Délmagyarország, 1910. november (1. évfolyam, 136-160. szám)

1910-11-01 / 136. szám

2 DELM AQ YARORSZAQ 1910 november 1 Ami pedig a válságot illeti, ismétel­jük: arról beszélni sem lehet. Igenis, sőt természetes, a kormány lemondása formaság volt, de nem előre kicsinált, közvéleményt félrevezető formaság, hanem olyan, amely a kabinetünk szilárdságából természetszerűleg követ­kezett. És csak természetes az is, hogy a Khuen-Héderváry-kormány olyan si­kert ért el evvel a lemondással, amely pozíciójában megerősítette és meg­szilárdította a nemzetnek iránta táplált bizalmát és becsülését. Biró — a birákról. (A magyar bírói kar egyik kitűnőségének, Somlyódy István szegedi járásbirónak most megjelent értékes könyvéből közöljük ezt a nagy feltűnést keltő részt, amely annál is in­kább figyelemre méltó, mert Somlyódy tollából került ki.) Manapság az lehet biró, aki — akar! Itt van a mai bírósági bajoknak a gyökere, tehát itt kell elsősorban gyökeresen vál­toztatni a mai rendszeren, ugv, hogy ne az legyen bíróvá, aki akar, hanem csak az le­gyen biró, aki valóban birónak való ember, bírónak termett és hogy ilyen biró is minél kevesebb, de minél jobban fizetett biró legyen. Ma a birói hivatást is csak olyan pályának nézi és látja a közönség, mint más hivatal­noki pályát, amely, mint mondani szokás: „nyugdíjjal van összekötve és tekintélyes". Tehát már az úgynevezett érettségi vizsga letétele után elhatározódik, hogy a fiu, mi­után nagy feje és jó szive van, de merőben élhetetlen fráter — jó less bírónak! Beírat­ják az egyetemre és pontosan bejár a kávé­házakba, de minél kevesebbszer az egyetemre, mégis átesik a vizsgákon, lesz belőle jog­gyakornok. Megtanulja a jogszolgáltatás mechanikáját, sőt a törvényeket is. Három évi gyakorlat után a birói vizsgán átesik. A birói vizsga után vége szakad a tanonc­éveknek, a fiu fölszabadul és legénynyé lesz: jegyzővé nevezik ki. Ezalatt megfordul a járásbíróságnál, törvényszéknél, táblánál, egy kicsit a Kúriánál is. Dolgoztatják lehetőség Sajnos, a legjava képzelt, csak a tüdő az igaz. Hogy nincs. Ella a kezét nyújtotta. — Isten veled, Sándor! Majd fölnézek máskor is. — Köszönöm, te olyan jó vagy. Nélküled sokkal nehezebb volna a helyzetem. A leány erőltetve nevetni kezdett. — Siess vissza, mert az is baj lesz, hogy sokáig beszéltél velem. — Ugyan! — Mi nők jobban értünk az ilyesmihez. Azt hiszem, szegény Klári féltékeny rám s ez az oka, hogy nem jövök sűrűbben. — Ella ! — A beteg szempontjából kell venni min­dent, itt mellékes a valóság. Menj, menj. De ő maga még mindig ott állt. Kászonyi egy kicsit értelmetlenül bámult rá, aztán maga is mosolyogni kezdett. — Szegény kis fiam, jó Ellám, mennyire bánthat ez téged ! Bizony isten, veled érzek, sajnállak is. A leány csaknem haragosan felelte : — Engem ne sajnálj. Magadat sajnáld, is­ten áldjon meg! Gyönyörű alakja kiegyenesedett, a tekin­tete szikrázott. De így még sokkal szebb volt, ahogy szemben állt a hatalmas férfi­val, egyforma magasságban a válluk, közel is egymáshoz. — Ne érzékenykedj, fiacskám. — engesz­telte Sándor, — hiszen ha akárki megbán­tana, én torolnám meg! Téged szerettelek mindig a legjobban az unokahugaim közül, emlékezhetsz erre magad is, én nem bán­tottalak meg soha. — Tudom, — mondta tompa hangon a leány. — Szent a béke? Nem neheztelsz? szerint minden szakban és ha kifogástala­nul dolgozott és jó magaviseletet tanúsított, 8—10—12 esztendőre kinevezik albiróvá oda, ahol aibirói állás üresedett meg: akár egyes, akár társasbirósághoz, és ítél eleve­nek és holtak ügyei fölött az a biró vagy az a bíróvá képesített egyén, aki megtanult jegyzőkönyveket, végzéseket és ítéleteket megírni. ílmeri az igazságszolgáltatás egész mechanizmusát, a törvényeket, az ezekre vonatkozó rendelet - bozótok rengetegét, (dsungel), ¡¡ismeri a döntvények őserdejét is, csak egyet nem ismer, azt a hivatalszobák árnyékában itélőmesterré, bíróvá képzett és képesített fiatalember nem ösmerhette meg, nem ismeri a minden itélőmesterek legfőbb mesterét: nem ismeri magát az életet! Ma a bíráknak túlnyomó többsége így lett biróvá. Miért? Egyszerűen azért, mert ő biró akart lenni és az is lett. Szobában ne­velt árnyékvirág — szobabiró. És jön a maga mindennapi igazságáért a jogkereső közönség egy-egy ilyen szobabiró­hoz és ettől kéri és várja az ő „napnál fé­nyesebb igazát" . . . Ettől a szobabirótól, aki szobában nevelkedvén, nem ismeri, nem is­merheti az életet, annak viszonyait, ezer és ezer változatát, változását, fejlődését, ujulá­sát. Nem ismeri, nem ismerheti a modern gazdasági és ipari kultura fejleményeit, a kereskedelmi forgalom óriási méreteit, a közlekedési eszközök és összeköttetések or­szágos és nemzetközi viszonyait és hatalmas arányait. És ennek a szobában nevelt és szobában élő birónak kell napról-napra Ítélnie az ál­tala nem ismert, vagy csak alig-alig ismert, vitássá lett gyakorlati életviszonyok fölött; ítélni ugy, hogy az az ítélet a napfényben, kint a gyakorlati életben is megállhasson és mint gyakorlati igazság is kibírja, kiállja a gyakorlatnak, a mindennapi életnek a nap­fényét, a bírálatát! Mit csinál ilyenkor a szobabiró ?! Mikor a szobabiró olyan kérdés fölött akar dön­teni, amelyeket maga nem ismer, akkor olyan egyéneket keres és nevez ki szakértők­nek, akikről komoly férfiak komolyan állít­ják, hogy azok szakértők. Tegyük föl, hogy a szakértő csakugyan szakértő, sőt jóhiszemű, de téved és jóhiszemű tévedésével a birót félrevezeti. Nálunk Magyarországon tehát, egy kiválóan S igyekezett azt a lehajtott fejet föltá­masztani, hogy a szemébe tekinthessen. Egy kis makacssággal is találkozott, egy köny­csepp érte a kezefejét s utána több köny is következett. — Látod, Ella, ezt nem vártam volna tőled. Mirevaló ez az érzékenység, amikor meg le­hetsz győződve a legtisztább szándékokról? Hát ne sirj, olyan kellemetlen síró nőt látni, téged még kevésbé akarlak ilyen állapotban ismerni, Kétségbe ejtette ez a helyzet, aminek az előidézésében teljesen ártatlannak érezte ma­gát. S hogy eltávolítsa, rajta volt minden igyekezetével. — Ellám, édes Ellucim, majd máskor job­ban vigyázok. Most pedig nézz rám és ne­vess. Egy, kettő ... A háromra a leány ott hevert a mellén, a zokogása csak most tört ki a maga való­jában. — Istenem, ugy bánsz velem, mint egy gyerekkel! Neked ez is csak játék, mulatság. — Édes kis fiam, törüld meg a szemedet, igy nem mehetsz az utcára. Nagyobb nyomaték kedvéért megcirógatta a haját is, amire aztán a leány lehunyta a szemét, igy mormolta: — Játék, játék ... Sándor azt sem tudta, mit csináljon. Mint életében már annyiszor, most is érthetetlen probléma előtt állt s kutatta az okokat, amelyek a gyöngéd női lelket annyira érzé­kenyen találhatták. Szinte föllélegzett, mikor Ella hirtelen rendbehozta a haját és mosolyogva mondta: — Egy kis hisztéria volt az egész. Ti en­gem vasból alkotottnak gondoltok, pedig az én idegeim sem olyan erősek. Isten veled, Sándor! földmiveléssel foglalkozó országban, ahol a lakosság kétharmadrésze földmivelésből él, a magyar bíráknak hetven százaléka kalá­szában sem ismeri meg a búzát az árpától; a birák nyolcvannégy százaléka nincs tisz­tában a „belterjes", „nyomásos" gazdálkodás fogalmával; stb. hasonló gazdasági kérdéssel, fogalommal. Ha már most az ország átlagos birója igy van elbocsátva a gazdasági általános ismere­tekből, képzelni lehet, hogy azok a buda­pesti birák, akik Budapesten születtek, ott nevelkedtek és tanulmányaikat is csak ott végezték és ezután mindjárt birói pályára léptek és az életet mindig csak az ablakon át, az utca forgalmában látták, „gyakorlati birói kiképeztetésüket" is csak a budapesti igazságügyi kaszárnyákban nyerték, elkép­zelhető, hogy az ily budapesti birák mit tud­hatnak a gazdálkodásról, milyen lehet az általános gazdasági ismeretük. És vájjon mit felelhet egy budapesti biró annak a földbir­tokosnak a panaszára, aki azt panaszolja például, hogy gazdatisztjének a gondatlan­sága az oka, hogy a zabvetése a partos he­lyekről — elrepült! De nem állunk jobban technikai, ipari, kereskedelmi, általános is­meretekben sem. Itt panaszoljuk föl azt az anomáliát is, hogy a büntetőügyeket rendszerint a leg­fiatalabb bírákkal intéztetik a vezetők, mert abban a balhitben vannak, hogy ez köny­nyebb, mint a polgári szakma intézése! Mekkora tévedés! Az alaposan dolgozó Író­nak minden szakma nehéz, mert lelkiisme­retesen dolgozik. Nem gondolják meg az ilyen könnyű gondolkozású vezetők, hogy a fiatal büntető-biró sokszor hatalmi kéj­érzetből hány és hány egyént és családot tesz évenként tönkre (?), tulszigoruan alkal­mazott 100—200—300 koronás pénzbünteté­seket, vagy első büntetésként is szabadság­vesztést róván ki a vádlott fejére, holott ugyanabban az esetben az idősebb, tehát higgadtabb biró minden bizonynyal enyhébb büntetést rótt volna, vagy azt föl is füg­gesztette volna, ép azért, mert jobban ember­ismerő, életismerete is több van és már higgadtabb lóvén, nem szenved hatalmi kéj­érzetben! Ha ez nem fajpusztulás, faji érő­pocsékolás, — akkor minden rendben van. Annak bizonyítására, hogy biróságaink ma mennyire ki vannak szolgáltatva a S megszorította Kászonyi kezét, erősen» szinte görcsösen. Annak akkor is az volt a gondolata: — Hiába mondja az ellenkezőjét, csak vas­ból van azért. A leáldozó őszi nap ideragyogott rájuk a felső üvegtetőn keresztül s megakadt a leány rőt, vörös haján. Ott szikrázott egy darabig, de nyilván gyöngének érezte magát s to­vábbsiklott. — Isten veled, Ella! — Nagyon kiskorú voltam? — kérdezte, vakitó fehér fogát mutatva a leány. — Jő gyerek voltál, mindig az vagy, jó gyerek. Visszament a szobába és levetette magát a díványra, még mindig azon töprengve, hogy milyen tuléi'zékeny az az Ella. Az ember el sem hinné, látva a duzzadó egészségét, ilyen önként jövő, véletlen pillanatok kellenek hozzá, hogy kiderüljön az ilyesmi. A szobaleány jött be később, lámpát gyúj­tott és jelentette, hogy az asszonya szeretne beszélni a tekintetes úrral. Már be kellett hozzá menni. — Fázol? — kérdezte Sándor. Klári mosolygott. — Sokkal jobban érzem magam; itt biz­tonságban vagyok, a szobában gyámoltalan. Ott járni kell, kitalálni olyan helyzotot. ülés közben, ami kényelmes is, másra sem bántó, szinte illedelmes. Oh, az ágyam egészen más. Kászonyi odakönyökölt melléje, az asszony kinyújtotta vékony, hófehér, vértelen kezét és játszadozni kezdett az ura hajával. — Nagyon unsz már? Az ember elkapta azt a kezet és csókolni kezdte. — Ha mégegyszer ilyesmit kérdezel, meg­haragszom.

Next

/
Thumbnails
Contents