasóterem lesznek. A második, földszintesnek tervezett épületben rendezik be a gyakorlati tanitás cél­jaira szolgáló tanműhelyt és a faipari szak­iskola műhelyeit, a harmadikban az inasotthont. Összes költsége az építkezésnek ötszáznyolcvan­egyezer koronában van kikalkulálva. Ezt az összeget kölcsön utján szerzi be Nagyvárad. (—) Beszüntetett hajó-állomások. A Ma. gyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Rész­vénytársaság igazgatósága közhírré teszi, hogy menetrendszerű hajójáratait Csongrád—Szeged valamint Szolnok—Csongrád között, — mely utóbbiak a kis viz miatt különben is szünetel­nek — tekintettel az előrehaladott évadra, november 9-ével erre az idényre véglegesen megszünteti. A nevezett naptól kezdve ennek következtében a szeged—csongrádi és Cson­grád—szolnoki vonal állomásait erre az évre ugy a személy-, mint a teherforgalomra be­szüntették. CSARNOK. Az emeletes tót és a sors keze. Irta Ss. Sziget/iy Vilmos. (Folytatás). •— Zsarnoki a természete, amit egyszer a fejébe vesz, abból nem enged. — Pedig nőkkel másképpen kell bánni! — Zsarnok volt, — sóhajtott Literáty Ilonka — azonfelül álom. Elmúlt. — Hála Istennek! Már jött a tavasz, azaz, hogy nagyon is megérkezett, ibolyát jártunk szedni. — Kérdeznék valamit, — szólalt meg egy­szer a leány. — Parancsoljon velem. — De ö'szintén kell felelni. — Magával szemben nincs titkom. — A legparányibb sem? — Az sem. — Hát akkor feleljen arra, hogy ... — Hogy? — ... hogy nagyon szerette-e? Hiába akarja az ember eltemetni a mul­tat, nem megy az olyan egyszeriben. Talán hónapok, néha esztendők kellenek hozzá, de mindenesetre nagy időre van szükség, hogy hajdani álmaink sirdombja begyepesedjen. Én igyekeztem, hogy ne jusson az eszembe, elkerültem az utcáját, rózsaszínű ködből már bontakoztak is ki uj virágok, de ez a kérdés olyan hirtelenül ért, hogy egyszerre visszaestem minden régibe. Ilonka hosszan nézett rám. — Megmondhatja, hiszen mindegy, éppen csak hogy kérdezzek valamit, azért kérdez­tem. Nekem igazán mindegy. Akkor odaléptem közel hozzá. — Nézze, édes Ilonka, ugy van ez, hogy nem szívesen beszél róla az ember, de ha­zudni sem kivan. Én már nem szeretem. A régi érzelmeim a múlté, azokhoz semmi közöm. Szánalmat érzek iránta, ez az egész, már pedig a szánalom olyan foka az érzel­meknek, ahonnan sosem lehet a szerelem­hez jutni. A gyűlölet, harag, boszu sokkal alantasabb a szánalomnál, — mégis lehet, sőt lesz is sokszor, belőlük szerelem. Az okát nem tudom megmagyarázni, bár meg­lehet, hogy az erősségi fokokban kellene keresni. Az egyik túlságosan lágy, a többi hatalmas indulattal jár. Ami a természettől fogva gyenge, az a szerelemben később is olyan marad. De nagy szenvedélyek meg­enyhülhetnek, elvész belőlük a maró, emésztő láng és a kristályosodásuk örökké becsessé válik. A nyáron nagyon kínozott az a golyó, amit akkor még mindig nem távolitottak el az oldalamból. (Emlegettem is hasogatások idején Napoleont annyiszor, hogy tán azt a másikat sem, akitől a nevét bitorolta.) Szük­ségem volt a fürdőre, bár csupán gyávaság­ból nem operáltattam meg magam. Már most emlékszik rá, hogy hirtelen kellett hazautaznom, az okot sem jelezték, amikor hivtak. Elég fontos ok volt: az aratóim sztrájkol­tak s engem kimélni akart az ispánom, mert a fölindulás megárthat. Az aratókkal hamar végeztem, bezárták őket, arra aztán eszükhöz tértek. De közben olyan izgalmas jeleneteken mentem keresztül, amilyenre még nem volt az életemben példa. Egyszer élet-halál között lebegtem, mert ötven em­ber kaszával rontott nekem s ott vérzek el, ha csak egy másodpercet is késik a csend­őrség. Nyilván ettől a nagy fölindulástól egyszer csak kiujult a régi sebhelyem. Alapjában véve gyáva ember vagyok, de csupán aprólékos dolgokban. Nagy veszé­lyektől nem szoktam megrettenni. Az annyi­szor hangoztatott operáció szüksége elér­kezett a döntő pillanathoz, s hiába rettegtem tőle, nem kerülhettem el. Aztán valami hősiesség fogott el. — Isten neki, legyen. Legföljebb bele­halok. Szentimentális gondolataim voltak, a hiába­való, üres életemen rágódtam s kezdtem lassankint megszeretni a halált. Hogy az okát kutattam, arra Is rájöttem. Az operáció napján fölkerestem Ilonkát. — Fontos mondanivalóm van, nagyon ké­rem, hallgasson meg. Felelnie nem szüksé­ges, sőt ügy érzem, hogy nem is szabad rá felelnie. A leány szótlanul bólintott rá, hogy jól van. Én most ismeretlen partok felé közeledem, édes Ilonka, nem tudom, hogy hol kötök ki. Meglehet, hogy egyszerű ostobaság minden aggodalmam s nevetségessé teszem magam, viszont az is meglehet, hogy csöndes, szürke vizek nagyon messzire visznek. Ebben a pil­lanatban, amelyet életem legkomolyabb pil­lanatának tartok, azt akarom mondani, hogy . .. Ilonka lesütötte a szemét, vérszegény, szép, finom arcocskája kipirult, — csodaszép volt most. Egy századrésznyi másodpercben megfor­dult az agyamban az a gondolat, hogy váj­jon tisztességes dolog-e elmondani azt, amit akarok, főleg ilyen bevezetéssel ? De már tul voltam a bevezetésen, nem hagyhattam abba. Azt akarom még elmondani, hogy csak magát szerettem. Mindig és egyedül magát. Hogy pedig átestem ezen a szörnyű nehéz helyzeten, kiszaladtam a szobából. Csak a negyedik napon kezdtem megint rendesen gondolkozni, mikor a golyó már kint volt s múlóban volt a lázam. Két hétbe tellett még s egészen szabad voltam, ugy éFeztem, hogy uj ember is. Azalatt mindig volt a szobámban egy égő, vörös rózsa, egyetlenegy. — Ki küldte? — kérdeztem az ápolónőt. — Hozták, — felelte. — De kicsoda ? — Nem ismerem. Egy fiatal úrinő napon­kint eljött, megkérdezte, hogy érzi magát a beteg, átadta a virágot s elment. — Nagy, kicsi ? — Alacsony, filigrán. És szép, Istenem, milyen gyönyörű! — tet­tem magamban hozzá. Szinte rosszul esett kimennem a kórház­ból, hiszen lehet-e ennek a királyi idillnek hasonló folytatása? Aztán eltelt három egész nap s én most szenvedtem csak a legnagyobb lázakat. — Elmenjek-e hozzá? Ne menjek? Szörnyű probléma volt ez! Szégyenkez­tem, mint egy kis diák, bár jól meggondolva, semmi okom sem Volt a szégyenkezésre. Hiszen ugy szeretem, hogy annak a másik­nak már az emléke sem él bennem! Mit vá­rakoztatom tehát? Azonban csakugyan vár-e? Ostoba fejjel megtiltottam neki akkor a vá­laszt, sőt elfutottam gyerekes módon s ki­tettem magam olyan bizonytalanságnak, amely minden golyónál jobban emészt! — Eh, szégyenletes állapot, hogy elkerü­löm. Mire várok? Ő közeledjen? Akkor már futottam. Az útban bolondnak is gondolhattak, de mit bántam én. Csak az ajtaja előtt fogott el még egyszer a gyáva­ság s reszketett kezemben a kilincs. — Legföljebb belehalok egy kicsit! Most már szentül hittem, hogy ebbe bele lehet halni. Ilonka kipirulva fogadott, nem mert a sze­membe nézni. Én megcsókoltam a kezét és beleestem ugyanabba a gyávaságba, ámbátor az ébredező hősiesség jele lehetett, hogy a kezét nem eresztettem el. — Édes Ilonka, — kérdeztem — nincs semmi mondanivalója? Szegedről elköltözünk! Ez okból a berendezés eladó, a helyiség január l-re kiadó. Inga-, fali-, serkentő-, diszőrákat és zsebórákat a saját be­Szerzési árakon bocsátjuk a vevőközönség rendelkezésére!? Weisz J. Hugó és Társa SW

Next

/
Thumbnails
Contents